Kohányi Ferenc tizenkilenc évesen nősült, a tizenöt esztendős Annát vette felségül. Fiatalok voltak, és már akkor nagyon szegények. Közös életüket egy istállóból átalakított, egyetlen helyiségből álló albérletben kezdték el. Mind a négy gyerekük ide született. A férfi alkalmi munkákat vállalt, de nem bírta a kötöttséget, egymás után váltogatta a munkahelyeit, egy időben még sírásó is volt. A család télen a bútorokat tüzelte el, hogy meg ne fagyjanak. Kohányi ráadásul sokat ivott, olyankor nemcsak a családjával, de mindenki mással is összeakaszkodott. Garázdaságért és önbíráskodásért is elítélték. Feleségét nem engedte dolgozni, azt vallotta, az asszony helye otthon van, és, hogy nyomatékosítsa a fölényét, gyakran meg is verte. Miközben rendszeresen csalta, még féltékenységgel is gyötörte.
Kilenc év után kaptak lakást Miskolcon az Avason, akkor költöztek be a második emeleti háromszobás tanácsi lakásba. Gyökeres változás nem állt be a családi életbe, maradt a szegénység, az ital és az erőszak. Fordulatot az jelentett, amikor a még mindig fiatal, huszonéves anya megismerkedett a szemközti házban lakó özvegyemberrel, akinek felesége nem sokkal korábban leugrott a tizedik emeletről. Anna gyakorlatilag a férfihoz menekült, csak a kislányát vitte magával, majd a fenyegetések hatására rövid időre visszaköltözött. Férj és feleség szinte átláttak egymáshoz, mindennapos volt köztük a veszekedés. Kohányi késsel fenyegette az asszonyt, megütötte élettársát, és gyakran jelentette ki, hogy ha az asszony nem jön vissza, ledobja a gyerekeket a ház tetejéről. A legidősebb fiú, az alig tízéves Feri volt a postása, őt küldözgette át Annáékhoz. Ezzel még egyszer vissza tudta kényszeríteni az asszonyt, de akkor sem hosszú időre. Felesége addigra már rettegett tőle, a férfi ugyanis azt mondta, sósavat fog önteni a nemi szervébe.

Később, a bírósági tárgyaláson az asszony azt állította, több helyre is fordult segítségért, gyámhatóságra, rendőrségre, de sehol nem kapott érdemben támogatást, mindenki továbbküldte.

Hivatalos nyoma nem maradt a próbálkozásainak, de az elmondottak alapján nagyon valószínű, hogy járt az említett helyeken, csak elakadt a válóper ügyintézésénél.
Így élt a család, ebben a pokoli légkörben nevelődött a négy gyerek, Feri, Pisti, Attila és Anna. A szomszédok, környékbeliek az eset után biztosan elgondolkodtak, vajon megmenthették volna-e a kicsiket, ha segítenek a szerencsétlen asszonyon, ha kihívják a rendőrséget, ha jelentik valahol, mi is történik a Kohányi családban.

Temiattad van minden

Július 11-én az apa újra átüzent a feleségének, hogy jöjjön haza, majd a nemleges válasz után eldöntötte, hogy megöli a gyerekeket. Pisti a nagymamájánál volt, érte elment, de útközben a kocsmába is betért, pedig a napot is pálinkával kezdte. Mire hazaért, már állni is alig bírt, de újra átküldte Ferit az anyjához, azt üzenve, hogy jöjjön haza. Akkor már eldöntötte, hogy ha a felesége visszatér, végez az egész családdal. A kisfiúnak ezt meg is mondta, mire a gyerek úgy megrémült, hogy bár kereste az anyját, utána nem ment haza, hanem otthagyott mindent és mindenkit, elbuszozott Miskolctapolcára. Ott összeeszkábált egy sátrat, és abban töltötte az éjszakát. A rendőrök találtak rá másnap, tőlük tudta meg, mi történt.
Este volt már, amikor Kohányi leült, és üzenet írt a feleségének:

„Nem bírtam tovább Ferikét is elvitted töllem de addig nem halok meg még te és Ferike él, Temiattad van minden Anna.”

Felállította a három gyereket, a hároméves Annát, a hatéves Pistit és a nyolcesztendős Attilát a tévé elől, cipőt adott rájuk, ivott valamennyi rumot, majd beszállt velük a liftbe. Amikor kiszálltak, Pisti ezt kérdezte: „Ugye, Apu, nem dobol le?” Nem, felelte, majd odavitte a gyerekeket a tető széléhez, leültette őket sorban, háttal a mélységnek. Először a kislányát dobta le, azt mondta, azért vele kezdte, mert őt szerette a legjobban. Rögtön utána lelökte a két fiút is. Pisti menekült volna, de nem engedte. Egy ablaknál olvasó lakó hallotta a segélykiáltást: „Apukám, ne dobj le!”

