Milyen érzés az HBO Maxon futó új, magyar sikersorozat, A besúgó Marikájának lenni?
Nagyon szerettem ezt a munkát, bár sokan mondták azt, hogy nem ismertek fel elsőre… Azért vagyok kicsit zavarban amikor A besúgóról kell mesélni, mert nem én vagyok a legrelevánsabb forrás, a többiekhez képest viszonylag keveset forgattam, összesen négy napot. Azt mindenesetre elmondhatom, hogy már a könyvet is nagy élvezettel olvastam, valahogy úgy, mint amikor az ember rákattan egy sorozatra, és egyszerre ledarálja az egészet, olvasás közben engem is hajtott a kíváncsiság, hogy úristen, vajon mi lesz a következő részben!?
Amikor még csak olvastad a sztorit, láttad magad előtt vizuálisan, hogy vajon milyen lesz a film?
Abszolút, mégis, ahhoz képest sokkal-sokkal részletgazdagabb lett az, amit most látunk. 1985-ben születtem, amikor a sorozat szerint a sztori elindul, úgyhogy ebből a korszakból elég foszlányos emlékeim vannak, ezeknek az éveknek az esztétikáját inkább csak visszatekintésekből ismerem…
Marikaként A besúgóban (Fotó: HBO/The Orbital Strangers Project)
Ha a tárgyi környezetet nézzük, mennyire ismertél rá gyerekkorodból bizonyos dolgokra?
Annak idején létezett még az 1-es busz, amivel a Műjégpályára lehetett menni, a zötyögős-buszozós jelenetről rögtön ez ugrott be. Aztán ott van természetesen a tárcsázós telefon, amit felismerve az ember hirtelen nagyon öregnek érzi magát, de ugyanígy említhetném a kazettát, vagy a kecsáp/kecsup/kecsöp problematikáját, a különböző kiejtési változatokat.
Mi az, amit nem kérdeztek még tőled A besúgóval kapcsolatban, de szívesen válaszolnál rá?
Ez jó kérdés… Az mondjuk egy érdekes dolog, hogy hogyan kaptam meg ezt a szerepet. Talán a második lezárás alatt érkezett a felkérés erre a szereplőválogatásra. Leült velem szembe egy nagyon fiatal fiú, aki elmondta, hogy 2012-ben érettségizett (én akkor már öt éve lediplomáztam, úgyhogy kezdtem kicsit furcsán érezni magamat), és hogy ő írta és részben rendezi is majd ezt a sorozatot. Ő volt Szentgyörgyi Bálint. Elmesélte, hogy néhány éve látott a Szegedi Szabadtéri Színpadon a Mágnás Miskában játszani, azóta úgy érzi, hogy szeretne velem dolgozni, és ha jól sikerül a casting, szívesen rám szabja a karaktert. Marika elméletileg idősebb nő lett volna, korban kicsit közelebb Thuróczy Szabi karakteréhez. Egy olyan pillanatban, amikor a pandémia miatt már hónapok óta nem játszottunk, és egyáltalán, nehéz volt azt a tudatot fenntartani saját magunkban, hogy színészek vagyunk, mert nem tudtuk művelni a szakmánkat, akkor ez rettentően jó érzés, hatalmas elismerés volt, hogy valakinek egyáltalán vannak még emlékei rólam színészként. Az első részben látható reggelizős jelenetet próbáltuk a castingon, ebben játszottam először Marikát.
Mit jelent számodra egy HBO-sorozatban játszani?
Nyomon követem, hogy az HBO különböző országokban milyen nívós sorozatokat készít, és azt gondolom, ez egy garancia a minőségre. Ez a három betű ad egyfajta biztonságot, viszont azt már kevésbé tudom felmérni innen a konyhából ülve, hogy ez milyen nézettséget fog produkálni, mennyire lesz ismert itthon, vagy akár nemzetközileg. Minket, színészeket a nyelvünk és egyéb magyar, kelet-európai sajátosságaink általában bent tartanak az országhatárokon belül, de nekem ezzel nincs problémám, sőt, sosem volt ambícióm nemzetközi karriert építeni. Alapvetően egyébként is inkább színházban játszom, de bármiben szívesen vállalok szerepet, ami érdekel, és amit a magaménak tudok érezni.
