Lwoff-Parlaghy Vilma valószínűleg nem sokak számára ismerős. Pedig ez az osztrák-magyar nemes kisasszonyból lett hercegné nemcsak hogy korának kedvenc botrányhőse volt, de konkrétan a huszadik század elejének egyik leghíresebb portréfestője is, aki olyan alakok arcmását vitte vászonra (vagy papírra), mint Kossuth Lajos, Ferenc József, II. Vilmos császár, Otto von Bismarck, Thomas Alva Edison és Theodore Roosevelt. De ő volt az egyetlen, aki rá tudta venni Nikola Teslát, hogy modellt üljön neki. Hogyan tett szert egészen mesés vagyonra és hírnévre gyakorlatilag minden különösebb hátszél nélkül? Ma azt mondanánk, igazi selfmade womanként működött, aki amellett, hogy tehetséges és talpraesett volt, jó érzékkel használta ki a botrányokat, és alakította saját narratíváját, ami végül a világhírnévig repítette. Életútja pedig nemcsak szórakoztató, de igen tanulságos is.
A kezdetek
A különös életű művésznő 1863-ban született Hajdúdorogon Brachfeld Vilma Erzsébet néven. A család csak később magyarosította a nevét Parlaghyra, ami gyakorlatilag a német Brachfeld (parlag) szó magyarul. Zsidó vallású édesapját a források Brachfeld állami hivatalnok úrként említik, de nemesi származására több egyéb utalást is találni, például egy 1896-os New York Times cikk is úgy ír (az általuk 1867-es születésűnek tartott) Vilmáról, mint akinek apja nemesi származású, csakúgy, mint anyja, az osztrák Wilhelmine von Zollerndorf.
Vilma saját bevallása szerint mindig is szeretett rajzolni, aminek alapjait otthon sajátította el, majd Pestre költözve szülei beíratták Rostagni Lajos mintarajztanodájába. Ott aztán tényleg kiderült, hogy a rajzolás több puszta kedvtelésnél, hiszen Vilma tehetséges volt, ezért a mester arra biztatta a szülőket, hogy a lányt küldjék külföldre tanulni valami nevesebb rajziskolába. Ez meg is történt, de ment Vilmával az egész família: mire a lány 17 éves lett, már Münchenben éltek, ahol a kor neves mestereitől tanult, leginkább a nagy elődök műveit elemezte és másolta, ismerkedett a holland jegyekkel, de sokat utazott, így Firenzében, Velencében és Rómában járva az olasz stílusjegyeket is tanulmányozta. Már ekkor voltak kisebb kiállításai, 1893-ban pedig egyik képe elnyerte a Müncheni Nemzetközi Kiállításon a nagy aranyérmet, egy évre rá pedig a budapesti közönséget is elkápráztatta egy egészalakos önarcképével.
Az első botrány: az idős Kossuth és a fiatal festő
Kossuth Lajos Parlaghy Vilma egyik festményén (Kép: Wikipedia)
22 éves volt, amikor megfestette a magyar hőst: apja rávette, hogy próbáljon szerencsét, utazzon el Torinóba, és kérje meg a már idős Kossuth Lajost, hogy álljon neki modellt. Kossuth eleinte húzódozott, de a tehetséges, fiatal művésznek a turini remete sem tudott nemet mondani. Kossuth így írt erről Zeyk Saroltának címzett levelében:
„Egy fiatal magyar festőművésznő vetődött ide atyjával, Parlaghy Vilma, ki nem több, mint húszéves s máris európai hírre tett szert bámulatos művészi zsenialitásával. Fejébe vette, hogy nem tágít Turinból, míg engem le nem fest – váltig szabadkoztam. Egész konspiráció támadt körülöttem. Fiaim (Feri is itt volt) nekem estek, hogy ne tagadjam meg tőlük azt, hogy egy jó arcképemre tehessenek szert.”
Vilma Végül három olajfestmény készített, amelyek közül kettő ülő pozícióban ábrázolja Kossuthot, egy pedig állóban. A lány látogatása egyébként pletykákat generált, és sokan szájukra vették az idős Kossuthot és Vilmát is. Kossuth egy másik levélben annak adott hangot, hogy szerinte a festő direkt intézte így látogatását, hogy még nagyobb hírnévre tegyen szert. Vilma természetesen kihasználta neves modelljét, be is nevezte a képet a budapesti nemzeti kiállításra. A pályázatot először elfogadták, de politikai okokból végül mégsem állították ki a képet, a Kossuth-festmény körüli botrány sajtóvisszhangja viszont Európa-szerte ismertséget szerzett az ifjú művésznek, aki a festményekkel országos körútra indult, amely során több nagyvárosában is kiállította a híres portrékat. Nemcsak a belépőjegyek, de a megrendelt replikák is bőséges bevételt eredményeztek neki.
