Nem hiszem, hogy ne születtek volna már tanulmányok arról, miért és hogyan fordult az elmúlt években a kameránk obektívje saját magunk felé: hogy képeink címe miért nem „A Mona Lisa” többé, hanem „Én és a Mona Lisa”. Az utóbbi időben azonban ez az „én és a…” hozzáállás annyira előtérbe került, hogy véleményem szerint kiszorítja a lényeget. Amikor a nagyapa halálakor az unokája posztol egy fotót, ami ugyan a nagyapáról előnytelen, ellenben a posztoló nagyon édes tízéves kislány rajta: ez mire jó? Egyfajta alternatív gyász? Együttérzés-vadászat? Hencegés? Ventillálás?

Én és Vekerdy

Amikor meghalt Vekerdy Tamás, és elözönlötték az üzenőfalamat az „én és Vekerdy” című fotók, én is elővettem a sajátomat (lám, én sem bírom ki, hogy legalább ide ne írjam le, hogy bizony, nekem is van egy olyan fotóm, amelyen Vekerdy Tamás mellett ülök, ölemben a kislányommal). Aztán mégsem posztoltam ki, csak elérzékenyülve megnézegettem, és visszatettem az emlékeim közé, hogy majd megmutathassam a kislányomnak.

Az az igazság, hogy most már eléggé gyanakvó vagyok az ilyen rivaldafényt követelő gesztusokkal kapcsolatban. Amikor a friss olimpiai bajnoknak a stadionbeli díjátadón kérik meg a kezét néhány millió ember szeme láttára, az miről szól, kiről szól? Akitől óriásplakáton kérnek bocsánatot azért, mert megcsalták, az vajon könnyebben megbocsájt?

Mióta szexi a nyilvánosság bevonása a privát ügyekbe?

Én és a menyasszony

Nemrég belefutottam egy érdekes videóba. Egy amerikai esküvőn készült a felvétel, amit több mint kétmillióan lájkoltak. A menyasszony édesapja pohárköszöntőbe kezd, majd eszébe jut, hogy egy fontos „személy” hiányzik. Azonnal el kell szaladnia érte, sűrű elnézéskérés közepette távozik, és még visszaszól, hogy valaki rakjon be valami videót, hogy a násznép addig se unatkozzon, amíg visszatér. El is indul a videó, és legnagyobb meglepetésünkre a felvételen ismét őt, az örömapát látjuk, amint autóba vágja magát. A következő nyolc percben egy mini James Bond-filmet láthatunk, van benne minden, az autós üldözéstől kezdve a „rázva, nem keverve” Martinin át egy pub mosdójában lezajló verekedésig, rendőr előli menekülésen át a helikopterre való felkapaszkodásig és az ejtőernyős ugrásig. Közben persze főhősünknek sikerül hazaruccannia, és magához vennie azt, akiért jött: Loopy Lou-t, a lánya gyerekkori babáját: ő volt az a „nagyon fontos személy”, aki hiányzott az esküvőről. Az örömapa végül ismét belép a lagzi helyszínére, ahol ováció fogadja. Nem kérdés, hogy élete álmát valósíthatta meg ezzel a kisfilmmel, ami tulajdonképpen páratlan, technikailag is kifogásolhatatlan, és a maga nemében valóban vicces. 

A film alatt hallhatjuk a vendégek beszólásait. „Fantasztikus! Hogy csinálta? Ezt az öltönyt csütörtökön kapta meg…” A videó alatt is sorjáznak a dicsérő kommentek, valaki egyenesen azt kívánja, bárcsak ilyen apja vagy apósa lett volna. 

Csak én érzem úgy, hogy valami fura? Csak én gondolom úgy, hogy de jó, hogy nem kaptam egy ilyen videót az esküvőmre? Csak én fészkelődöm kényelmetlenül?

Csak én mondom ki azt, hogy itt valaki ellopta a show-t? Nem, nem csak én.

Közelítsünk csak rá egy kicsit a menyasszony és a vőlegény arcára! Nevetnek, persze, de vajon nem bujkál egy kis kényszeredettség a nevetésükben? Amikor az örömapa visszatér, és átnyújtja a lányának Loopy Lou-t, az szinte rá sem néz az apjára, csak magához rántja a babát. Aztán hogyan is folytatódik az örömapa pohárköszöntője, amit félbeszakított a kis 007-es közjáték? Tulajdonképpen sehogy. Elmondja, mennyire csodálatos az ifjú pár, majd fél perc múlva átadja a szót a vőlegénynek, aki kissé ironikusan így kezdi: „Hogyan is überelhetném az eddigieket…” (Akarták ők, hogy kétmillió ember megismerje az ő arcukat is?)

Én és Angelina

Olykor eljátszom a gondolattal, hogy Angelina Jolie és én egy liftben utazunk. Tudom, erre vajmi kevés az esély, mégis látom magam előtt a jelenetet, ahogyan egymásra mosolygunk, a kezem elindul a farzsebem felé, ahol a telefonomat tartom, majd félúton megállok a mozdulattal, és csak hagyom, hogy szaladjanak az emeletek. Kiszállás előtt még egyszer egymásra mosolygunk, ezúttal őszinte hála és melegség van a mosolyában. A közös pillanatok rögzítetlenségét adtam neki ajándékba. Micsoda szabadság, hogy nem kell mindent megörökíteni! Hát nem nagyszerű, hogy nem kell mindennek rólam szólnia?

Kiemelt lép: Getty Images