Az elmúlt hetekben nagy port kavart a Netflixen látható Elég nagy már! (Old enough!) című japán műsor, amiben néhány éves gyerekek először végeznek el valamilyen ház körüli munkát a bevásárlástól kezdve a narancslé elkészítéséig, méghozzá teljesen egyedül. Sem szülő, sem más felnőtt nem kíséri el őket és nem segít nekik a feladat elvégzésében, a stáb pedig tisztes távolból követi végig a kalandot, mindezt pedig egy viccelődő figura narrálja.

Az első epizódban a mindössze kétéves és kilenc hónapos Hirokit ismerjük meg, akit az édesanyja elküldött a több mint két kilométerre található szupermarketbe, hogy vegyen halpogácsát és édes curryt, valamint néhány virágot a nagymamája oltárára. A pénzt egy keresztpántos táskában viszi magával, a kezében pedig egy sárga zászlót szorongat; utóbbit az anyukája azért adta neki, hogy amikor átmegy az úttesten, ezzel intse megállásra az autókat. A boltban – mivel olvasni nem tud – az emlékezetére kell hagyatkoznia, hogy felismerje a megfelelő terméket (például, hogy az édes curryt válassza a csípős helyett, tudnia kellett, hogy a piros színű jelölést keresse). Végül happy enddel végződik a történet: Hiroki beszerzi mind a három dolgot, amit kértek tőle, és sértetlenül haza is érkezik velük (bár a kis testéhez képest hatalmas virágcsokrot a földön húzza maga után).

Hiroki az első bevásárlásán (Fotó: Elég nagy már!/Netflix)

Nem csoda, hogy mióta a sorozat március 31-én világszerte megjelent a Netflixen, a beszélgetések ellepték a közösségi oldalakat, sokaknál kiverte a biztosítékot a valóságshow, és heves vitákat váltott ki nevelési stílusról és kulturális különbségekről. Hiszen egy bölcsődés korú kisgyereket látunk kószálni az autók között, majd egy üzletben, ahol bármi történhetne vele, emiatt pedig önkéntelenül is összeszorul az ember gyomra, és a legrosszabbra gondol. Legalábbis a nyugati társadalomban szocializálódottaké, mivel Japánban semmi kivetnivalót nem találnak ebben – az elsőre őrültségnek tűnő – műsorban.

Kultúra vagy veszélyeztetés?

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan is juthatott valakinek egyáltalán eszébe ez az elsőre képtelennek tűnő ötlet, ismernünk kell Japán társadalmi berendezkedését. Az Elég nagy már! eredetileg a Hajimete no Otsukai (Az első megbízásom) címet viselte, és egy rendkívül népszerű japán szórakoztató dokumentumműsornak számít. Japánban 30 éve került először adásba, és évente két darab háromórás műsorral jelentkezik, népszerűségét pedig jól mutatja, hogy a japán nézők egyötöde nézi, igazi jelenséggé vált. A Netflix ennek a sugárzási jogait vette meg, de annyit csavart rajta, hogy a több órás műsort 20, egyenként körülbelül 10 perces epizódokra szabdalta, hogy így könnyebben fogyasztható legyen.

Japánban teljesen máshogyan tervezik a városokat, mint nálunk (Fotó: Getty Images)

Az Elég nagy már!-ban szereplő szülők (akik egyébként gyakran elmorzsolnak egy-két könnycseppet is az első önálló lépéseiket megtevő csemetéik láttán) nem tesznek semmi rosszat. Egyrészt Japánban rendkívül alacsony a bűnözési ráta, és a világ egyik legszigorúbb fegyvertartási törvénye van.

A várostervezés és a várospolitika az egész országban elősegíti, hogy a gyerekek egyedül sétálhassanak, szemben a nyugati országokkal.

Hironori Kato, a Tokiói Egyetem közlekedéstervezéssel foglalkozó professzora a Slate-nek adott interjújában a kisgyerekek egyedül utazását nevezte a követendő normának. „Sok gyerek gyalog, egyedül megy a környékbeli iskolákba, ez eléggé jellemző – mondta Kato. – Az utakat és az utcahálózatokat úgy tervezték, hogy a gyerekek biztonságosan tudjanak gyalogolni.” Japánban pedig kulturálisan nagyra értékelik a függetlenséget és az önállóságot; a New York Timesnak adott interjújában Toshiyuki Shimoi, egy tokiói gyermekfejlesztési szakértő kifejtette, hogy az a gyakorlat, hogy a gyerekeket kiskorukban elküldik ügyeket intézni, a „japán gyermeknevelés tipikus módjának és a kulturális szemléletünk szimbólumának” számít.

