Hogyan jött az ötlet, hogy színpadra állítjátok az Üvegfalat?
Kornél: Pindroch Csaba nekem már évekkel ezelőtt is mondogatta, hogy csináljunk egy közös előadást Dorkával. Azt mesélte, hogy amikor ők a feleségével, Verebes Lindával a kétszereplős darabjukon dolgoztak, annyira felerősödtek az érzelmek közöttük, mint amilyen erősek a kapcsolatuk elején voltak. Szerelemmel jól állunk, az egymással töltött idővel viszont kevésbé. Régóta rágtam Dorka fülét, hogy hozzunk össze mi is egy előadást, csináljunk valamit, amit mi szeretnénk, és ne arra várjunk, hogy mikor jutunk eszébe valakinek egy-egy szerep kapcsán. Én egy szórakoztató darabra gondoltam, mert arra szerintem potenciálisan többen kíváncsiak, de Dorka azt mondta, hogy ő olyan előadást szeretne csinálni, amiben igazán hisz. És akkor egyszer csak…

Dorka: Megtaláltam, amiben hiszek!

Saci: Interjút készítettem Dorkával. Dumáltunk, és felmerült, hogy nemrég megjelent egy regényem. Két mondatot mondtam róla, és azonnal megkérdezte, hogy el lehet-e játszani ketten. Mondtam, hogy szerintem el lehet. Délután hívott, hogy vettek négy könyvet.

Dorka: Mindenki elolvasta a családban. Sokat gondolkodtunk, hogy hogyan, milyen formában vigyük színpadra, aztán úgy döntöttünk Soós Attila rendezővel, hogy ez egy olyan történet, amit egyszerűen fel kell olvasni, és kész. Adná magát, hogy én olvasom Lénát, Kornél Pétert, de azt éreztem, hogy az is abszolút működik, ha egy nő meséli el azt is, ami a férfi fejében van. Kornél pedig nagyon szeret gitározni, így jött az ötlet, hogy Péter zeneként legyen jelen a színpadon. 

Az Üvegfal egy nagyon prózai történet. Mi a zene funkciója az elődásban?
Kornél: A zene instant kábítószer, egyből az agyba hatol, hangulatot teremt; egyszerűen lehet vele hatni, és könnyű vele a lelkiállapot változásait ábrázolni; sokszor ellenpontoz; és Péter szerepét tölti be. Bár az ő szövege Dorka szájából hangzik el, mégis jelen van a színpadon, de történetesen nem fizikailag, hanem füllel hallhatóan.

Kornél, rád hogyan hatott az Üvegfal?  
Kornél: Sokkolóan. Dorka nyomta a kezembe, hogy olvassam el, mert úgy látta, hogy alkalmas lehetne a közös törekvésünkre. Akkor engem annyira idegesített a megcsalás témája, hogy először letettem a könyvet, nem akartam ilyen csapodár nőkről olvasni. 

Saci: Sok férfi mondta ugyanezt: hogy idegesek lettek, mert Péterrel éreztek együtt, és önmagukat is becsapva és megcsalva érezték, átélték az ő szenvedését.

Ők végül letették a könyvet?
Saci: Volt, aki letette, de a többség nem, és ahogy Kornél is mesélte aztán magáról, a kezdeti sokk után annyira izgatni kezdte őket, hogy jobban belelássanak a dolog mélységeibe, hogy alig várták, hogy folytathassák az olvasást. De valóban, a férfiakat általában nagyon rosszul érintette a megcsalás, de ez azt jelenti, hogy átment a dolog.

Úgy látszik, hogy a női és férfi olvasót másként mozgatja meg a regény.
Kornél: Végül én is Lénával értettem egyet. Én magam is láttam olyat, hogy valaki bekebelezi a másik ember életét. Egy nárcisztikus ember csapdája kiúttalannak tűnik, de az ilyen fokú kisajtolásból egyszerűen muszáj elmenekülni.

Dorka: Az a szuper ebben a történetben, hogy Léna és Péter részében is vannak olyan mozzanatok, amikkel lehet azonosulni. Péter egy árnyalt karakter, amikor megérted az érzéseit, tudsz vele menni. Én is sok sérült férfival találkoztam, és mint Lénában, bennem is megvolt a vágy, hogy megmentsem őket.  