Két letakart holttest a helyszínelői fotókon. A kép Dulai Péter saját gyűjteményéből való.

Néhány szemközti házban felfigyeltek a férfira és a gyerekekre a tetőn, de mire kiderült, mit keresnek ott, már késő volt. Azt, ami történt, elképzelni sem tudták volna. Harmincöt méter mélységbe zuhant a három kis test, a környékről sikoltozva odaszaladók amíg élnek, nem felejtik el a látványt. Attila még élt, őt mentőautóba tették, de a kórházba érve már csak a holttestét vehették ki. A helyszínre érkezők nemcsak a testeket, de a mellettük egykedvűen álldogáló apát is ott találták, aki közölte, hogy ő az apjuk, és ő dobálta le őket. Minden szava, egész magatartása, még a tárgyaláson mutatott viselkedése is azt jelezte, hogy ő az áldozat, mindenért a felesége a hibás, aki elhagyta őt, ezzel idézve a családra a tragédiát. A bíróság nyilvánvalóan másként gondolta, mert Kohányi Ferencet halálra ítélte. Az ítéletet 1982. februárjában hajtották végre Miskolcon.

A mélységet érzékeltető helyszíni fotó a panelház tetejéről. A kép Dulai Péter saját gyűjteményéből való.

A történet szerepel sorozatunk szakértőjének, Dulai Péternek a könyvében is. A szerző rengeteg szemtanúval beszélt, a megrázó esetről ebben az interjúban is mesélt a nőklapja.hu-nak.

Lehetséges-e egy ilyen példátlan szörnyűséget ökölbe szorult kéz nélkül, úgymond pártatlanul szemlélni és feldolgozni akár magunkban, akár egy kötet fejezeteként?
Dulai Péter kriminalista, bűnügyi újságíró, az Élet elleni bűncselekmények Facebook-oldal szerzője: Képmutatók lennénk, ha azt állítanánk, hogy minden gyilkosság ugyanolyan súlyos a szemünkben. A gyerekgyilkosokat még maguk az emberölésért elítéltek is kivetik maguk közül, és a közvéleménynek is egy emberként szorul ökölbe a keze. Ezt a fajta bűncselekmény-típust egyszerűen nem lehet megemészteni. És amit a miskolci Kohányi Ferenc tett, az még a gyermekgyilkosságokon belül is külön kategória. A közfelháborodást erősítette még a tettes egykedvűsége is, bár nem tudni, hogy ez mennyire szólt a nyilvánosságnak, mennyire volt szerep. Amikor Kohányi lesétált a lépcsőházon keresztül a tetőről, szabályos lincshangulat alakult ki a helyszínen, ahol ott feküdt a három, szétzúzott testű gyerek. A látványtól saját bevallása szerint ő is összerezzent.

A hármas gyerekgyilkost mindenki az akasztófán szerette volna látni, és ha nem tuszkolják be a kiérkező rendőrök az autóba, a kivégzés valószínűleg a bírósági eljárás előtt, még ott, az Avason megtörténik.

Köszönet a fotókért Dulai Péternek.

Jómagam „csak” a panelház előtti járdán készült fényképeket láttam a holttestekről, de azok alapján egyetlen szemtanúnak, bámészkodónak sem tudnám felróni, ha ott és akkor elszakad a cérna, és önbíráskodásra kerül sor. Ez szerencsére nem történt meg, és az ügyben a bíróság hozott ítéletet. Halálos ítéletet, mert akkor ezért nem lehetett mást.
Tőlem gyakran megkérdezik, hogyan tudok ilyen hideg fejjel írni ezekről a rettenetes gyilkosságokról. Erre általában az a válaszom, hogy hideg fejről szó sincsen, de ezzel az embernek magának kell leszámolni, kifelé meg kell próbálni a lehető legtárgyilagosabbnak lenni. Azt azért elárulhatom, hogy a Kohányi-ügy levéltári iratait, fényképanyagait kutatva a sírógörcs kerülgetett és az a bizonyos kéz végig ökölbe szorult a tehetetlenségtől érzett dühtől.

Gyilkosok nyomában című sorozatunk előző részei itt olvashatók.

Kiemelt kép: Kohányi Ferenc a bíróságon és az avasi lakótelep madártávlatból. Köszönet a fotóért Dulai Péternek és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárnak.