Tavaly tavasszal, A besúgó című tv-sorozat forgatása során nap mint nap visszautaztatok a nyolcvanas évekbe. Szívesen éltettek volna akkor?
Marci: Nekem nagyon tetszett volna a nyolcvanas évek Budapestje. Ezt már a castingok során éreztem, holott még fogalmam sem volt, hogy én fogom-e eljátszani Száva Zsolt szerepét, mert az csak a 13. kör végén derült ki. Bátor korszak lehetett, készülődött valami a levegőben, de még senki nem sejtette, hogy hamarosan bekövetkezik a rendszerváltás. Menő kor lehetett, sokkal izgalmasabb, mint ez a mai.
Juli: Nekem is nagyon színesnek és izgalmasnak tűnt. Persze anyukám azért kevésbé felemelő dolgokat is mesélt róla, de nekem akkor is az a benyomásom, hogy volt valami pulzálás a fiatalok körében, tenni akarás, összefogás, ami nagyon értékes dolgokat, alkotásokat szült.

És a ruhák? Végtelenül színesek a sorozat képkockái, és nem csak a ruhák. Szentgyörgyi Bálint rendező utólag azt nyilatkozta, titkon attól félt, hogy a statiszták majd hazavisznek magukkal időnként egy-egy jelmezt, annyira megtetszik nekik.
Juli: El is hiszem, a nyolcvanas évek retrója zajlik. Bár én az első néhány részben meglehetősen feszengtem ezekben a cuccokban, de aztán rájöttem, hogy legalább segítenek Kata figuráját megformálni. A sorozat elején ő is sokat feszeng, aztán, ahogy haladunk előre a történetben, egyre magabiztosabbá válik, megerősödik. Tulajdonképpen felnőtté válik, és ez a folyamat a ruháin is tetten érhető.

Patkós Márton, Szász Júlia és Váradi Gergely A besúgó egyik jelenetében

Iszonyú nehéz témához nyúlt a rendező, ami ráadásul még részben feldolgozatlan. Gerit, a másodéves egyetemistát, aki éppen a kollégiumba igyekszik szeptember első napjaiban, még a vonaton megzsarolja az állambiztonsági szolgálat egyik embere: vagy jelent egy diáktársáról, Száva Zsoltról nekik, vagy tüdőbeteg öccse nem kapja meg többé a külföldi gyógyszerét. Ti mit tettetek volna Geri helyében?
Marci: Szerencsére még nem kerültem soha ilyen helyzetbe, remélem, nem is fogok… Iszonyú nehéz szerep lehet, nem irigyeltem Váradi Gergelyt, aki játssza. Én egyébként abszolút bele tudom magam élni a megzsarolt srác helyzetébe, aki szó nélkül vállalja a feladatot. A lelkem mélyén én is ugyanilyen félős vagyok, vagy inkább szorongós, csak én már attól képes vagyok szorongani, ha azt hallom, hogy valaki nem szeret. Nem attól, ha egy állambiztonsági tiszt megzsarol! Nem is tudom, szerintem gyomorrákot kapnék.

Hát voltak, akik öngyilkosok lettek, mert túl nagy terhet jelentett számukra ez a kétszínű játék! Hogy csak Bódy Gábor filmrendezőt vagy Tar Sándor írót említsem.
Marci: Ne is mondd! Szerencsére nekünk, színészeknek ezt nem kell tudni, elég, ha jól mondjuk el a szövegünket, és hitelesek vagyunk a jelenetünkben. Nekem csak bele kell néznem a partnerem szemébe, és akkor mindjárt belekerülök a történet közepébe. A színészek gyakorlati emberek, nem fontos az elmélettel tisztában lenniük. Én különösen ösztönösen játszom, érzelmi intelligencia terén sokkal erősebb vagyok.
Juli: Jól mondja Marci, nekünk a pillanatban kell maradni, ez a színész feladata. De nyilván azért elgondolkodik az ember azon, milyen lehetett az, amikor mindez élesben játszódott le. Én személy szerint nagyon hálás vagyok, amiért ma nem érhetnek olyan kihívások, mint a főszereplő Gerit a nyolcvanas évek elején. Fogalmam sincs, mit csinálnék. Szívesen mondanám, hogy azonnal ráborítanám a tartótisztre az asztalt, de nyilván, ha emiatt a családomnak, a szüleimnek vagy a testvéreimnek bármi baja esne, nem merném megtenni. Mindenki zsarolható valamivel.

Pont az tetszett a sorozatban, hogy soha nem ítélkezik senki felett. Semmi nem fekete-fehér, árnyaltan mutatja be a jellemeket.