Saci: Pont azt szerettem volna elérni, hogy ne csak Léna, hanem helyenként Péter is együttérzést váltson ki. Ezáltal lehet kicsit megérteni, hogy miért marad valaki egy ilyen kapcsolatban. Látjuk, hogy ez a férfi iszonyúan szenved, és tudjuk, hogy miért, hiszen olvasóként mi is ismerjük a gyerekkori sztoriját, sérüléseit. Nem azt akartam bemutatni, hogy van a patás ördög meg a szegény áldozat, hanem azt, hogy ennek vannak árnyalatai, akkor is, ha végül nem kérdés, hogy ki az, aki leginkább bánt, és ki, akit bántanak. Szóval

a nehéz gyerekkor, és az, hogy időnként abszolút együtt lehet érezni egy bántalmazóval is, semmiképp nem jelenthet felmentést arra, amit tesz.

Ha jól értem, Dorkánál ez betalált. Kornél, te szántad Pétert?
Kornél: Szerintem nincs érző ember, aki ne szánná. Nagyon kegyetlen, ami gyerekkorában történt vele. A nárcisztikus személyiségzavar egy spektrum, vannak enyhén és súlyosan érintett emberek. Péter lényének is van egy része, ami képes tisztán látni bizonyos pillanatokban, hogy ő tulajdonképpen egy szörnyeteg, de aztán azonnal bekapcsol nála az énvédő mechanizmus. Az olvasó viszonya végig ambivalens Pétert illetően, hiszen egyrészt mélységesen elítélhető módon cselekszik, másrészt látható a küzdelme a belső démonaival. Nem képes szabadulni a saját csapdájából, nem tud magába nézni.

Dorka: Az ember drukkol neki, hogy forduljon vissza.

Mégis, ahogy haladunk előre a regényben, egyre biztosabban állunk Léna mellé, és fordulunk el Pétertől.
Saci: Volt olyan olvasó, aki azt mondta, hogy jobban szereti azokat a regényeket – idézem – amikben két „egészségesen nyomorult” ember problémái találkoznak egymással, amikben nem húzunk jobban az egyik fél felé. De ez a könyv pont az egyenlőtlenségről szól. Egy bántalmazó kapcsolatban felborul az egyensúly, a két fél számára nem azonosak a játékszabályok. Hiába árnyaltak a karakterek, az emberi természet azt súgja, hogy amellé álljunk, akit jobban bántanak. Azt mindig elmondom, hogy igaz, hogy nemcsak a férfi lehet bántalmazó, de a még mindig elég erősen patriarchális társadalmi berendezkedés miatt a nők sokkal könnyebben kerülnek bele egy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe.

És egy ilyen dinamikájú kapcsolatban egy bántalmazott nő sokkal kiszolgáltatottabb, mint egy bántalmazott férfi.
Dorka: Főleg, amikor a nő gyereket szül. Gyerekszülés után mindenki ki van szolgáltatva a férjének, akár beteg az a férfi, akár nem. Fizikailag legyengül, nincs bevétele. Ha nem áll mellette a családja, hogy támogassa, nagyon könnyen bele tud csúszni egy ilyen sztoriba.

Olvasóként szeretnénk, hogy Léna kit tudjon lépni ebből a helyzetből, és a regény végén fel is csillan ennek a lehetősége. De mi a helyzet Péterrel? Számára van kiút?
Kornél: A kérdés az, hogy van-e kiút a személyiségzavarból? Ez nyilván a felismeréssel kezdődne, de nem tudom, hogy aki ennyire a spektrumnak a szélén van, képes-e még reálisan látni a saját viselkedését. A nárcisztikus személyiség azt hiszi, hogy mindent jól csinál, és bárki, aki mást állít, az ellensége. Abban az esetben, ha csak egy pillanatnál hosszabb időre objektíven tud tekinteni magára, talán van kiút, ha nem, akkor nincs.

Saci: A szakemberek többsége szerint a súlyosabb személyiségzavaroknál hosszadalmas terápiával van, hogy elérhető valamiféle változás. De azt is mondják, hogy sajnos van, akinek olyan mélyek a sérülései, hogy egyszerűen nem lehet rajta segíteni. Ráadásul ezek az emberek eleve nagyon nehezen mennek el terápiára.

