Ismerősöm tanult ember. Úgy húsz éve, amikor átmentem hozzá, őrületes vigyorral fogadott. Nyert egy autót. Vagyis hát: megkapta a slusszkulcsát. „Mutasd már meg!” – kértem, mire ő elővette, és büszkén a tenyerembe csúsztatta. Egy fröccsöntött, műanyag slusszkulcs-utánzat volt, annak is meglehetősen gyatra. Tudtam, hogy van autója, ahhoz meg van igazi slusszkulcsa, emiatt pedig pontosan látja a két „kulcs” közötti különbséget. Mikor ezt kezdtem pedzegetni, előszedett egy cikornyás levelet, amiből kihúzott egy paksamétát. Címeres utalványok, kaparós sorsjegyek, cikornyás plecsnik és homályos dumák – ebből kellett kisilabizálni, hogy tulajdonképpen nem is nyerte meg az autót, hanem csak a „gépkocsi elnyerési jogát” nyerte meg, amit akkor érvényesíthet, ha még rendel a cégtől hatvanezer forint értékben… már nem is tudom mit. Valami olyasmit, amit egyébként, üzletben tízezerért is megkapott volna.
Rövid és erős kijelentő mondatokban próbáltam kommunikálni vele, mert éreztem, hogy nagyon erős burkot kell feltörnöm. Tanult és intelligens ismerősöm ugyanis el akarta hinni, hogy életében egyszer végre a szerencse őrá mosolygott, és mindjárt az övé lesz egy igazi, szép piros autó. Nehezen haladtam a meggyőzéssel, mert nem akartam megbántani. Mégis sikerült, de nem azért, mert szembesítettem vele, hogy ő most itt nagyon csúnyán át lett verve a palánkon, hanem, mert a jó érzést, a nyerés tudatának édes flow-ját zúztam össze. Az ókorban is mindig a rossz hírek hozóját nyírták ki először – én is így jártam, leszámítva, hogy még mindig élek.
Jó sokszor láttam aztán ilyesfajta vastag borítékokat, amelyekben lehetett venni mágneses derékaljat (aki azt hiszi, hogy használ, az nyugodtan tegye a fejére a mobilját, hátha az megelőzi az agydaganatot), olyan konnektort, ami kilencven százalékkal csökkenti az áramfelhasználást (főleg, ha nem dugunk bele semmilyen fogyasztót), vagy folyton érő kivit (amit aztán végül megrendelt, de nem kivi termett rajta, hanem valami zöldes, savanyú, apró bogyó.
Én már rég azt hittem, hogy a kilencvenes évekkel ezek a levelek a sírba szálltak, de idén tavasszal ismerősöm újra nagyon boldog volt, mert megint küldeményt kapott: ha elküldi a személyes adatait, a cég állja fél évre a C-vitamin szükségletét. Ekkor azt tanácsoltam neki, hogy írassa fel a vitamint receptre a háziorvosával, meglátja, fillérekbe fog kerülni – de szerintem ne adja meg a személyes adatait.
A személyes adat ugyanis a mai idők kőolaja: netes social média platformok, szolgáltató cégek, bankok és biztosítók adják-veszik a gyanútlan polgárok adatbázisát, hogy aztán ajánlatokkal bombázzák, és rávegyék olyan dolgok megvásárlására, amire az égvilágon semmi szükségük.
Pár hét múlva jött is a következő díszes paksaméta „X asszonynak” (az X helyén ismerősöm neve), amelyben közlik, hogy a már megnyert díját a Játékbizottság elküldi a címére. „Már biztosan megnyert díj”, „kifiztetésre előkészítés”, nagyon komolyan hangzó „játékbizottság”, a pénzügyi igazgatóság látványos plecsnije, kamu aláírás egy szláv női névvel, ajándék aranyalma karkötő és a díjak: kétszer négy millió forint. Csak válaszolni kell a levélre. A válasz pedig egy vagy több megrendelés a mellékelt prospektusból, mindenféle, nagyon drágán mért táplálékkiegészítőre. Természetesen a szövegek úgy vannak megfogalmazva, hogy jogilag ne lehessen belekötni abba, hogy természetesen nincs garantálva ismerősömnek a nyolcmilliós főnyeremény – ellenben olvashatatlan, számomra is nagyítóval böngészhető betűméretben megírják, hogy innentől kezdve kezelhetik a válaszadó adatait, és küldhetik a többi bomba ajánlatot.
Alig hittem el, hogy ismerősömnek húsz év után újra hosszasan kellett magyaráznom az effajta marketingajánlat pszichológiai módszereiről, és csak nagyon vonakodva látta be, hogy ezt a paksamétát oda helyezze, ahová én is gondolom: a kukába. „Pedig hogy örültem, hogy nyertem!” – mondta, én pedig még azt bírtam mondani a végén, hogy csak akkor tudunk nyerni valamiben, ha bejelentkeztünk a játékra. Jó esetben ezt már a tízéves gyerek is tudja – de persze mindannyian (én is) néha tízéves gyerekek vagyunk.