Azon gondolkodom, hogyan érezheti magát mostanában egy bolti pénztáros. Akiknek a fizetését az ország tudja, hiszen a hirdetésekben, hivatkozásokban gyakran említik sokak számára csábító ajánlatként. Akiknek többek között az a feladatuk, hogy folyamatosan mosolyogjanak, és minél gyorsabban, bámulatos tempóban, a vásárlóval hirtelen kialakított együtt pakolási harmóniában tüntessék el a szalagról a megvásárolni kívánt árut. Összekacsintás, fizetés, elköszönés, és már jöhet is a következő. Eddig sem volt könnyű a dolguk, de most, úgy tűnik, még inkább terhelődnek. Legalábbis ahogy a sorban állok és figyelek, ez az érzésem.

Mennyiii?

Eddig csak azt néztem, ki mit vesz, élénken felügyeltem a szalagon az árucikkeket. Érdeklődésem arra is irányult, ki hogy eszik-iszik, és arra is, hogy ki mennyit tud szánni egy heti bevásárlásra. Persze nehéz kikövetkeztetni, hiszen pár másodperc alatt ilyenkor a vásárlót magát is monitorozni kell, és e két információból (a vásárló fizimiskája, valószínűsíthető családi és anyagi állapota és például a tej márkája, mennyisége, annak vizslatása, hogy tehéntől származik-e vagy urambocsá’ mandulából) tudom levonni a következtetést. Szórakoztató játék sorban állás közben, ajánlom. Addig is tereli a figyelmet arról az izgalomról, amit az idéz elő, hogy még nem tudom, csak sejtem, hogy mennyit fogok fizetni.
A sejtésem onnan adódik, hogy mivel nem szeretem a meglepetéseket, már vásárlás közben számolok, hogy hozzávetőlegesen mennyire számíthatok. Azon kívül régi kedves szokásom, legalább húszéves, hogy a végösszeget elosztom a kosaramban található termékek darabszámával és így határozok meg éves termékátlagárat. Ez fordítva is működik valamiért. Fogalmam sincs, hogy miért, amúgy sajnos nagyon rossz vagyok matekból.

Körülbelül az ötszöröse egyébként jelenleg a termékátlagáram az ifjúkorinak, de ez talán nemcsak az áremelkedés számlájára írható – hogy a témánál maradjunk –, hanem az igényszintem emelkedése is tehet róla.

Most viszont eljött az idő, amikor az igényszintet érdemes átvizsgálni és ezt igen szomorúan veszem tudomásul, ugyanis sok minden más mellett azért is dolgozom, hogy bizonyos életterületeken fejlődjek-haladjak. Például egészen triviálisan: hogy meg tudom-e venni a márkásabb, drágább, és valószínűleg jobb virslit.
És úgy látom, mások is ezt csinálják. És hogy valahol levezessék a frusztráltságot, elkezdtek kommunikálni a pénztárosokkal. – Mennyiii? – Ugyan, kisasszony, ennyi pénz szerintem nincs is nálam! – A fele pakknál tessék mondani egy összeget, ezeket biztos megveszem, a többi nem feltétlen szükséges. – Ennyi pénzt ezért nem adok, a lélektani határom pont a fele!

Mindenki érzi

Csak néhány elkapott vásárlói megjegyzés, amire az eladó mosolyogva, együttműködve, empatikusan válaszol. Esélye sincs nem bevonódni, hiszen ő is fizet esténként a másik szalagnál, és egész nap ezt hallani azzal jár, hogy talán még ennél is jobban érti és érzi az emberek mindennapi nyűgjét-gondját.
Mára nem csupán a kisbolti pénztáros tudja a törzsvásárló családi állapotát, anyagi helyzetét, hanem a nagy üzletek kasszásai is kapnak kivonatos információt az óhatatlan kifakadásokból. Nem lehet könnyű ez az érzelmi terhelés, hiszen nincs ember, aki ne érezne együtt a kisnyugdíjassal, aki visszateteti az áru egy részét. Mondjuk az unokáinak szánt csokikat. Mert botrányosan drágák lettek, és hát istenem, ezt nem vette észre, amikor a kosarába pakolt. És még jó, hogy vannak a pénztárosokon kívül is empatikus emberek. Például a nénit követő vásárló.
Ketten adták össze a négy csokira valót a kasszással, a néni szégyenkezését kategorikusan átfordítva egy beletörődő mosolyba. A pénztáros kicsit lassabban pakolt a szalagon ezután, a jóravaló vásárló pedig végül tétován visszatette a kasszánál kinézett vitamint. Pont annyiba került, mint a fele csoki. Ott voltam, és mondom: figyelek, számolok.

Kiemelt kép: Getty Images