Ugyanis a lelkem mélyén még egy kicsit szélhámosnak is éreztem magam, ám most már tudom, hogy ennek csakis a társadalmi megítélés volt az oka. Mert valójában már akkor eldőlt, hogy mi összetartozunk, amikor először felhívtak, hogy létezik egy kislány, aki az enyém lehet.
Tudok valamit, amit nagyon nehéz elmagyarázni. Hogy van egy kislányom, akit nem én szültem, és nekem ez így megfelel. Nekem ez elég. Nekem ez tökéletes. Azért nagyon nehéz elmagyaráznom ezt másoknak, mert sokszor azt érzem, a társadalom valamiféle hiányérzetet akar belém sulykolni. Mintha ez a szülőség nem lenne száz százalékig teljes értékű, mintha ez alsóbb rendű anyaság lenne, mint a biológiai anyaság. És azért is nehéz elmagyaráznom, mert nem is akarom. Ezen ugyanis nincs mit magyarázni. Így van, és kész.

Ismered az igazi anyját?

Akinek örökbefogadott gyereke van, biztosan gyakran szembesül néhány nagyon általános reakcióval. Az egyik az, amikor a gyereke vér szerinti anyjáról akarnak valamit megtudni, és úgy nevezik, „az igazi anyja”. Ezek a kérdések egyébként szinte kivétel nélkül jóhiszemű kérdések, és az érdeklődőknek egyáltalán nem céljuk megbántani az örökbefogadó anyát. Akár legyinthetnénk is, hogy miért kell ezen fenakadni, de örökbefogadó anyaként nagyon is tudom, milyen érzés, amikor a velem szemben álló, és egyébként jóindulatú kérdező nem engem tart a gyerekem „igazi” anyukájának.
Az örökbefogadó anyák legnagyobb része köszönettel és hálával gondol a gyereke életadójára, ezzel én is így vagyok. Ettől függetlenül igaz, hogy ezek az életadók nem tudnak olyan életkörülményeket teremteni és/vagy fenntartani, amelyekben a gyerekük biztonságban nőhet fel. Nagyon sok elhanyagolt gyerek kerül állami gondoskodásba. Sok oka lehet annak, hogy egy gyereket kiemelnek a családjából, és rengeteg a kórházban hagyott baba is, akiről eleinte le sem mondanak, így az örökbeadásuk is csak sokkal később válik lehetségessé. Azok a gyerekek, akiket születésük után vagy később örökbe adnak, az esetek nagyobb részében nem úgy jönnek a világra, hogy várták őket. Az anyaméhben töltött idejüket a külvilág nem várandóságnak, nem áldott állapotnak, hanem krízisterhességnek nevezi.
Az örökbefogadó szülők viszont rettenetesen várják a gyereküket. Ők is sokféleképpen juthatnak el oda, hogy végül örökbe fogadnak. Lehet, hogy mindig is opció volt számukra, lehet, hogy számos fájdalmas veszteség után döntenek így, de az biztos, hogy mire meghozzák a döntést, nagyjából egyetlen cél lebeg a szemük előtt: gyereket akarnak. És amikor a hosszú és néha nagyon megterhelő hivatalos procedúra, valamint akár többévnyi várakozás után kapnak egy gyereket, a lehető legigazibb szülőkké válnak. Mert ők semmit sem vártak jobban, mint azt a gyereket, akiről a vér szerinti családja nem tudott megfelelően gondoskodni. Igazi anyák és igazi apák ők? Nagyon is.

Sajátot nem akartál?

A másik nagyon gyakori fogalomzavar az örökbefogadás témakörében a „saját” gyerek megfogalmazás. Az örökbefogadóknak az örökbefogadott gyerekük ugyanúgy saját gyerekük, mintha vér szerinti volna. Nemrég szembesültem egy online bulvárlap címadásával: „Katherine Heigl két örökbefogadott és egy saját gyereket nevel”. Már bocsánat, de ez agyrém. Komolyan gondolja bárki is, hogy azért fogadott örökbe két gyereket, az elsőt ráadásul szívrendellenességgel, hogy aztán őket örökbefogatott, míg vér szerinti gyerekét saját gyerekeként aposztrofálja a közvélemény? De a kérdés megválaszolásához nem kell Hollywoodig menni.