Esetleg van valami családi érintettségetek? ’56-os traumára, börtönre, továbbtanulás megakadályozására, ilyesmire gondolok.
Juli: Igen. Édesapám iparművész, és Romániában született a Ceausescu-rendszerben, ott is élt 30 éves koráig. Ott a lázadáshoz elég volt annyi, hogy nem vágattad le a hajad. Az egy sokkal keményebb rendszer volt, mint az itteni, ahol nem csak a politikai nézetei miatt kerülhetett valaki hátrányos helyzetbe, hanem a származása miatt is. Bárkit elvihettek egyik napról a másikra szénbányába dolgozni, mint ahogy édesapámat is, 19 évesen, sorkatonaként. 1989-ben végül áttelepedett Magyarországra. Sokat beszélgetett velem a román diktatúráról, mindarról, amit kénytelen volt átélni, és én tátott szájjal hallgattam. Édesanyám magyarországi, ő meg a táncház-mozgalomról mesélt nekem. Hogy egy népdal adott esetben jelképes lázadást rejtett magában. Valamiért mégis békén hagyta őket a puha diktatúra a Kádár-rendszerben. Hadd tombolják ki magukat a fiatalok!
Marci: Az én édesanyám már nem tud mesélni, mert 19 éves koromban meghalt. Édesapám még megérte, hogy megkapjam a pandémia előtt Száva szerepét, de utána sajnos ő is elment, úgyhogy nem igazán tudtunk beszélni ezekről a dolgokról. De azt tudom, hogy apukám ellenzéki érzelmű volt annak idején, úgyhogy én arra szerettem gondolni a forgatás alatt, hogy őt játszom. Amúgy is van bennem egy csomó bizonyítási vágy a szüleim irányában, mert egész gyerekkoromban az a fajta srác voltam, aki nem akar megfelelni se az iskolában, se otthon. Az utolsó pillanatig nem tudtam, merrefelé induljak el, mígnem szembe jött negyedik gimiben a színészet. Erre valahogy ráharaptam, és azóta is lelkesen játszom. Ez ad tartást.

Fotó: Csibi Szilvia

Mit gondolsz Száva Zsoltról, a karizmatikus diákvezér figurájáról, akit alakítasz? Találtál benne közös vonást magaddal?
Marci: Ó, titokban pont ilyen zsarnok vagyok! Viccelek. Rengeteg munkám fekszik abban, hogy Száva ilyen legyen. Én soha életemben nem törtem vezérségre, nem szeretek kiállni szónokolni, egyszerűen nem vagyok az az ember, aki ügyekért kiáll. A politika távol áll tőlem. Nem mondom, a Free SZFE-ért odatettem volna magam, hiszen az összes tanárom, akiknek köszönhetem, hogy most az vagyok, aki, abban az intézményben oktatott. És mindent beleadtak. De engem inkább az emberek lelke érdekel. Imádok beszélgetni, társasági életet élni, bulizni. A nárcizmus valamennyire persze rám is jellemző, és az is igaz, hogy öntörvényű vagyok, de másképp. Soha senkit nem tudnék például bántani.
Juli: Tényleg nem, a Marci nagyon jó srác. Semmi köze Szávához. Amikor Száva megalázza a barátnőjét, Katát, akit én játszom, Marci a jelenet után odajött hozzám, és bocsánatot kért. Nagyon helyes volt.
Marci: Mert szeretem és tisztelem Julit, és soha nem tennék ilyet egy lánnyal. Száva egy öntelt barom, hogy Katával így bánik. És tőlem az is nagyon távol áll, hogy egy pillanat alatt képes beleszeretni egy másik lányba, mintha villám csapott volna belé. Hogy van ez? Én el se tudom képzelni, hogy így dobáljam a barátnőimet. Bármilyen hihetetlennek tűnik, hűséges típus vagyok. Csak felelősséget nem szívesen vállalok. De azért fogok persze, a magánéletemben.

Juli, én csak egyet nem értek. Amikor Száva demokráciáról szónokol, majd a következő pillanatban nem vesz tudomást az övétől eltérő véleményekről, tehát bort iszik és vizet prédikál, Kata miért nem hagyja azonnal ott?
Juli: Jó kérdés, erről sokat beszélgettem Bálinttal, hiszen nemcsak rendezi a sorozatot, a forgatókönyvet is ő írta. Egyetértettünk abban, hogy Kata még túl fiatal, kevés az önismerete ahhoz, hogy bátran felvállalja magát, és szembe szálljon Szávával. Saját tapasztalatom is van erről, és tudom, hogy a bántalmazó kapcsolatokból nagyon nehéz kiszállni, a rádöbbenés után még kell egy-két megsemmisítő kör, újra és újra át kell élni a kiábrándító jeleneteket, mire valaki rá tudja szánni magát arra, hogy kilép a kapcsolatból. Ha egyáltalán! Kata egyszerűen túl fiatal és túl szerelmes ahhoz, hogy rálásson kívülről a történtekre. Ez sajnos ilyen…

