Hogy van, Doktor úr? Elárulja, hogyan hatnak önre, mit váltanak ki önből a mostani háborús történések, illetve az elmúlt két év?
Egyszer egy nőpáciensem elárulta, hogy az bosszantja a férjében, hogy bármikor, amikor rosszul van, a férjénél is ugyanazok a tünetek jelentkeznek. Egyik ájulásakor a padlón feküdve észrevette, hogy a férje is fekszik a padlón és hangosabban nyög, mint ő. Rákiáltott mérgesen, hogy “most én vagyok beteg, nem te”. Nos én arra szocializálódtam, ha baj van a világban, a környezetemben, a pácienseimnél, akkor nem szabad nekem is “bajban” lennem. Mert valakinek erősnek kell lenni. Így vagyok én mostanában. Olykor kősziklának érzem magam, annyian támaszkodnak rám. És ez engem erősít. 

Több vagy kevesebb lett a páciens az elmúlt két évben?
Ez megmondhatatlan az én nézőpontomból. Van egy rendelési időm, a páciensek egymást követik, nem tudok többet ellátni. A kollégáktól szerzett benyomásom az, hogy lényeges változás a páciensek számában nem következhetett be. Történelmi tapasztalat szerint a nagy külső bajok, mint például háború, járvány idején kevesebb a pszichiátriai beteg. 

Mi a páciensek tipikus panasza?
A depressziós tünetek dominálnak. Viszont mivel nevem erősen összeforrt a szenvedélybetegséggel, sokan keresnek meg ivási problémáik, a dohányzásról való leszokás nehézségei vagy kóros szerencsejáték miatt. Viszonylag sokan kérnek segítséget partnerkapcsolati kommunikációs zavar megoldása céljából. Szülők is hozzák gyermekeiket kamaszkori krízisben, vagy középkorúak jelentkeznek megrekedt életük továbblendítése céljából.

Milyen az online térben rendelni? Nem hiányzik a kanapé senkinek? 
Fekvő helyzetű analízist már régen nem alkalmazok, elbúcsúztam a kanapétól, mint a mai korszellemhez nem illő rekvizitumtól.  Felgyorsult a világ, a mai játékfilmek is sokkal dinamikusabbak, mint a régiek, a face to face terápia jobban tükrözi az egyenrangúság elvét is a pszichoterápiában.  Ha egy páciensnek döntenie kell, hogy online vagy jelenléti terápiába járjon, nagyobb eséllyel az utóbbit választja, mert az emberek nagy része szereti különválasztani élete fontos terepeit, így a terápiás terepet a munka és az otthon terétől. 

Dr. Gerevich József

Mi a véleménye arról, hogy a nyugtató sokak fiókjában, táskájában úgy lapul, mint az a fejfájás-csillapító?
Sohasem rejtettem véka alá, hogy nagyon ellene vagyok a nyugtatók felelőtlen alkalmazásának, akár önadagolásról van szó, akár az orvos kényelméről.

A gyógyszerek soha nem helyettesíthetik azt az erőfeszítést, amely szükséges lelki életünk gondozásához, a traumákon való túljutáshoz, a folyamatos önfejlesztéshez.

A gyógyszert, ha feltétlenül szükséges, mankónak tekintem. S mint minden mankót, egy idő után el kell dobni. Mert ha túl sokáig használjuk, elfelejtünk járni. Időnként megkeresnek olyan páciensek, akik belátták ezt, de már egyedül nem képesek leépíteni az önadagolt nyugtatókat, altatókat. S ha még ez alkohollal is párosul, nagyon nehéz megszabadulni e kemikáliáktól. 

Ugyanúgy gyógyít, mint pályája kezdetén?
Sokat változott a terápiás felfogásom az évek folyamán. Például sokkal kevesebbet diagnosztizálok. Nem betegség- hanem problémacentrikus lettem. A diagnózisok stigmahatásától tartva nem szívesen mondok ki egy kórismét még akkor sem, ha viszonylag biztos vagyok benne. Egyszer préselt ki belőlem egy páciens borderline diagnózist, nagyon megbántam. Az intelligens páciens sorra vette a borderline személyiségzavar összes tünetét, és amelyikkel még nem rendelkezett, azt gyorsan bemutatta aggódó családjának, mint új tünetet. Rémálom volt. 

Elégedett a megoldásaival? 
Soha nem vagyok elégedett, folyamatosan megújítom terápiás repertoáromat. De az én felfogásom lényege kevésbé a módszerek tökéletesítésében vagy újak alkalmazásában rejlik. Minden idegszálammal a páciensek megismerésére összpontosítok és arra ösztökélem őket, hogy ők is tegyék ezt magukkal: lendületesen fejlesszék önismeretüket és emberismeretüket. Amennyit látnak magukból, annyit észlelnek másokból is. És mint tudjuk, az átlagemberek mélységlátása meglehetősen sekély. Van mit fejleszteni. Ez az egyetlen esély arra, hogy a világ változásaira helyes válaszokat adjanak. 

