Van az a vicc, hogy az első gyereknél a földre esett cumit főzéssel fertőtlenítik, a másodiknál anyuka a szájába veszi, a harmadiknál meg a kutyának füttyentenek, hogy hozza vissza. Én direkt figyeltem, hogy ez ne így legyen, a saját gyerekeim szakszervezeti megbízottjaként gondoltam magamra, és úgy éreztem igazságosnak, ha a másodiknak meg a harmadiknak is jár annyi törődés, mint az elsőnek. Igyekeztem minden téren ugyanazt az odafigyelést nyújtani, de az érettségivel kapcsolatban bíztam a rutinban, meg az években. És biztosra vettem, hogy másodszor már lazábban veszem.

Mondjuk lehetett volna annyi eszem, hogy a nyolcadikos felvételikből kiindulva belátom, hogy ezen a visszatérő akadályversenyen nemcsak a gyerekeimnek kell átvergődniük, hanem nekem is. De egy érettséginél már felnőtt gyerekről beszélünk! Ez oximoronnak tűnhet, de az érettségiző esetében valóban egy félig felnőtt, félig gyerekről beszélünk.

Az eszemmel tudom, hogy ez már nem az én harcom, nem nekem kell szép ruhába bújnom, amibe aztán a papír fölött beleizzadok, nem az én jövőm múlik a pontokon.

Ha szuper lesz, az nem az én sikerem, ha rosszul megy, nem az én kudarcom. Mégis felébredek éjszaka, mégis nehezebben veszem a levegőt, mégis két-három hónapja már visszafelé számolom a napokat.

Kis gyerek, kis gond; nagy gyerek, nagy gond. Mennyire végtelenül idegesítő, ócska bölcsesség volt ez pár éve. És mennyire visszasírom, amikor az volt a legnagyobb gondom, hogy nem alszik éjjel, meg hogy rám köpi a zöldbabot. Akkor elég volt a puszta közelségem, az ölelésem ahhoz, hogy jókedvre derüljön, hogy boldog és elégedett legyen. Most meg itt toporgok, folyamatosan azon tipródva, hogy mivel támogathatom. Szóljak, ne szóljak; kérdezzek, vagy maradjak csendben; ajánljam fel a segítségem, vagy csak simogassam meg? Legyek mellette, vagy engedjek neki teret; navigáljam, vagy hagyjam, hogy maga találja meg az útját? Nagyon tudnám magam sajnálni ebben a helyzetben (és a hasonló cipőben járó barátnőimmel ezt meg is tesszük), de közben arra gondolok, hogy mennyivel nehezebb neki. A négy gimnáziumi évből több mint kettőt megfertőzött a járvány. Másfél év online oktatásban telt, és rendszeresen beütött a karantén, az elmúlt hónapokban is folyamatosan hiányzott valaki, vagy tanár, vagy diák. Elmaradtak osztálykirándulások, fesztiválok, iskolai rendezvények, csereprogramok. Kevesebb volt a buli, az önfeledt semmittevés. Nem volt alkalmuk lógni az iskolából, csínyeket kieszelni, mert jóformán a gólyákból egy nagy (online) ugrással végzősök lettek. Tulajdonképpen már az is nagy eredmény, ha valaki nem lett depressziós, nem küzd étkezési meg alvási zavarral, és megmaradtak a barátai.

Olyan sok flegma vélemény van az érettségiről. Például, hogy olyan, mint a házi feladat: ha nincs, az kellemetlen; ha meg van, akkor kit érdekel?

Hogy semminek a végét nem jelenti, hiszen a többség úgyis továbbtanul, nincs itt semmi látnivaló. Nem szabad hinni a kiábrándult okoskodóknak, az érettségi igenis vízválasztó, akárhogy is kisebbítik a jelentőségét. Tudat alatt egyfajta időszámítást kötünk hozzá; van az érettségi előtti kor, meg érettségi utáni. Vége az egyszerre önfeledt és szorongással teli középiskolás éveknek, és jön a szabadabb, ugyanakkor felelősségteljesebb felnőttkor. Ez az első igazán komoly megmérettetés, és bárki bármit mondjon, ez az a pillanat, amikor tényleg a legtöbbféle tudás egyszerre van a fejünkben.

Utólag mindenki csak legyint; „ugyan már, az érettségi nem nehéz!”, és valóban; a többség remek eredményt ér él, de ezt csak a vizsgák után lehet elmondani. Előtte senki, még a „csupa ötös, kitűnő, OKTV győztes” sem gondolja azt, hogy ez gyerekjáték. Természetes, ha a gyerek, az anyja, az apja, a nagyanyja, meg az egész család izgul. Aki csak tud, imádkozik, fogadkozik, előráncigálja a százéves babonáit, és várja, hogy új időszámítás kezdődjön, és jöjjön el végre az érettségi utáni kor. Akkor talán végre ez a gombóc is eltűnik a mellkasunkból.

Kiemelt kép: Smagpix