Berlin, botrány és az igazi hírnév
Fedezete bőven volt rá, így 1887 telén Parlaghy úgy döntött, hogy Berlinbe költözik, elvégre ott gazdagabb támogatókra és megrendelőkre is számíthatott. 1889-ben rendezett ott kiállítást először, de még mérsékelt sikerrel. 1890-ben hozzáment dr. Karl Krüger ügyvédhez – ez inkább érdekházasság volt, mint szerelmi, hiszen az ügyvéd a társasági életbe is belépőt jelentett számára. Aztán
mégis saját magának köszönhette szerencséjét, hiszen a bécsi kiállításon nagy aranyérmet nyert anyjáról festett portréja, amit aztán a berlinin kis aranyéremmel díjaztak.
Édesanyja képmása volt az is, ami utat nyitott számára a Párizsi Szalonba, a jó francia kritikák után pedig jöttek a megrendelők a német arisztokrácia köréből is. Az újabb szakmai lépcsőfokot megintcsak egy jól választott alany hozta meg: 1891-ben Helmuth von Moltke tábornagy is rendelt Parlaghytól arcképet, amelyet a festőnő még ugyanabban az évben be is nevezett a berlini művészeti akadémia kiállítására. A bizottság elutasította a pályázatot, aminek a híre Von Moltke grófon keresztül II. Vilmos császár fülébe is eljutott. A császár végül megvette a képet, és az így kollekciója részeként ott lehetett a kiállításon – az uralkodó diktatórikus közbenjárása pedig újfent beszédtémává tette a művészt.
Szupersztár születik
Jöttek is az egyre prominensebb megrendelők, 1893-ban maga II. Vilmos is rendelt tőle egy festményt. Ez nem sikerült túl jól, vélhetően azért, mert a császár szeretett mindenbe beleszólni, így a festő nem alkothatott saját szájíze szerint. Olyannyira nem sikerült jól, hogy az akadémia annak ellenére is visszautasította képet, hogy II. Vilmost ábrázolta. A császárnak persze több sem kellett, egyszerűen utasította az akadémiát, hogy állítsák ki a képet. Sőt ennél is tovább ment: amikor az akadémia elküldte neki a listát, hogy jelképesen írja alá a díjazottak sorrendjét, a császár egyszerűen Parlaghy Vilmát írta be első helyre, akinek így lett egy nagy aranyérme a berlini akadémiától is. Újabb ok a pletykákra, de ahogy mindig, ezek elültek, és az maradt meg a köztudatban, hogy Parlaghy Vilma bizony a német császár kedvenc portréfestője. Ez pedig önmagában is elég jó ajánlólevél, amit néhány éven belül annyi megrendelésre váltott, hogy Európa egyik legjobban fizetett portréfestője lett.
II. Vilmos császár portréja (Kép: Wikipedia)
(1893-ban egyébként egy chicagói kiállításon is aranyérmet nyert, így mire először az USA-ba utazott, már ott is ismerték a nevét.) Sorra készítette a festményeket hercegnőkről, báró- és grófnőkről, de Bismarckról és II. Vilmos württembergi királyról és nejéről is. A busás díjazás mellett mesés ajándékokat is kapott, például ékszereket, de mivel Parlaghy Vilma nagyon szerette az állatokat, ezért egyre többször kapott kutyákat és lovakat is megrendelőitől. Híres lett Ausztriában és Angliában, végül Ferenc József császár és VII. Eduárd is a megrendelői közé került. 1894-ben a Párizsi Művészeti Akadémia tagja lett, 1895-ben elvált férjétől, 1896-ban pedig először utazott New Yorkba (ekkor készült róla a hosszú cikk, amelyet ezen írás elején is említettünk – ez egyébként itt olvasható), ahová aztán később ki is költözött. Berlini műterme olyan fényűző módon lett berendezve, hogy 1898-ban, amikor még mindig csak 35 éves volt, otthonát már a berlini szalonok közé sorolták, ami a helyi arisztokrácia kedvelt helyszíne lett.
De Vilma nem csak a maga javára kereste a pénzt, ekkor már állatok megsegítése érdekében is adott el képeket.
Lwoff-Parlaghy Vilma 1908-ban (kép: Wikipedia)
Az arisztokrata körökben ismerte meg Lvov (vagyis Lviv) hercegét, Jevgenyij Lwoffot, akivel ‘99-ben egybekeltek és egy csendes bajor városkába költöztek. A herceg rajongott feleségéért, de szerette a nyugalmat is, a nagyvilági Vilma azonban túlságosan is unta magát, így 1899-ben újra New Yorkba utazott, ahol már ismert amerikai személyeket is megfestett. A herceggel való házassága nem tartott sokáig, 1903-ban elvált a férfitól, aki azonban belement, hogy továbbra is használja a hercegnéi rangot. (Illetve a nizzai villát, ami mellé még éves jövedelmet is biztosított számára.) Vilma ekkor már elképesztően sok pénzt keresett évente, egyes források szerint csak a festményeiből évi egymillió dolláros jövedelme volt.