Olvastatok a témában könyveket a felkészülés során? Hiszen ez a sorozat nem csupán a szórakoztatást tűzte ki céljául, hanem a közelmúltunkkal való szembesítést is.
Juli: Igen, forgattunk történelmi könyveket, amelyeket Bálint ajánlott a figyelmünkbe, és én még külön megnéztem egy bántalmazó kapcsolatokról szóló szakirodalmat, és elolvastam Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című művét. Sokat okultam belőle.
Marci: Én meg Bánki György pszichiáter A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról című könyvét olvastam el. Bár nem állok nagy olvasó hírében, ez tényleg érdekelt. De mondom, egy színész jó játékvezetés mellett nem szorul rá az elméletre.

Az eddig látott hat rész során rengeteg áthallást éreztem a jelenből. Néha felkiáltottam, hogy ilyesmi soha nem hangozhatott volna el a nyolcvanas években! De utólag beláttam, hogy ez a sorozat fikció. Az azonban szöget ütött a fejembe, vajon abban, hogy Juli a Nemzeti Színház tagja, Marci pedig az Örkényé, tehát egy ellenzéki elköteleződésű színházé, lehet-e szándékosság?
Marci: Bennem ez az aspektus fel sem merült!

A színészi teljesítmény a lényeg, nem holmi politikai megfontolások.

Mit érdekli az a művészetet! Ez szerintem távol áll a mi generációnktól. Unjuk már, és nem is foglalkozunk vele. Szerencsére mindkét igazgató, Vidnyánszky Attila és Mácsai Pál is nagyon pártolta, hogy szerepeljünk ebben a produkcióban.

A tv-sorozat célcsoportja bevallottan a fiatalok. A ti barátaitok, húszas-harmincasok nézik?
Juli: Abszolút, és a visszajelzések alapján tetszik nekik. De a szüleink, meg a nagyszülők is nézik, és az ismerőseim közül is sokan. Bálintnak elsősorban az volt a célja, hogy a családok együtt nézzék, és így, közösen osszák meg az emlékeiket, gondolataikat a korral kapcsolatban. Érdekes legyen azoknak is, akik megélték a korszakot, és azoknak a fiataloknak is, akik el se tudják képzelni azt a kort. Mert ahogy a rendező mondja, már a „rendszerváltás romjai felett” születtek. De pont ezért kell vele tisztában lenniük, mik történtek akkor, szerintem.
Marci: Nálunk is együtt nézte a család. Sanya, a nagyanyám, akinek mindent köszönhetek, ő volt az, aki engem, a link gyereket második gimiben megfogott a grabancomnál fogva, levitt Szombathelyre, és a hónom alá nyúlt, hogy legyen belőlem valami. Innen is csókoltatom, ő a világ legnagyobb királya! Húsvétkor együtt néztük meg a sorozat addigi részeit, és én hátulról drukkoltam, hogy mit hozzá szól a nagyanyám, aki egy konzervatív nő. Hát néha meg is rótt, hogy csúnyán beszélek, de azon kívül rátapadt a képernyőre, annyira élvezte. Meg a többiek is. Nagy kő esett le a szívemről. Fantasztikus dolog, hogy ez a sorozat egész családokat le tud kötni, ez nagyon jó.

A besúgó ifjú szereplői

Juli, te régebbről ismerted a rendezőt. Már abban az első pilotban szerepeltél, amivel Bálint ismeretlenül bekopogott a csatornához. Ez micsoda amerikai sikersztori!
Juli: Igen. Fantasztikus, hogy megbíztak benne, és helyet adtak a sorozat ötletének. Én se hallottam még Magyarországon hasonlót. De Bálint iszonyú magabiztos volt ám! Emlékszem, amikor engem próbált meggyőzni arról, miért lenne jó, ha szerepelnék a pilotban. A Nemzetiben látott valamiben, utána keresett meg. Azt mondta, fizetni nem tud, de meglátom, célhoz ér a sorozat terve. Annyira meggyőző volt, hogy azonnal elvállaltam. Ahogy a nagyok is, például Mácsai Pál…
Marci: Engem egy inkubátoros filmben láthatott Bálint, azt hiszem. Azokat a kísérleti produkciókat én is ingyen vállalom el, kezdő filmesek nem nagyon szoktak tudni fizetni, de mindig azok a legszuperebbek. Szerelemből forgatja őket a legtöbb színész. Most például a Cicavízió című produkcióban leszek a gengszter macska hangja. Nem király?