Ön, aki főként addikcióval foglalkozik, valaha rászokott bármire jobban, mint megítélése szerint kellett volna?
Ó, nagyon sok mindenre rászoktam. Reggelente futok az erdőben. Unokámmal papírrepülőket dobálunk, és mérjük, ki dobta messzebb, kinek a repülője szállt hosszabb ideig. Követem Goethe tanítását, amelyet önéletrajzában fejtett ki: minden nap nézz meg egy szép képet, olvass el egy írást, hallgass meg egy dalt. És Heinrich von Kleist német író ötlete nyomán egyfajta tudástárat gyűjtök magamnak: a jó dolgokat, legyen az humoros mondat, tanulságos intelem, kifejező rajz, jó film, letehetetlen könyv és olyankor használom fel ezeket, ha valakinek segíteni kell vagy éppen új könyvemhez szerzem be a muníciót. 

Igaz, hogy nem iszik, nem dohányzik és húst sem fogyaszt? 
Ez mind csaknem teljesen így van, kivéve az alkoholt, mert alkalmanként jelképes mennyiséget fogyasztok a jó magyar hagyományoknak megfelelően. És természetesen drogokat sem használok.

Mindez tudatos, áldozatos döntés, vagy szerencse?
Amikor a budapesti Pszichiátriai Klinikán dolgoztam, és az egyik soron lévő ügyeletet ügyeletes társammal jelentős mennyiségű alkohol elfogyasztásával indítottuk, a professzor, Juhász Pál éjjel egy órakor bejött a klinikára, és kért, hogy kísérjem végig az egyes osztályokon, hogy a kritikus állapotban lévő páciensek állapotát nyomon kövesse. Nem lehetett nem észrevenni rajtam az alkohol hatását. Egy szót sem szólt. Arra számítottam, hogy másnap behívat és útilaput köt a talpamra. Nem így történt. Két hét múlva hivatott be, és arra kért, legyek én a klinika orvosai közül az, aki alkoholbetegekkel és drogosokkal foglalkozik. Attól kezdve eszembe sem jutott, hogy ügyeletben igyak. Sőt az addiktológiai tevékenység megköveteli az absztinenciát.

Olyan vagyok, mint a Nobel díjas író, Vargas Llosa Pantaleon és a hölgyvendégek című regényének címszereplője, aki olyan emberré válik mindig aktuálisan, amilyenre éppen szükség van.

Amikor magasabb lett a vérnyomásom és a koleszterinszintem, a családom segítségével vegetáriánus lettem. Persze az ilyesmi hosszú folyamat eredménye.

Miért lett pszichiáter, amikor a családjában mindenki művészetekkel foglalkozott?
Apám a lelkünkre kötötte, hogy testvéreimmel ne legyünk művészettörténészek, mert ez a szakma nem életképes és nem elég egzakt, minden állítása vitatható. Bátyám matematikus lett, én orvos. Egyedül Éva nővérem nem fogadott szót. Apám azt egyébként szomorúan vette tudomásul, hogy én nem sebész lettem. Később viszont, amikor megbarátkozott a gondolattal, sokat segített nekem, mert egy-egy előadásomhoz kultúrtörténeti példákat ajánlott. 

Képes arra, hogy a családját ne analizálja?
Hogy én őket? Ők analizálnak engem. Mellettem mindenki kitanulja a pszicho-szakmát, és most már jobban értenek hozzá, mint én, beleértve legkisebb unokámat. Úgyhogy nem tehetek “büntetlenül” semmit anélkül, hogy azt be ne értelmezné valaki a családban. Ez persze így van jól. Mi lenne velem e visszajelzések nélkül?

Gyermekei a művészetet vagy a pszichológiát választották?
Legidősebb fiam pszichofarmakológus Berlinben, az ő tevékenysége áll legközelebb hozzám. Másik két fiam építőmérnök, illetve szociológus, lányom pedig közgazdász. Nincsenek ezek a szakmák olyan távol egymástól. Kölcsönösen tanulunk egymástól.

Ha megpihen, min gondolkodik? 
Egy-egy páciens nehéz sorsa még a szabadidőmben is elkísér. Természetközelben élek, az erdő hangjai hozzájárulnak ellazulásomhoz. Ilyenkor különösen sok új gondolat rohan át rajtam. Különösen futás közben, amikor az agyam “ezerrel” dolgozik. Az utóbbi időben elsősorban művészetpszichológiai kérdések izgatnak. 

