Zavarba ejtő, hogy a Sixtus-kápolna freskója vagy a Csillagos éj (1889) mögött álló mesteri kezek hogyan tudtak olyasmit alkotni, ami a legnagyobb jóindulattal is csak az elmegy kategóriában emlegethetünk, pedig a művészettörténet virtuózainak is sikerült néhány szörnyű baklövést elkövetniük karrierjük során. De megnyugtató a tudat, hogy még a zsenik is képesek egészen elképesztő – negatív – teljesítményre, és a munkásságuk többi alkotásait tekintve kijelenthető, hogy tanultak a hibáikból. Az alábbiakban a világ legkedveltebb művészeinek kilenc meglepő tévedését boncolgatjuk.
Michelangelo: Éjszaka (1520–32)
Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images
A Giuliano de’ Medici sírjának megkoronázására készült az Éjszaka egy csodálatos allegorikus szobor, amely egy alvó nőt ábrázol. Michelangelo számos nőalakjához hasonlóan az Éjszaka is izmos testalkatú, férfi párjához, a Naphoz illően. A nagyra becsült reneszánsz mester arról volt ismert, hogy női képmásaihoz férfimodelleket alkalmazott, ami akkoriban általános gyakorlat volt, mivel a meztelenül pózoló nők szégyenletesnek számítottak. Talán emiatt Michelangelo tagadhatatlanul csodás kézügyessége ellenére megdöbbentően ügyetlen, vagy talán gondatlan, amikor a mellekről volt szó. Valójában az Éjszaka keble annyira deformált, hogy 2000-ben Dr. James J. Stark onkológus publikált egy tanulmányt, amelyben feltételezte, hogy a rák okolható a torzulásért. A művészettörténészek úgy vélik, hogy Michelangelo állítólagos homoszexualitása miatt nem érdeklődött – vagy egyáltalán nem ismerte – a női testet.
Rembrandt: Kőoperáció – Az érintés allegóriája (1624-25)
Fotó: Simon Song/South China Morning Post via Getty Images
A kétesnek tűnő orvosi beavatkozást végző groteszk triót egy ráncos, öreg nő világítja meg, A gyertya halvány fényt vet a páciens halántékára, miközben a borbély sebész szikével dolgozik, amitől a férfi grimaszol és ökölbe szorítja a kezét a fájdalomtól. Ez a kellemetlen jelenet az Öt érzék sorozat egyik darabja, amelyeket Rembrandt mindössze 18 éves korában készített. A kép címe arra az archaikus eljárásra utal, miszerint az ember fejéből egy követ kell kivenni, amivel a félkegyelműséget kezelték, más források szerint pedig a fejfájást kezelték vele. A Kőoperáció nyers ábrázolása előrevetíti azokat a technikai készségeket, amelyeket Rembrandt érett művészként fejlesztett ki. Élénk, ragyogó színek, a fények és árnyak speciális ábrázolása, és az emberi érzések tökéletes kifejezése jellemzi az öt képből álló sorozat, amelynek darabjai viszonylag kis méretűek, nem nagyobbak mint egy A4-es papírlap, és mindegyiken előtérbe kerül Rembrandt humoros látásmódja is.
Francisco de Goya: El Tío Paquete (1819–20)
Fotó: Wikimedia Commons
A romantika legnagyobb spanyol festőjeként tartják számon, de Francisco de Goya gömbölyű fejű, hiányos fogazatú elnagyolt portréja nem tartozik a legsikerültebb alkotásai közé. A vászon hátoldalán Goya „el célebre ciego fijo” („a híres helyi vak ember”) néven tüntette fel modelljét. A Madridban jól ismert látássérült énekes és gitáros, Tío Paquete minden nap a San Felipe el Real templom előtt ácsorgott és szórakoztatta a nagyérdeműt. Goya szinte mániákusan nevetve ábrázolja, az arc gyors ecsetvonásokkal bukkan elő az átláthatatlan sötétségből, és az énekes inkább baljóslatúnak tűnik, mint társasági embernek.
A nyugtalanító képmás Goya kései fekete festményeibe (1819-23) tartozik, melyeket komor színpaletta és hátborzongató hangulat jellemeznek, és amelyek a művész fenyegető halálfélelmére utalnak.