Voltaképpen Léna és Péter esetében is a felismerés a kulcsszó, pedig az érzelmi bántalmazást nem egyszerű felismerni. A regényben Léna barátnőjének, Elzának szúrt először szemet, hogy valami nincs rendben ebben a kapcsolatban.
Saci: A környezet van, hogy előbb felismeri. Belülről megélni egy ilyen kapcsolatot teljesen más: amikor elnyel a mocsár, amiből a fejed sincs kint, máshogy érzékeled a mocsarat, mint azok, akik kívülről látják, és csak akkor tudatosul benned, hogy mi a franc történik veled, amikor kiemeled belőle a fejed. De az egy nagyon hosszú és küzdelmes folyamat.

Mit tudunk tenni, ha felismerjük, hogy egy ismerősünk egy Lénáéhoz hasonló kapcsolatban él?
Saci: Az olvasótalálkozókon is sokszor felteszik ezt a kérdést. Elmesélik, hogy látják, bele fog dögleni az illető, de hiába mondanak bármit, nem akarja elfogadni, nem akarja felismerni. Ebben azok sem segítenek, akik elbagatelizálják helyzetet. Péter kívülről szimpatikus, okos, intelligens férfi, csodálatos apa. Van, aki csak azt látja, hogy Léna milyen szerencsés, hogy ilyen férje van. Akkor ott áll az ember, hogy most ő a hülye, tényleg neki nem elég semmi? Hiszen a férje is azt mondja, mások is ezt mondják.

Kornél: Én éltem egy ilyen kizsákmányoló kapcsolatban. Utólag ismertem fel, hogy mindenki drukkolt, hogy ennek a kapcsolatnak gyorsan legyen vége. Kérdezték is, hogy nem érzem, hogy engem dróton rángatnak ebben a kapcsolatban? Én nem éreztem. Később ő szakított velem.  A jóakaróim még akkor is mondták, hogy ne próbáljak meg vele újra összejönni, de én nem hallgattam rájuk, mert annyira beszippantott a világa. 

Hogyan sikerült kijönnöd belőle?
Kornél: Egy ideig még kapaszkodtam ebbe a kapcsolatba. Egy alternatív valóságba kerültem mellette, és hiányzott az a nagyon furcsa burok, amit ő teremtett. Végül zárt osztályra került. Akkor kinyílt a szemem.

Saci: Ezekben a kapcsolatokban nagyon nehéz látni, hogy a másik az őrült, nem pedig én. 

Mind a négyünket foglalkoztatja a regény témája, és mindegyikünk tud hozzá kapcsolódni. Ez lehet ennek a történetnek a varázsa? Hogy mindenki egy kicsit magára ismer benne?
Saci: Abszolút. Azt gondolom, hogy ez az egyik titka annak, hogy sokan nemre, korra és társadalmi helyzetre tekintet nélkül tudnak kapcsolódni a történethez. Nyilván van, aki csak részleteiben, azokban a részekben, amiket mindenki átél egy egészségesen működő kapcsolatban is. Talán pont ezért szokták sokan olyan feszült figyelemmel olvasni ezt a könyvet, mert közben önmagukat, a saját tapasztalataikat, az elmúlt kapcsolataikat vizsgálják.

Dorka: Egy párkapcsolatban állandó kérdés, hogy a konfliktusokban kinek van igaza. Ez egy olyan szituáció, amit mindenki megtapasztal, de Léna és Péter esetében elmegy az őrületig.

Saci: Egy egészséges működésben egy picit a másik szempontjából is rá tudunk nézni a dolgokra, de Péter erre nagyrészt képtelen, nem tudja a másik valóságát érzékelni. Ezért fontos felismerni, hogy sok bántalmazó abból sem ért, ha a másik a kapcsolaton belül elkezdi meghúzni a határait. Vannak esetek, amikor az egyetlen hatékony határmeghúzást azt jelenti, hogy az ember kilép a kapcsolatból.

Dorka: Ami, ugye, anyaként nem egyszerű, mert ott vannak a gyerekek.

Saci: Ez a regény folytatására marad. A dolgok ezután szoktak igazán bedurvulni. Amikor egy regénybeli Péter már nem tudja a manipulációjával visszaszerezni a másikat, akkor jön a bosszú. És ezzel együtt a küzdelmes, de egyben felszabadító mocsár fölé emelkedés Lénának. Vagy ki tudja.

Saci, jól sejtem, hogy bepillantást engedtél a folytatásba?
Saci: Talán. Az első részt azért fejeztem be ott, ahol, mert Léna egy nagyon meghatározó szakaszlezáráshoz érkezett, amihez iszonyú hosszú út vezetett. A folytatás egy másik szakasz. A sztorinak tehát még bőven nincs vége.

Fotók: Bokor Krisztián