Az ok prózai. A temető mellett laktunk, a hatalmas kert hátsó kerítésén túl sírok álltak. Ha búcsúztak valakitől, hiába csuktuk be az ablakot, a hatvanas években divatos, hangos sírás-rívás simán behallatszott. Azóta persze, mint a mesékben írják, telt, múlt az idő, és sok víz lefolyt a Dunán, én meg korosodtam, talán okosodtam is, és mára sok mindent értek. No, de nem mindent. Az egymásnak ellentmondó kommenteket például ritkán. Ritkán, mert annyira sokfélék, ahányféle az ember, aki írja, aki ugye egyedi, megismételhetetlen, ahogy az élete is az.
Tehát szerintem a különféle oldalakra írt mondatok lehetnek elismerők, örömet okozók, viccesek, egyetértők, támadók, lázítók, zrikálók, cikizők, pökhendiek és arrogánsak, de nem sorolom tovább, tudja, aki olyan elvetemült, mint én, és olvas ilyeneket. Az viszont meglep, hogy totál mindegy, mi a téma – háború, béke, születés halál, öröm, bánat, fogyás, gyarapodás, földindulás, mindenre ez a mix zúdul, mintha a hozzászólók itt ventilálnának ki magukból dühöt, irigységet, örömet, megvetést, mindent.
Még nincs huszonnégy órája, hogy a hírek arról szólnak, néhány óra különbséggel meghalt két fiatal férfi, akinek a neve így vagy úgy, de markánsan bevésődött a köztudatba.
Olyan emberek indultak az indiánok szerint örök vadászmezőnek nevezett ismeretlenbe, akik megosztották a társadalmat, talán még a politikánál is jobban.
A megosztásnak persze sok oka lehet: viselkedés, kivagyiság, bűncselekmény, arrogancia, földi halandó számára elképzelhetetlen fényűzés, de esetükben a fő ok vélhetően az volt, hogy mindenek és mindenki fölött állónak, az élet császárának, sérthetetlennek, megfellebbezhetetlennek tartották és mondták magukat. Nem tudtak, és nem akartak veszteni! Az egyszeri és megismételhetetlen számukra mást jelenthetett, mint nekem, mikor az életre vonatkozóan ezt gyerekként megértettem.
A két férfi halála – és a sokféle róluk írt komment –, nem tudom miért, fásultságot generál bennem, és eszembe juttatja a kertünk végén lévő temetőt. Azt, ahol zokogott öreg és fiatal, józan és részeg, szegény és gazdag, híres és névtelen. Ahol agyagos hantra borult anya a fiáért, lány a drogos szerelméért, család az részeg által elgázolt kamaszért, ahol a falu bolondját nem siratta senki. Ahol egyforma a példás családfő, a pap, a piás, a strici, a börtöntöltelék, a kedves nagyi, a mintaanya, a szűzlány és a lenézett perszóna. Ahol régen – mikor még nem takarták le gusztustalan paplankával a koporsót –, rögök koppantak. Rögök, keményen, gyors egymásutánban, ahogy napjainkban a hírek után az odabiggyesztett szavak, mondatok. Zörögtek, döngtek, rázva agyat, dobhártyát, gyomrot, és e rögkopogásban, az ember elgondolkodott, mi az, ami számít. Illetve én gyakran azon, olyan-e az ember halála, amilyen az élete volt. Az élete, ami egyszeri és megismételhetetlen.
Kiemelt kép: Getty Images