Édouard Manet: Halászat (1862–63)
Fotó: VCG Wilson/Corbis via Getty Images
Ez a meglepően hanyag tájkép az egyébként illusztris festőt, Édouard Manet-t ábrázolja, a vászon jobb alsó sarkában leendő menyasszonyával, Suzanne Leenhoffal. 17. századi öltözékük Peter Paul Rubens A Château de Steen parkja (kb. 1632-35) című festményére utal, amelyen a befolyásos flamand festő hasonlóan pózol felesége mellett. Manet vásznán halászok fáradoznak egy kis csónakban a folyón, míg a túlsó parton egy fiú lustán horgászik. A háttérben furcsán tompa szivárvány árad egy távoli faluba, amelyet egy magas torony jelez. Míg a jelenet szélén lévő növényzetet és fákat részletesen és gondosan megmunkálta, a központi kompozíció aránytalan léptéke és lehetetlenül sima felülete miatt a Halászat befejezetlennek tűnik.
Vincent van Gogh: Krumplievők (1885)
Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images
Bár Vincent van Gogh első jelentős festményének tartják, a Krumplievők messze nem olyan expresszív, játékos műalkotás, mint amilyeneket a későbbiekben alkotott. Az autodidakta művész pályafutásának ezen szakaszában még nem kezeli magabiztosan a textúrát, a színeket vagy a portréfestészetet, és a parasztok torz feje és csúf arcvonásaik egy szürke, kiegyensúlyozatlan kompozíciót alkotnak. Ennek ellenére Van Gogh hatásosan illusztrál egy szerény családi jelenetet, és formai ügyetlensége ellenére sikerül egy ismerős, belsőséges hangulatot átadnia. Ami a Krumplievőkben technikai tudásban hiányzik, azt az érzelmekre gyakorolt hatás pótolja, amely végül Van Gogh-ot művészeti sztárrá tette.
Édouard Vuillard: Marcelle Aron (Madame Tristan Bernard) (1914)
Fotó: Wikimedia Commons
Édouard Vuillard a Nabisnak (próféták héberül), azaz a posztimpresszionisták exkluzív csoportjának egyik legfontosabb tagja volt, akik a festészet dekoratív funkcióját igyekeztek felemelni. Vuillard stílusát nagyrészt intim belső jelenetek jellemzik, amelyekben az erősen díszített textíliák (tapéta, ruhák, ágyneműk) harmonikusan állnak szemben a leegyszerűsített emberi alakokkal. Az 1914-ben készült Marcelle Aron (Madame Tristan Bernard) mozgalmas kép, amely nélkülözi a 19. században készült festményeinek és grafikáinak varázsát és látásmódját. Míg Vuillard későbbi munkáit a kritikusok elutasították az ambíció hiánya miatt, ez a társasági portré talán túlságosan is ambiciózus: az összecsapott színek és minták kusza összevisszasága elvonja a figyelmet az egyébként kellemes festményről.
Edvard Munch: Dühös kutya (1938–43)
Fotó: Munchmuseet
Egy olyan művész esetében, aki kiválóan megragadta az emberi kétségbeesés gyötrelmes mélységeit, a Dühös kutya meglepő elemnek számít. Munch vitatott kapcsolatot alakított ki szomszédja kutyájával, Rolle-lal, akinek határtalan kóborlása és vad természete arra késztette a szeszélyes művészt, hogy számos nem túl hízelgő – ha nem egyenesen gyerekes – rajzot és litográfiát firkáljon az ebről. Rolle gazdája, Mr. Gunnerud szerint az előző gondozója hosszú időn át elhanyagolta, emiatt Rolle agresszív hajlamú embergyűlölővé vált, és Munch rendszeresen vált a haragjának tárgyává.
René Magritte: La Famine (1948)
Fotó: Wikimedia Commons
1948-ban René Magritte provokatív módon elmerült a féktelen furcsaságok világába, amit a vache-korszakának nevezünk. (A vache franciául tehenet jelent, de a köznyelvben a kifejezés erős testalkatú nőre vagy egy lusta emberre utal.) A belga szürrealista bowler-kalapos úriemberektől és az alkonyi, holdfényes kilátásoktól teljesen eltérő, kiszámíthatatlan festményei különös témákat és durva ecsetkezeléseket mutatnak be. A La Famine, amely egymást kannibalizáló, karikatúraszerű figurák láncolatát ábrázolja, szinte felismerhetetlen mint Magritte-mű. A rózsaszín húsba tépő, csikorgó fogak és komikusan kidudorodó orrok mániákus képet eredményeznek, amelyet a művészettörténészek még mindig igyekeznek megfejteni.
