Az énekesnő a művészlét törékenységéről, testi-lelki megtisztulásról és az újrakezdés izgalmáról mesélt. De szóba került a body art, Marlene Dietrich erőt adó dalai és az is, hogy a zene gyógyító ereje minden nehézségen átsegít.
Hufnágel Gabriella: Egy korábbi interjúdban azt mondtad, az egyik legkedvesebb idézeted Hamvas Bélától ered: „Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz.” Melyik életszakaszodra rímel ez a gondolat?
Zséda: Az elmúlt három évemre. Mindannyiunk életére jellemző a bizonytalanság, amit a pandémia és a világban zajló jelenlegi események felerősítettek. Szeretem megtervezni a következő lépésemet, de nekem is volt, amikor nem tudtam, hogyan tovább. Kicsit mindig irigyeltem azokat, akik ott merik hagyni a „nem szeretem” állásukat, és beleugranak a semmibe.
Pedig te is egyik pillanatról a másikra léptél ki az ország egyik legsikeresebb formációjából, a Cotton Club Singersből.
Igen, de akkor még sokkal fiatalabb voltam, és a váltást nem éltem meg akkora merészségnek. Nagyon nehéz két év volt, belevetni magam a bizonytalanba, de olyan lehetőségeket dobott az élet, ami megerősített abban, hogy jól döntöttem.
Mit változtattak rajtad ezek az évek?
Még jobban fókuszáltam a munkára, mert rá voltam kényszerítve, hogy sikerüljön. Biztosnak kellett lennem abban, hogy megérte otthagyni a járt utat. Tizennégy évesen a szülői ház elhagyása is hasonló volt: lezárás és új kezdet egyszerre. De a koncertek is sokszor ilyenek: van egy váz, egy alapkoncepció, de hogy mi sül ki belőle, az csak közben derül ki. Merni kell lépni, aztán valahogy összeáll. Ez a bizonytalanságból adódó izgalom a szakmánkkal jár, de mindig azt éreztem, sosem tudnék mást csinálni. Ha nem játszanák a rádiók a dalaimat, vagy nem fizetnének meg, akkor is énekesnő lennék, mert egy belső hang gyerekkorom óta azt súgja: a színpad a végzetem.
Szerencsés egybeesés, hogy az emberek szeretik, amit csinálsz, óriási a rajongótáborod.
Igen, de sokat vagyok egyedül a saját gondolataimmal, nincsenek mindig ott a rajongók, hogy biztassanak. Ilyenkor el kell hitetnem magammal, hogy a közönségnek fontosak a dalaim. Az Életben maradni című számom például, úgy érzem, minden nappal érvényesebb. A járvány miatt a kliphez mindenki az otthonában vette fel a koreográfiát. Én is a nappali szőnyegén, fekete tornadresszben és lábszárvédőben flashdance-eltem, de amikor megszületett a dal, még nem volt vírus, sem háború. Eredetileg a művészlét törékenységéről szólt, de a levegőben már éreztem, hogy valami történni fog. Az évente megjelenő kalendáriumom 2020-ban a Minimalizáció címet kapta, hogy változtassunk az életünkön, és tisztítsuk meg testünket-lelkünket a feleslegtől. Aztán felfordult az élet, és mindannyiunknak változnia kellett, áldozatokat hozni, lemondani addig természetesnek vett szükségletekről. Közben csináltam a lemezt, ami sokat jelentett a közönségnek, hiszen ők a művészetből, a zenéből töltekeznek, ami inspirál, irányt mutat. Az alkotás engem is átlendített a holtponton. Emlékszem, a kihalt utcákon mentem felénekelni a stúdióba az új számokat, de sok dalt otthon, a kanapén vettem fel. Utóbbi egészen új élmény volt – jót tesz a kreatív energiáknak ez a fajta kötetlenség.
Érdekes, amit mondtál, hogy minden nehéz élethelyzeten átsegít a művészet, ami egyszerre gyógyít és inspirál.
Ugye? Ezt főleg decemberben éreztem, amikor csodálkoztak az emberek, hogy a járványügyi lazítások ellenére nem lesz karácsonyi koncert, hiszen pár hét alatt képtelenség megszervezni egy ekkora rendezvényt. Nekik viszont az ünnepi ráhangolódás része a koncertélmény, amit hiányoltak. Vagy vegyük az ukrán háborút: érezzük a bőrünkön, a benzinkutakon, a pénztárcánkon, az élet minden területén. Egy cikkben olvastam a második világháború kapcsán, hogy történészek állítják, Bing Crosby, a The Andrews Sisters vagy Marlene Dietrich dalai több erőt adtak az embereknek a pusztítás utáni újrakezdéshez, mint a vallási vagy politikai vezetők együttvéve. Ez az oka annak, hogy a háború utáni kultúra a zenében gyökerezik.
A családodban magasak voltak az elvárások. Azért mentél 14 évesen Szentesre, hogy lerázd magadról a szoros kereteket?
Talán ez is benne volt, de megértem a szüleimet, jót akartak nekem, apukám szigora is érthető volt. Kis faluból ért el sok mindent, ezért azt szerette volna, hogy jól tanuljak, és komoly pályám legyen. Mivel a családunkban csak távoli felmenők között találni művészt, a zenészlét megfoghatatlannak tűnt nekik. Pont ma jutott eszembe a tanársztrájk kapcsán, hogy mennyit köszönhetek a tanáraimnak. Ha a magyartanárom anno nem jelzi a szüleimnek, hogy tehetséges vagyok, engedjenek el a formabontó szentesi művészeti gimnáziumba, más ember lettem volna.
Mindig művészi pályára készültél. Hogy élted meg, hogy nem vettek fel a színművészetire?
Most már azt mondom, nem baj, hogy így alakult, pedig utána évekig nem tudtam a Vas utca felé menni. Nagy csalódás volt, mégsem tudtam más utat elképzelni magamnak. Itthon a könnyűzenei éneklésnek nem volt iskolája, receptje, hogy kell csinálni, de szerencsém volt. Neves énektanárom, Sík Olga rendszeresen szervezett növendékkoncerteket, ahol a teljes szakma Zorántól Presserig ott volt – szétkapkodtak minket, rögtön lett munkánk. Ott állt össze a Cotton Club is.
Nehéz volt szóló női előadóként érvényesülni?
Mindig is egy kicsit különutasnak számítottam a hazai könnyűzenei palettán, de nekem fontos volt, hogy a magam útját járhassam, a saját gondolataimat énekelhessem meg. Amikor a szólókarrierem indult, épp a fiúbandák időszakát élte a hazai könnyűzene. Ebbe a közegbe érkeztem meg női szólistaként, a Rám valahol egy férfi várral. Nem volt könnyű időszak, én mégis imádtam minden percét, mert tudtam, hogy ez az út vezet oda, ahová elképzeltem magam. Nem mondom, hogy a mai napig nincsenek nehézségek, harcok, tervezések és újratervezések. Hogy nem kell megküzdeni minden egyes dalért, újra meg újra, mintha az első lenne, de én végtelenül kitartó és elszánt vagyok, ha az éneklésről van szó. Soha nem a nehézségre fókuszálok, sokkal inkább a célra, amit el szeretnék érni. Talán ezért is sikerült az, hogy a hazai könnyűzenei életben női szólistaként én készítettem a legtöbb nagylemezt.
Mindig azt mondod, a saját történeteiden keresztül mesélsz.