Kate Winslet, mint példakép akkor inkább mentalitásában áll hozzád közel?
Teljesen mások a lehetőségeink, mégis nagyon imponál a munkássága, ahogy dolgozik, és amiket vállal. Ezen a pici magyar piacon, ha az ember ebből a szakmából akar megélni, nem tud úgy dolgozni és válogatni, mint egy Kate Winslet kaliberű sztár. Sőt ez nagyobb országokban, piacokon is nyilvánvalóan csak egy nagyon szűk réteg kiváltsága, ami mögött rengeteg pr- és egyéb munka áll. Én nagyon szerencsésnek érzem magam a pályámon, rengeteg lehetőséget kaptam, nagyon sok szerepet eljátszhattam, és ehhez nem kellett brandet építenem, egyik munka hozta a másikat.
Volt rá példa, hogy visszautasítottál egy szerepet?
Előfordult, többször is. A karakteridegenség nem zavar, ellenkezőleg, abban van az igazi kihívás. De előfordult például olyan – még a pályám elején, hogy elolvastam a könyvet, és a szerep neve annyira mesterkéltnek és kimódoltnak tűnt, illetve az írás sem volt túl meggyőző, hogy úgy döntöttem, – ami utólag helyesnek bizonyult – hogy nem vállalom el. Szerintem a névadás az írók esetében egy nagyon kardinális kérdés, ami nagyon sok mindenről árulkodik, de kérlek értsd jól, ez nem gőgösség, ez csak az én régi mániám.
Szakmailag hogy telnek most a mindennapok?
A pandémia nagyon megkavarta a színházi életet, ezért a pótlások miatt is besűrűsödött ez a szezon, nekem 11 különböző előadással indult. Jelenleg azt a részét élem az évadnak, amikor éppen nem próbálok, hanem „csak” játszom, összesen 9 darabban. Van olyan, amit csak havi egyszer, ennek az a nehézsége, hogy olyan, mint egy halálugrás,
én, aki bár nem is szoktam bakizni, mégis rettegek a bakiktól, mindig halálfélelem.
De annak ellenére, vagy épp azért, mert ilyen sokfélét játszom, alapvetően jól strukturál az agyam. Szabadúszóként van néhány hónap, amikor az ember állandóan dolgozik, és minden oda csoportosul, és minden akkor jön be, utána pedig jön pár hónap, amikor úgy érződik, hogy szinte semmi sincs. Most nyugis időszak van, játszom az előadásaimat, és élvezem a kvázi polgári életemet.
Milyen a polgári életed?
Rengeteg hobbim van, vagy legalábbis olyan tevékenységek, amiket nagyon élvezek, ilyen például vezetni a háztartást, főzni, vagy gondozni a kertet. Mindent szeretek, ami az otthonteremtésről szól, én ezt is művészetnek tekintem. A Feneketlen tó környékén nőttem fel, és nagyon szeretek Budán élni – nem szabadul tőlem a kerület – , de van egy vidéki bázisunk is, és a tavasz egy kertben ugye a legaktívabb időszak. Városi lány vagyok, ami részemről azt is jelenti, hogy azzal, hogy egy-egy fa, az nem csak fa, hanem mondjuk kőris, gesztenye, nyírfa, nyárfa, tölgy, azzal nagyjából akkor kezdtem megismerkedni, amikor meglett vidéken a házunk. Talán kicsit ciki, visszatekintve furcsállom, hogy ez a fajta kíváncsiság és tudás harmincon felül érkezett meg az életembe, dehát jobb később, mint soha. Van konyhakertem, nagyon érdekelnek a gyógynövények, és rettentően szeretnék egyszer elvégezni egy gombaszakértői tanfolyamot. Lenyűgöz a természet, és rettenetesen nagy tiszteletet ébresztett bennem, mindaz, amit eddig a városi életmódban nem tapasztalhattam meg.
Állataid is vannak?
