Készülsz már a maratonra?
Nagyon ráéreztél, most valóban hangsúlyos a futás az életemben. Tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, vagy legalábbis nagyjából gimis koromtól kezdve mindig is futottam, azonban ennyire aktívan, mint most csak két éve, a Covid kezdete óta. Az első karantén időszak alatt, amikor szinte sehova sem lehetett menni és semmit nem lehetett csinálni, úgy éreztem, hogy kell valami rendszer az életembe különben be fogok pörögni… ekkor kezdtem el itthon edzeni és a környéken, az erdőben futni.
Mikor is költöztetek el a tizenegyedik kerületből?
Nagyon nagy szerencsénk volt, mert úgy alakult, hogy kiköltöztünk Érdre és két héttel később „bezárt” az ország. Jó döntésnek bizonyult, hiszen – anyaként te is tudod, hogy mennyire – nem volt egyszerű a karanténidőszak a városban, pláne a lakótelepeken, lakásokban élőknek, amikor még a játszóterek is le voltak zárva. A lelkem mélyén valahol mindig 11. kerületi maradok, és azt hiszem ezzel mindenki így van, aki ott született vagy hosszútávon ott élt, hogyha el is költözik és kicsit kijjebb megy, ebbe az irányba – Érd, Törökbálint – mozdul, közel marad Újbudához. El se tudom mondani mekkora ajándék egy kert, egy talpalatnyi zöld – most is épp kint vannak a fiúk és trambulint szerelnek össze együtt!
De akkor azért ahhoz kicsi volt a kert, hogy csak úgy körbefusd…
Igen… nekem muszáj volt, hogy elinduljak, és nagyobb távolságokat tegyek meg, elkezdtem inkább az erdőt járni, terepen futni. Felfedeztem, megismertem a környéket, ezt a gyönyörű sóskúti részt, most már lazán elfutok akár Biatorbágyig is. Teljesen elkapott a lendület és rákattantam a futásra, ráadásul kaptam karácsonyra egy szuper karórát, ami mindent mér. Úgy voltam vele, hogy ha már van egy ilyen mindentudó órám, akkor jó lenne egy ember, aki ért hozzá, így hamarosan lett edzőm is. Dórival január óta dolgozunk együtt és túl vagyunk már az első közös félmaratonunkon, amit szuper idővel futottam. Lényegesen jobb a teljesítményem amióta tudatosan, edzővel dolgozom. Hihetetlen ez a fejlődési folyamat, ami teljesen kitölti a napjaimat!
Mikor szoktál edzeni?
Régebben, amikor elkezdtem, délután és este szerettem futni, most azonban ráálltam a reggeli edzésekre. Miután beadtam a kisfiamat az óvodába (ebéd után megyek érte), a köztes időben egy-két órát biztos futással töltök. Az edzővel online kommunikálunk, mivel az óra automatikusan feltölt neki minden adatot egy applikációba az aktuális futásomról. Van itt Érden egy futóközösség, akikkel mindössze egyszer sikerült közösen edzeni, mert mindig olyan időpontban futottak, ami nekem épp nem volt jó: hétvégén vagy este, amikor nekem előadásom van vagy már családozom. Azért a futásnak köszönhetően vannak új ismeretségeim, barátságaim, akikkel, ha tudjuk, összehozzuk a találkozást, de általában inkább egyedül szoktam futni.
Hallgatsz közben valamit?
Főleg most tavasszal, hogy ordítva csiripelnek a madarak, az annyira csodálatos, hogy nem lehet nem arra figyelni. Egyszerűen imádom! Szoktam zenét hallgatni, ritkábban podcastot, de arról szinte teljesen leszoktam, mert úgy érzem nem tudok egyszerre két dologra figyelni.
Milyen zenét szoktál hallgatni?