Mi vezetett ahhoz, hogy ilyen szinten elmélyedjen a művészetekben? Esetleg valamiféle kompenzálás a családi hagyományok felé, vagy egyszerűen „csak” egy reneszánsz polihisztorral van dolgunk? 
Mindig is nyitott voltam a művészet befogadására, bármilyen műfajról legyen is szó. Talán ösztönösen megkerestem azt a mezsgyét, ahol még pszichiáter maradhatok, de kiélhetem művészi ambícióimat. De attól távol állok sajnos, hogy akkora legyen a műveltségem, mint a polihisztoroknak. Talán inkább a korábban említett törekvésem arra, hogy az átélt műveket egyfajta raktárba gyűjtsem és csoportosítsam, lehetővé tette számomra, hogy az átlagosnál jobban fel is tudjam használni művészeti ismereteimet a gondolkodásomban. 

Alkalmazza-e a művészetet terápiában?
Amikor művészetterápiáról beszélünk, óhatatlanul arra utalunk vele, hogy hitünk szerint a művészet gyógyít, és ezt a gyógyerőt használjuk ki tudatosan a klinikai gyakorlatban. Ez azonban koránt sincs így.

A gyógyulás komplex folyamat, amelyben a művészi tevékenység vagy műbefogadás fontos tényező lehet, de számos más tényezőre is szükség van.

Ahogy Johann Wolfgang von Goethe esetében, akinek egy-egy költeménye hozzásegítette depressziója enyhüléséhez, de a gyógyulásához baráti kapcsolatokra és az általa kidolgozott tünetcsökkentő módszerekre is szüksége volt. A sötétségtől való félelmét például azzal gyógyította, hogy éjszakánként temetőben sétált, vagy tériszonyát azzal kezelte, hogy hetente felmászott a székesegyház egyik tornyára és onnan ereszkedett le a mélybe. Az első klinikai interjú során mindig felteszem a kérdést, hogy rajzol-e, fest-e, ír-e vagy hallgat-e zenét, néz-e játékfilmeket a páciens. Ha igen, erősítem ebben, ha nem, buzdítom valamilyen kreatív aktivitásra. 

Tényleg van összefüggés pszichiátriai betegség és művészetre fogékonyság között?
Azóta kering az a markáns nézet művészi tehetség és pszichiátriai betegség összefüggéseiről, mióta a híres olasz pszichiáter és kriminológus, Cesare Lombroso megírta Lángész és őrültség című könyvét, amelyben leírt eseteket a két jelenség egymáshoz kapcsolódásáról. A tudós, nagyon helyesen, hangsúlyozta, hogy eseteit nem szabad általánosítani. Ma már inkább annak a nézetnek adhatunk óvatos hangot, mely szerint a balsors hajtóereje lehet a művészi teljesítménynek. De ezt sem szabad általánosítani. Mert például Johann Sebastian Bach tíz éves korában már árva volt, művészetében viszont nyoma nincs traumatikus élménynek, az ő zenéjénél kiegyensúlyozottabb zene még nem született az emberiség történetében. 

Ki a kedvenc festője?
Kedvenc festőim felsorolása talán könyvnyi terjedelmű lenne, ezzel tehát nem próbálkozom. A legutolsó, összefoglaló jellegű Szemfényvesztő művészet című kézikönyvemben nem is tudtam minden kedves festőm példáját megemlíteni. Azokkal a festőkkel, írókkal, zeneszerzőkkel foglalkoztam, akik valamilyen szempontból különleges figyelmet érdemelnek. Életművük és élettörténetük között olyan összefüggések találhatók, amelyek rendszerbe tehetők, és amelyek áttekintése közelebb visz bennünket a műalkotás születéséhez, a művek megértéséhez. Vincent van Gogh például azért került hangsúlyosan a könyvbe, mert a két festményén látható üres székek mögött egész szomorú élettörténete van összesűrítve. 

Elemzi-e az álmait?
Nem szisztematikusan, mint Sigmund Freud tette, amikor megírta az Álomfejtésről szóló alapművét, de természetesen el-eltűnődöm egy-egy álmomon. Az utóbbi időben sok olyan álmom van, amely verbálisan átadhatatlan, elmondhatatlan, ezért nehezen vagy egyáltalán nem megfejthető a számomra. Érdekes, hogy Freudnak nem voltak ilyen álmai, vagy legalább is nem foglalkozott velük. 

Lepődött-e meg saját magán, hogy esetleg valamiben nagyot változott az elmúlt években?
Az életem csupa meglepetés. Fiatal koromban szellemi csavargónak éreztem magam. Később, részben a pszichoanalitikus képzésemnek, részben egy szerencsés partnerválasztásnak köszönhetően felhagytam csavargásaimmal, és visszataláltam a családba. Ma már – évtizedek óta – a családtagjaim állnak figyelmem középpontjában. Ez a fejlődési ív átalakította a gondolkodásomat is, a terápiás szemléletem is erőteljesen családközpontú lett.

Kik inspirálják önt a mindennapokban?
Egyik legfontosabb inspirálóm feleségem, Erika, akivel csaknem negyven éve élek együtt. A tanítványaim és munkatársaim inspiráló erejét is érzem magam körül. Ahogy öregszem, egyre erősebben inspirálnak az emlékek, amelyekhez szeretnék hű maradni.