Válása után újra férjhez ment, mégpedig egy dán miniszterhez, Peter Norshoz, akitől 1905-ben lánya is született. Vilma az új férjjel Nizzába költözött, ahol kisebb állatkertet is kialakított. De ezután is gyakran visszatért a német fővárosba, ahol addigra már felszámolta műtermét. Útjai során kislányára, Wilhelminára egy nevelőnő vigyázott Londonban. 1908-ban Vilma úgy döntött, hogy végleg az Egyesült Államokba költözik. Felszámolta nizzai állatkertjét, legkedvesebb ingóságaival és állataival hajóra szállt, hogy meghódítsa az újvilágot. Először a Waldorf Astoria Hotellel tárgyalt, náluk szeretett volna lakosztályt kibérelni, de a vele tartó állatsereglet miatt a hotel nem akarta őt fogadni. Ezért aztán Vilma ahhoz nyúlt, amiről tudta, hogy mindig beválik, ha valamit el akar érni: a botrányhoz. Arra számított, hogy a negatív hírverése miatt majd mégis fogadja a hotel, de a perpatvar majdnem diplomáciai bonyodalommá vált az Egyesült Államok és az Osztrák–Magyar Monarchia között. Az Astoriába végül nem,
a világ egyik legfényűzőbb hoteljébe viszont beköltözhetett elképesztő mennyiségű és értékű műtárgyával és kedvenceivel (ezek között több kutya és macska, egy bagoly, egy tengerimalac, két kis aligátor és egy medve is volt):
a Plaza Hotel harmadik emeletének 14 szobás lakosztálya lett az övé, amelybe saját személyzetét is beköltöztette. Az amerikai sajtó ekkor már egyszerűen imádta a hercegnét, akiről mindig lehetett valami izgalmasat írni. Ő pedig viszont imádta a sajtót és minden alkalmat meg is ragadott, hogy írjanak róla, és így még keresettebbé váljon személye. Hatalmas esemény volt az is, amikor az addig sem elhanyagolható állatsereglet mellé egy oroszlánkölyköt is beköltöztetett a szállóba.
A Goldfleck becenévre hallgató kölyökoroszlánt egy cirkuszból vette magához némi csellel (a korábban általa lefestett Daniel Sickles tábornok szerezte meg neki),
a kis oroszlán pedig saját szobát kapott a 3. emeleten – na és persze egy idomárt a hotel vezetőségének kérésére.
Goldflecket Vilma minden nap a Central parkban sétáltatta, és aranytálból etette – ez manapság is elég lenne ahhoz, hogy állandóan róla cikkezzenek, akkoriban pedig ez tényleg maga volt a megtestesült extravagancia. Goldfleck egyébként nem élt sokáig, egy évvel később, 1912-ben megbetegedett, és elpusztult. Az állat temetése, akárcsak élete, meglehetősen fényűzőre sikeredett, végül a hartsdale-i kisállattemetőben helyezték örök nyugalomra.
I. Péter szerb király Lwoff-Parlaghy Vilmának pózol 1903-ban. (Fotó: Parkson, L’Illustrazione Italiana/Getty Images)
Nem meglepő hát, hogy a hercegné a New York-i társasági életet is meghódította. Szinte mindenkit lefestett, aki számított; politikusok, iparmágnások, feltalálók, írók, és Nikola Tesla is, akiről tényleg csak Lwoff-Parlaghy festett portrét. Úgy sikerült meggyőznie a különc tudóst, hogy végül belekeverte a fizikát is a dologba: Vilma teljesen elsötétítette műhelyét, és a Tesla által feltalált takarékos izzó kék fénye mellett készítette el az arcképet, amelyet Tesla kék portréja néven ismer a világ.
Az első világháború nem volt jó hatással Vilma anyagi helyzetére, 1914-ben ki is kellett költöznie a hotelből. Innentől kezdve már egyre többet betegeskedett, és egyre kevesebbet festett. Megszűnt a hercegtől kapott járadék, élete vége felé egészen elszegényedett. Ettől függetlenül 60. születésnapját pazar kiállítással ünnepelte meg.
Végül 1923. augusztus 28-án saját műtermében halt meg, állítólag éppen az előtt, hogy a helyi seriff hivatalból lepecsételte volna azt, fizetésképtelensége miatt. Sírja a New York-i Woodlawn temetőben található. Hagyatékát 1924-ben elárverezték: Ludwig Nissen vásárolta fel a képeket saját alapítványa számára, és azokat a németországi Husumba szállíttatta. 1937-ben épült fel a Nissenhaus, amely Ludwig Nissen magángyűjteményének adott otthont – ennek képezték részét Lwoff-Parlaghy Vilma hercegnő festményei is. A második világháború után a Nissenhaus Nordseemuseum Husum néven alakult újjá és ma itt található Vilma művészeti hagyatékának legnagyobb része.
Lwoff-Parlaghy Vilma, ugyan tehetséges volt, és sokan rajongtak érte, nem került be a művészet igazi, nemzetközi klasszikusai közé. Amiben viszont egészen egyedülálló volt az az, ahogyan kapcsolatait építette és hírnevét növelte, végeredményben ez vezetett ahhoz, hogy korának legfontosabb alakjait örökíthette meg.
Forrás: Wikipedia, New York Times archív, The Esoteric Curiosa, Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu (A New York-i Plaza Hotel és Lwoff-parlaghy Vilma 1893 körül)