Teljesen változó, szerintem, ha meghallanád a lejátszási listámat, elröhögnéd magad, mert a Disney-főcímdaloktól kezdve az AC/DC-n és a filmzenéken át a rettenetesen spanyolos nyári slágerekig, amitől úgy érzem a Karib-szigeteken nyaralok, minden van… nagyon durván különböző zenék, amit néha inkább ki is kapcsolok, mert az a baj velem, hogyha zenét hallgatok, közben el is játszom és koreografálok, ami ugye nem javít a futásom teljesítményén. Nem igazán tudok úgy zenét hallgatni, hogy csak megy a háttérben, hanem figyelek rá, és azonnal beindul a fantáziám. Pont tegnap jutott eszembe, hogy mennyire utálom azt, amikor valaki az autóban ül és miközben vezet, csak halkan recseg mellette a rádió… minek!? Leginkább terepen futok, és nemrég hallottam, hogy itt az erdőben volt egy vaddisznótámadás, ami azért elég ijesztő élmény lehetett… ezért legutóbb csörömpölő tárgyakat kötöttem magamra, szó szerint a futóbolondnak tűnhettem, viszont ez legalább kellően nagy zajt csap és elijeszti a vadakat az erdei ösvényről, ahol futok.
Az Instagramon láttam, hogy családdal is futottál már…
Igen, a Vivicittán versenyeztünk együtt, mert a kisfiam is imád futni. Hárman futottuk le a 900 méteres távot és nagyon élvezte. Egy ilyen versenyen mindig hatalmas a hangulat, hiszen ott vannak például a SUHANJ!-osok is, akik hihetetlenül nagy példaképek! Annyira menő és ösztönöző, ahogy mindenféle segédeszközzel, kerekesszékkel teszik meg az adott távot, hogy komolyan mondom, én ott hüppögve zokogtam és ordibálva drukkoltam nekik a családdal. Volt egy srác, aki a vége előtt pár méterrel kiszállt a kerekesszékéből, két barátja jobbról-balról támogatta, és úgy tolta be a célba a saját székét. Olyan jó volt, hogy ilyeneket látott a kisfiam, mert számára már tök természetes az elfogadás, sőt igazából a hétköznapokon fel sem merül neki, hogy különbözőek lennénk!Nemrég egyébként az Ízlelő étteremben ebédeltünk, ahol fogyatékkal élő felszolgálók dolgoznak, isteni a kaja és van gyereksarok is, szuper hely, jó volna minél több ilyen hely! A futással egyébként igyekszem azokat a fórumokat megtalálni, ahol én tudok segíteni, jelenleg például a UNICEFen keresztül. Szeretnék a futásaimmal támogatást szerezni a háború miatt bajba jutott gyerekeknek.
Miről szólt a „Kék – sárga” speciális adománygyűjtő este?
Fátyol Kamilla kolléganőm találta ki, aki – mint minden anyuka – amikor kitört ez a háború, úgy érezte tehetetlenül ül otthon és bármennyire szeretett volna, nem tud odarohanni a határhoz személyesen, fizikailag segíteni, valamit azonban mégiscsak szeretne tenni. A KuglerArt Szalonban tartott Kék – sárga speciális színházi művelet – Háborús asszociáció egy órában elnevezésű esemény egy megrendítő este volt, nagyon szép zenékkel és szövegekkel… A próbán még előfordult, hogy sírtam, mert tényleg brutálisak voltak a szövegek (pl. egy apa vallomása, aki Twitteren nézte végig a családja elvesztését), de aztán élesben bekapcsolt nálam a „profi gomb”. Eleve kis közönségre készültünk, úgyis helyezkedtünk el, hogy a nézőtér négy sarkán kvázi körbeöleljük a nézőket. Mindenki tudta hova jön, és elsősorban nem szórakozni, hanem segíteni akart a bajbajutottakon. A február 24. óta tartó háborús helyzetben úgy érzem (főleg az elmúlt két év vírusválság után), mostanra mindenki picit belefáradt, a segítségnyújtásra viszont folyamatosan szükség van. A nézők tudták, mire készülhetnek és az adományoknak köszönhetően, a felolvasó est teljes bevételéből 90 000 forintból az ukrán menekültek kisgyermekeinek tudtunk tápszert és pelenkát vásárolni, amiket személyesen fogunk eljuttatni Beregszászba, tehát tényleg minden odakerül, ahova kell.