De. Jobb hangot nem is találhattak volna hozzá. Mióta ilyen mély, rekedtes a hangod?
Marci: Mióta mutáltam. Kamaszkorom óta ilyen, apámtól örököltem. Mint egy ötvenes férfié. De belül korántsem vagyok ilyen érett sajnos, pedig tavaly betöltöttem a harmincat. Meg is viselt.

Ugyan! Azt viszont mindig csodáltam, hogy te így elvagy egy kőszínház kötöttségeivel. Szabadságvágyóbbnak látszol.
Marci: Tévedsz, én kisgyerek vagyok, kell, hogy figyeljenek rám, megmondják, mikor, mit tegyek, különben szétesnék. Erre jó a naplóírás is. Ha nem vezetem rendszeresen, mi történik velem, elveszítem a biztonságérzetemet. Azért az a sok taps a színpadon mára kicsit magabiztosabbá tett, de még dolgoznom kell magamon, hogy megtaláljam a harmóniámat.

Juli, te viszont nagyon kiegyensúlyozottnak látszol…
Juli: Csak fáradt vagyok. Nagyon sokat játszom, a színházon kívül másra alig marad időm. De mostanában igyekszem tudatosabban odafigyelni arra, hogy egyensúlyba kerüljön a munka és a magánélet, hogy fordítsak időt olyan dolgokra is, amik visszatöltenek. Nyárra nem vállaltam semmit, hogy ki tudjam pihenni magam. Talán egy utazás is belefér. Olyan régen utaztam!

A sorozatban olyan színészóriásokkal együtt szerepeltek, mint Mácsai Pál vagy Thuróczy Szabolcs. Milyen volt forgatni velük?
Juli: Én eleinte rettenetesen izgultam, hogy milyen lesz Mácsai Pállal dolgozni. Egyrészt, mert ő Mácsai, és mit fog szólni hozzám, másrészt mert a vele való jelenetek voltak számomra a legnehezebbek, azok jelentették a legnagyobb kihívást. Aztán kiderült, hogy feleslegesen stresszeltem annyit, nagyon kedves volt és segítőkész.
Marci: Nekem egyikükkel sincs jelenetem, de persze végig figyeltem őket. Mácsai a direktorom, őt már nyolc éve nézem, ma is beszéltünk telefonon. De Thuróczyt nem ismertem személyesen, alig vártam, hogy együtt forgassunk. Bármilyen műfajban képes hozni az őrületet, tartótisztként is zseniális. Egyébként is óriási arc, elég megjelennie valahol, és én máris dőlök a röhögéstől. Ő a mester!

Jelentett gátat a kamera előtt, hogy egyébként színpadon játszotok?
Marci: Kisebb gesztusok kellenek, meg egy kicsit természetesebben kell létezni, de ennyi az egész. Ez olyan, hogy vagy tudja az ember ösztönösen, vagy nem. Én sokáig azt hittem, biztos alkalmatlan vagyok rá, mert nem hívtak filmekbe, aztán tessék! Nagyon élveztem a forgatást, egy családdá kovácsolódtunk a négy hónap alatt. Mi lettünk a „Besúgó-család.” Tök jó, mert ettől kezdve számíthatunk egymásra, és ki van próbálva, hogy jók vagyunk együtt. Ez a forgatás egyébként engem megmentett a teljes kétségbeesésétől. Már egy éve alig játszottunk, mindenki otthon ült, streameltünk néha valamit, de ennyi. Majdnem begolyóztam. És akkor jött ez a sorozat, és kirántott a depiből.

Szász Juli és Váradi Gergely A besúgó egyik jelenetében

Hatvanegy országban vetítik, angol és spanyol szinkron is készült hozzá. Kivételes kiugrási lehetőség egy pályakezdő színész számára. Hogy ízlik a népszerűség?
Juli: Egyelőre annyit érzékelek ebből, hogy sokan odajönnek gratulálni a sorozathoz, ami természetesen jól esik, sok a pozitív visszajelzés. Egyébként nem olyan típus vagyok, aki lubickol ebben, de a Bátrak földje után kicsit megedződtem, már nem jövök annyira zavarba, ha felismernek az utcán.
Marci: Én bírom ezt. Felkészítettek rá, hogy eddig tartott a neheze, és ezután jön a jó része. Felismernek, megszólítanak, autogramot kérnek… Újdonság, de én tudom kezelni. Úgy kell viselni a népszerűséget, mint egy mellényt. Ezt is valaki mondta nekem. Csak nem szabad elszállni, és akkor minden rendben lesz.

Marci, te mit csinálsz nyáron?
Marci: Azt, amit télen. Az én hobbim a társasági élet, a beszélgetés, az együtt levés. Nem is kell csinálni semmi különöset, de ha visznek valahova magukkal, úgy is jó. Élvezni fogom a semmittevést.

Kiemelt kép: Csibi Szilvia / Nők Lapja