Én magam is ismerek olyan családokat, ahol vér szerinti és örökbefogadott gyerekek is vannak, talán ők a leghitelesebb megmondói, hogy egy anya vagy egy apa számára nem kérdés, hogy az örökbefogadott gyerek saját gyerek.

Tőlem sokan meg szokták kérdezni, hogy nem akartam-e saját gyereket. Eleinte ezen mindig fennakadtam, de most már egyszerűen azt válaszolom, hogy de. Mindig is szerettem volna saját gyereket, és nagyon boldog vagyok, hogy ez a vágyam teljesült, mert itt van velem a kislányom.
A „saját” gyerek ráadásul nagyon sokszor olyan kontextusban hangzik el, amelyben valami gyereknevelési problémát vetek fel, és azt a vigasznak szánt választ kapom egy anyától, aki vér szerinti gyerekét neveli, hogy „jaj, ne aggódj, ez még saját gyerekkel is előfordul”. Tudom, hogy ez sem szándékos szinte sosem, de ezek a reakciók is azt a beidegződést erősítik, hogy a vér szerinti gyerekkel minden tuti, tehát ami velük megtörténik, az teljesen normális, hogy egy örökbefogadott gyerekkel is megtörténik.
Közben kevesen tudják, hogy az örökbefogadó szülők sokszor mennyi erőfeszítést tesznek abba, hogy a gyerekük a rengeteg rossz társadalmi beidegződés és előítélet ellenére a lehető legjobban beilleszkedjen a többiek közé. Ismerek néhány egyedülálló örökbefogadó anyát, és meg kell mondjam, ritkán látok annyi egészséges kötődésű kisgyereket egy kupacban, mint olyankor, amikor velük találkozom. Az örökbefogadó szülők a legtöbb esetben bármiféle megkérdőjelezés nélkül beleteszik a szükséges pluszmunkát a gyerekükbe, elfogadják azok gyengeségeit és hiányosságait, és nincsenek tagadásban, mert sem az egójukat, sem a saját genetikájukba vetett töretlen hitüket nem sérti, ha a gyerek valamiben nem úgy működik, ahogyan az a „nagy könyvben” meg van írva.

Megszoktad már?

Tőlem sokszor és sokan megkérdezik, hogy összeszoktam-e már a kislányommal. Ez is nagyon furcsa kérdés. Bár nem született vér szerinti gyerekem, de biztos vagyok benne, hogy egy vér szerinti újszülött is nagyjából 180 fokos fordulatot hoz a szülei életébe.

Ahol nincs gyerek, majd hirtelen ott terem, ott bizony össze kell szokni. Akár volt kilenc hónap ráhangolódás, akár nem, és akár van vér szerinti kötelék, akár nem.

A társadalmi megítélés szerint hatalmas a különbség, valójában azonban, a lényeget tekintve, a helyzet ugyanaz. Egyszer csak ott terem egy másik ember, egy kicsi emberi lény, akit meg kell ismerni. Akár bennünk növekedett, akár nem, ugyanúgy egy új jövevény, aki az egész életünket gyökerestül felforgatja.
A kislányom az egyik este egy olyan mesekönyvet nézegetett, ami Teréz anyáról szól. Az egyik oldalon arról van szó, hogy Teréz anya sok árvaházat és kórházat alapított élete során. Ennek kapcsán korábban beszéltünk róla, hogy az árvaház olyasmi, mint a babaotthon, és régen ő is babaotthonban lakott. A mesekönyvben ezen az oldalon egy kisbaba van Teréz anya kezében. A kislányom megkérdezte, hogy ennek a babának van-e anyukája. Azt feleltem, hogy szerintem nincs, de a Teréz anya biztosan keres neki egyet. Erre ő azt mondta: „szerintem téged fog megkeresni, mert te vagy a legjobb anyukám a világon.” Köszönöm, nincs több kérdésem. Hogy ki az ő igazi anyukája, azt egyedül a kislányom döntheti el, és hogy ki az én saját gyerekem, azt pedig egyedül én. De csodás hab lenne a tortán, ha ebben a társadalom is a mi véleményünkön lenne.

Lami Juli és kislánya történetét egy korábbi cikkünkben olvashatod el.

Kiemelt képünk illusztráció, forrás: Getty Images.