Tartottunk a nehéz témától, de az est sikerén felbuzdulva elhatároztuk, hogy folytatjuk, hamarosan újabb időpontokat hirdetünk, még az is lehet, hogy turnézni fogunk vele.
Érdekes ez a kontraszt, mert sok művésztől hallom mostanában, hogy a nézők inkább vidámabb darabokra szeretnék befizetni, hogy töltődjetek. Te mit tapasztalsz?
Hasonlóakat tapasztalok ott is, ahol én játszom, nem tudják azokat az előadásokat eladni, ami kevésbé vidámak. A Kék-sárga esetében azért szerintem kicsit hülyén jött volna ki, ha a háborús menekülteknek gyűjtünk, és mondjuk operett slágereket énekelünk…
Mi az, amiben még játszol?
Jelenleg szabadúszó vagyok, játszom a Rózsavölgyi Szalonban A két pápát, a Pesti Színházban Az apát, és a Nemzeti Színházban az Éden földön című gyerekdarabban. A Kőszegi Várszínházzal csináltunk tavaly nyáron egy vidámabb előadást, Göttinger Pállal, Az Öreghíd alatt címen, amit június 1-én elhozunk a Városmajorba is. Most nyáron kerül a mozikba a Tüneményes utazás című film, ami egyelőre még külföldi fesztiválokon látható, de már nagyon várjuk a hazai bemutatóját.
Ebben az évben mi szerepel még a bakancslistádon?
Szakmai terveim igazából sosem voltak, nem tepertem semmi után és abban a szerencsében van részem, hogy azt mondhatom, ami jön, fogadom, és most már „örömszínész” vagyok. Ha valami jó dolog talál meg, szívesen megcsinálom, de ha épp nincs szakmai kihívás, örömmel vagyok a gyerekkel is. Igazából úgy vagyok, hogy most minden jó úgy, ahogy van – bár nyilván, hosszútávon anyagilag nem mindegy. A családon és az előadásokon túl természetesen futóversenyek vannak célkeresztben. Tudom, teljesen elborította az agyamat ez a futás dolog, de hihetetlenül élvezem. Apuék és a tesóm is (Trokán Péter, Trokán Nóra – a szerk.) maradtak Budán, tizenhárom perc távolságra vagyunk egymástól ha kell, és ez hatalmas segítség. Nincs bébiszitter, mert a családom összes tagját tudom riasztani, ami óriási szerencse és áldás, bármikor számíthatok rájuk! Nagyon boldog vagyok, hogy van egy ilyen fantasztikus kiscsávóm, akinek ki tudja mikor, majd egyszer, szeretném megadni a csodálatos, semmihez nem hasonlítható testvérélményt, de azért az első pár év eléggé lefárasztott minket. Amióta Károly megszületett, szerintem tényleg keveset dolgozom, ahhoz képest, amennyit más anyuka, sokat tudok vele lenni. Most már „nagyfiú”, könnyen alkalmazkodik másokhoz, szívesen van oviban és a nagyszüleinél. Egy éves volt, amikor vidéken kaptam úgy munkát, hogy kicsit távolabb kellett lennem, de nagyon rugalmas volt, és akkor éreztük, nem lesz ezzel a fajta leválással probléma. Persze csak neki, mert én szétszorongtam az éjszakát… végül aztán hősiesen megugrottuk ezt a kihívást is. Később már nyaralgatott anyósoméknál Veszprémben. Nemrég elmentünk a férjemmel két éjszakára pihenni, mert már nagyon kellett nekünk, de első éjszaka alig tudtam aludni, olyan furcsa volt, hogy nincs velünk. Aztán persze lassan kiengedtem és ellazultam, de azért a háttérben mindig ott marad az „anyapara”.
Kiemelt kép: Trokán Nóra / Nők Lapja, köszönet a fotókért Trokán Annának.
