Pazzagli Ágnes Ritával a Nők Lapja senior örömtánccal foglalkozó riportjában találkozhattak. Amikor a táncosok a Ki mit tud?-ra készültek, és a Carmen című opera hangjai felcsendültek, feltűnt a gyűrűjükben Ágnes is, és fantasztikus szólót mutatott be.

Hogy került a senior örömtáncosok közé?
Drimál Andi, a vezetőjük régi kollégám volt; ezer éve ismertük egymást, és tudta, hogy táncolok. Régóta kukkolom a neten már ezt a szépséges tánccsoportot, Andinak pedig már rég eszébe jutott, hogy a Carmenemet fölhasználja. Most konkrét formát öltött az elképzelése.

Hatvan éves kora fölött kezdett el kerekesszékben táncolni. Hogy történt ez?
Háromévesen elkaptam a gyermekbénulást – de azért egész jól összekalapáltak. Az egész életemet aktívan éltem, de a gyermekbénulásnak van egy utózöngéje, amit poszt-polio szindrómának hívnak. Az izomgyengeség mellett még idegelhalással is jár, így én három éve kerekesszékes vagyok. De már hatvan körül sem tudtam elmenni kerekesszék nélkül egy nagyobb bevásárlásra. Ismertem néhány sorstársat, akik csapatban kerekesszékes táncokat adtak elő, és egyszer elhívtak egy próbájukra. El is mentem megnézni, de nem akartam beszállni. Akkor még tudtam azért járni, de volt ott egy elég rozoga kerekesszék, és biztattak, próbáljam ki. Be is vontak a táncba, sőt két héten belül felléptem velük. Ha nem jön a gyerekbénulás, mindig úgy gondoltam, akár nagy táncos lehettem volna. De végül csak 62 éves koromban kezdtem el táncolni, kerekesszékkel. Két csapatban is táncoltam, de elég hamar kiderült: inkább szólista egyéniség vagyok. Aztán megismertem az edzőmet, Jegonyán Okszánát – ő teremtette meg Magyarországon a kerekes székes versenytáncot és mindemellé engem csodálatos koreográfiákkal is megajándékozott.

Másfél évet versenytáncoltam, ez idő alatt kétszeres magyar bajnok lettem és rangos nemzetközi versenyeken is jó helyezéseket értem el.

Szentpéterváron pedig közönségdíjat nyertem – amit a tíz éves világkupa történetében először ítéltek oda egy külföldinek. Így én voltam az első ember, aki ilyen díjat kaptam az oroszok mellett. De másfél év után abbahagytam a versenytáncot.

Fotó: Németh Gabriella / Nők Lapja

Miért?
Egyrészt az állapotromlásom miatt nem tudtam már a kemény edzéseket abszolválni. És hát: a versenytánc kicsit nehéz világ, nem voltunk igazán kompatibilisek. Nem, az én lelkemnek nem volt való.

Stresszes?
Nem csak stresszes. Eredményorientált, rettentő szigorú ember vagyok magammal szemben. Engem könnyű összetörni, de megtörni nem lehet. De az összetörésekből azért akadt néhány – ebben annak is szerepe volt, hogy a jóindulat nem mindig teng túl mindenkiben a versenyek világában… Később még sokáig fölléptem jótékonysági és egyéb eseményeken, és színpadon is táncolhattam néhányszor. Mindennek a pandémia vetett véget. Már két éve nem táncoltam.

Akkor ez itt a nagy visszatérés!
Hát még egy kicsit be vagyok rozsdásodva, és rosszabb már a karom is. Technikásabban kellene táncolnom, hogy úgy forduljon, oda jusson a kerekesszék, ahova kellene. Ez most egy kicsit problematikus, mert otthon nehezebb a koreográfiát megtanulni, főként begyakorolni, mint egy táncteremben, ahol elegendő a szabad hely.

Fotó: Németh Gabriella / Nők Lapja

Pedig jónak tűnik, amit csinál. És sok erőt tud átadni másoknak is – nemcsak kerekesszékeseknek.
Nem tudom, miért kaptam ezt a terhet a sorstól – ugyanakkor, ahogy szerintem ez általában történik, ha az embertől elvesznek valamit, valahol másutt meg visszaadják. Nekem szerencsémre hatalmas életimádatot adtak cserébe. Nem érzem szerencsétlennek magam attól, hogy nem járok. Viszont tény, kell a mozgás, és a tánc meg a közösség rettentő sok egyebet is ad. De itt volt ez a két év: szerintem azoknak az egyike vagyok, akik a legjobban bírták az otthoni bezártságot. Pedig én aztán igazán tűzrőlpattant voltam, aki mindenből hat kanállal mertem. De lehet nagyon megtanultam alkalmazkodni a nehézségekhez.

Kiemelt kép: Németh Gabriella / Nők Lapja