A város segíti az önállóságot

Ezt megerősíti Vajda Péter is, aki japán szakos hallgatóként éppen Tokióban tölti ezt a szemesztert. „Teljesen másként építenek Japánban városokat, mint nálunk. Gyakorlatilag alig vannak autók – parkoló autók sem –, és én, aki Budapesten nem mertem volna, itt biciklivel járok. De valójában erre sem lenne szükség, mert minden nagyon közel van.

Úgy kell elképzelni, hogy a főutak között gyakorlatilag falvak vannak, ahol van iskola, bolt, minden. Egyszerűen nincs szükség kocsira. Ha valakinek mégis van, az nagyjából csak dísznek van,

amúgy sem lehet az utcán tárolni, megjegyzem, a kerékpárokat sem nagyon. Mélygarázsok vannak a bicikliknek, ahova kb. 3000 forint a havibérlet.” Péter szerint jellemző, hogy Japánban, ha nem tudjuk bizonyítani, hogy hol fogunk magánterületen parkolni, akkor nem is vehetünk autót. Az Elég nagy már!-ról természetesen ő is hallott, sőt, a Netflixes bemutató óta gyakori beszédtéma is Tokióban; a csoporttársaival is megvitatták a jelenséget, sőt, az egyetemen is szó volt már róla. Szerinte nem meglepő a sikere, mert teljesen másként nevelik ott a gyerekeket, mint ahogy mi megszoktuk, sokkal hamarabb kezdik önállóságra szoktatni őket a szülők, de szerinte a „titok” valójában az urbánus tervezésben van. „A műsor nagyon népszerű Japánban, már 30 éve adják a tévében. A gyerekek láthatóan sokkal önállóbbak, egészen kis kortól egyedül járnak óvodába/iskolába. Gyakran látni őket a tömött metrón is az egyenruháikban, de azért 2-3 éveseket nem nagyon látni egyedül vásárolni, mint ahogy az Elég nagy már!-ban, nem az a jellemző. Az idegen felnőttek nem figyelnek a gyerekekre különösebben jobban, mint Magyarországon, de a városok sokkal barátságosabban vannak megépítve: a nagy utakat kivéve a járda és az úttest között nincs szinteltolás, gyakorlatilag nem lehet közterületen parkolni (még biciklivel sem), az autók helyett így biztonságos gyalogos közlekedésre és sok parkra marad hely.

Az egészen nagy városok, mint Tokió is sok kis falu összességére emlékeztetnek, ahol minden fontosabb szolgáltatás elérhető gyalog,

és az autós közlekedés sebessége nagyon erősen korlátozott a nagyobb főutakon kívül. A gyerekekre egyébként kulturálisan odafigyelnek, május 5-én ünneplik a gyereknapot, amit a halakat formázó zászlókról, az ún. koinoboriról lehet felismerni.

Japánban áprilistól május elejéig sok házban tartanak ki ponty alakú zászlókat, hogy ezzel kívánjanak egészséges növekedést a fiúknak. (Fotó: Getty Images)

Érdekes jelenség még a gyalogos iskolabusz, amikor a kisgyerekek kettes sorban mennek az iskolába, ezeket a zebráknál zászlóval felszerelt felnőttek segítik reggel és délután az átkelésben. Nagyobb iskolai eseményeknél pedig az iskola kabalaállata is rohangál az utcán a zászlós arcok mellett, akivel lehet családostul pózolni, ami szintén nagyon aranyos.”

Bezzeg nálunk?

Mindenesetre nagyon elgondolkodtató ez a fajta hozzáállás. Az biztos, hogy a gyerekek így nagyon hamar önállók lesznek, ami egyrészt segíti a magabiztosságukat, másrészt bizonyára a szülőknek is könnyebbséget jelent. Hiszen Japánban szintén hatalmas kultúrája van a munkának, gyakran keringenek képek a neten az utcán vagy a metrón alvó irodistákról, így bizonyára jól jön a dolgozó szülőknek, ha nem kell a gyerekért rohanni az oviba és iskolába.
Mielőtt ítélkeznénk, gondoljunk vissza: nem kell olyan messzire visszamennünk az időben, amikor nálunk is „kulcsos gyerekek” járták az utcákat, egyedül jöttek-mentek iskolába, boltba, és gyakran a fiatalabb testvérek ellátása is az ő (mi) feladatuk volt. Persze, ez kényszermegoldás volt, és annak idején még más idők jártak, nem volt olyan veszélyes a közlekedés, mint manapság – mondhatjuk. De ennek ellenére működött, és egész generáció nőtt fel így. Manapság (itthon biztosan) nem sokan mernék ezt megtenni, és az utcán egyedül flangáló óvodások is bizonyára feltűnést keltenének (nagyon helyesen). A műsort viszont érdemes megnézni, ha másért nem, legalább hogy lássuk, mennyire ügyesek a gyerekek, ha jól tanítjuk őket és teret engedünk nekik.