Van egy menhelyről örökbefogadott kiskutyánk, aki karácsonykor került hozzánk, és ez egy olyan új élmény, ami nem értem, hogy maradhatott ki eddig az életemből. Rézi mentett kutyus, egy csodálatos értelmű lény, lenyűgöző figyelni, hogy működik a kis agya, milyen empátiával rendelkezik, számomra az ún. emberi felsőbbrendűséget tökéletesen idézőjelbe teszi. Mivel hibrid életmódot élünk magunk is, ezért kinti-benti kutyus, de nagyon szépen kezeli az átmeneteket.
Milyen kihívások állnak most előtted?
A szakmairól most még nem szabad beszélnem, de a nem szakmai kihívás az, hogy ebben a változó világban és változó környezetben megtartsam a derű képességét. Tudom sokunkat (nem csak engem) nagyon megvisel a szomszédban zajló háborúnak akárcsak a ténye is, hát még a körülményei, és azt érzem, újra kell gondolni azt, hogy hogyan éljünk, hogyan kell embernek lennünk, jónak maradnunk.
Pál András és Radnay Csilla a Radnóti színház Egy piaci nap című előadásában. (Fotó: Dömölky Dániel)
Mi a te módszered?
Az, hogy nem zárom ki, olvasom a híreket, igyekszem tájékozott maradni, és segíteni ott, ahol tudok. De adok magamnak időt arra, hogy észrevehessem a jó dolgokat, a napsütést, a gyönyörű tavaszt. És, ami nagyon fontos, megválogatom a forrásokat, ahonnan tájékozódom. Folyamatosan bűntudattal küzdök, jó lett volna mondjuk szállással segíteni a rászorulókat, de erre sajnos nem volt módom. Mi a kollégákkal azt találtuk ki, hogy az Örkény Színházban játszott Dohány utcai seriff című előadásunkért kapott gázsinkat minden alkalommal másik segélyszervezetnek utaljuk el.
Említetted, hogy fontos számodra a természet. Szerinted mit tehetünk még a környezet megóvásáért?
Nem feltétlenül az a megoldás, hogy egy divathullámnak feleljünk meg külső kényszer hatására, bár ez még mindig jobb, mintha egyáltalán nem kezd bele az ember. Ha most erőszakkal tényleg mindent lecserélnék itthon környezetbarát cuccokra, felszerelésekre, akkor az ugyanolyan fogyasztói magatartást, habzsolást eredményezne. Jobban hiszek az önazonos, átgondolt irányváltásban, az alapvető igényeinkhez szabott lépésekben. Szerintem a mély változásokhoz az kell, hogy az életmódunkon változtassunk, ami pedig csak saját belső elhatározással lehet hosszútávú. Segíteni is akkor lehet igazán, ha megvan a saját belső egyensúly. Engem minden, ami a környezetemben van, a természettel, az állatokkal való foglalkozás, végtelenül fel tud tölteni, így nem kell külön, direktbe kikapcsolódós programokat találnom, bár nagyon szeretek olvasni.
Mit olvastál utoljára, ami nem szövegkönyv volt?
Most éppen Závada Pál Apfelbaum. Nagyvárad. Berlin. című könyvét olvasom, ami egy egészen rendkívüli írás. Závada amúgy is egy fontos író az életemben, már csak az Egy piaci nap miatt is, amit a Radnóti Színházban játszunk. Próbálok képben lenni a magyar szerzőkkel, de olyan nagy a világirodalom, hogy néha szégyenszemre lemaradok. Nemrég volt egy csodálatos könyvélményem, amit alig bírtam letenni, Richard Powers Égig érő történet című kötete. Egy gigantikus regény, ami a fákon keresztül, a fákhoz való viszonyunkon keresztül beszél az emberi létezésről és emberi sorsokról, lenyűgöző olvasmány! Olyan típus vagyok, aki megvesz egyszerre öt könyvet, mert beleszeretett, és aztán az stócolódik, arra várva, hogy mikor tudom végre elolvasni… Nem szeretek egyszerre több könyvet olvasni, nem szeretem keverni őket, ám abból az okból mégis megteszem, mert bár nagyon szeretem a papíralapú könyv olvasást nappal, de estére Kindle-re (ebook olvasógép – a szerk.) váltok. Így szétválik a nappali fényben és az esti sötétben olvasott könyv élménye.
Kiemelt kép: Smagpictures.com / Gábor Rozmanitz
