„Itt a felvétel, ahogy a meggyilkolt magyar családanya holttestét húzzák végig az utcán New Yorkban”
„Az egész személyzet Johnny Depp levágott ujját kereste”
„Videón, ahogy Angelina Jolie légvédelmi szirénák miatt menekül Ukrajnában”
„Újabb részletek láttak napvilágot Berki Krisztián haláláról”
Íme néhány azok közül a szalagcímek közül, amelyekből naponta akár többtucatot is elénk sodor az internet, akár akarjuk, akár nem. Újdonság? Korántsem. Ha a 19. század végén éltünk volna, és végig sétáltunk volna az utcán, szinte ugyanezt kaptuk volna, csak akkor a fülünkbe kiabálták volna a rikkancsok. A szenzációkeltő szalagcímek azóta velünk vannak, amióta létezik a bulvár. De vajon milyen hatással vannak az elménkre és a pszichénkre? Hogyan befolyásolnak, vagy rosszabb esetben mérgeznek minket ezek, miközben elkerülni sem igazán tudjuk őket? És vajon milyen érzés ezeket olvasni azoknak, akik érintettek egy adott hírben? Ezekre a kérdésekre keressük a választ.
Ki ordít a leghangosabban?
A rikkancsok az 1890-es években jelentek meg budapesti Andrássy úton és a körutakon. Már ők is direkt olyan hangon üvöltöttek, ami zavaró. Zilahi Simon 1900-ban megalapította az Esti Ujságot, az első olyan magyar sajtóterméket, amelyet az utcán értékesítésre találtak ki. Tulajdonképpen ekkor született meg itthon a bulvár. Márpedig a bulvárnak velejárója a szenzáció- és pánikkeltés, a minél nagyobb hangzavar, a sokkolás, a felháborítás és az érdeklődés minél gyorsabb és minél nagyobb mértékű felkeltése. A századforduló tájékán nagyjából 4000 rikkancs dolgozott Budapesten, akik között komoly hierarchia uralkodott, valamint a területeket is szigorú szabályok szerint osztották fel. A rikkancsok az 1910-es évekre szakszervezetbe is tömörültek, és kiálltak jogaikért.
Kapcsolódó
Ha én posztolok, én is irányítok? Aligha…
Ma már értelemszerűen nincs rájuk szükség, pontosabban átvették a helyüket a robotok és algoritmusok. Amit ma a ránk zúduló szalagcímektől kapunk, ahhoz képest a rikkancsok egykori ordibálása nyilván a kanyarban sincsen. Újságíróként pontosan tudom, milyen nehéz címet adni egy cikknek. Hála az égnek, sosem dolgoztam bulvárlapnál, és az üres szenzációkeltés sosem volt a munkám része. De így is pontosan tudom, hogy mennyire
érzékeny pont egy online tartalom esetében, hogy mi a címe. Ezen áll vagy bukik, hogy rá fognak-e kattintani, tehát ez dönti el azt is, hogy volt-e értelme egyáltalán dolgozni vele.
A saját munkámban is megtapasztalom, hogy lehet, hogy vannak cikkeim, amelyeket csak azért tudtam megírni, mert egyetemet végeztem, nyelveket tanultam, könyveket olvastam, és persze megkérdeztem a témában szakértőket is, de a kattintások számát tekintve ezeket a cikkeimet simán kenterbe veri például az az írásom, amely az Akkor mi most bent vagyunk Jennifer Aniston nappalijában? címet viseli.
Sőt, néhányszor
szembesültem azzal is, hogy a legtöbb hozzászólást generáló cikkeimet a kommentelők legnagyobb része el sem olvasta, csak és kizárólag a címe alapján írt hozzá kommentet.
Tehát sokszor az sem elég, ha egy cikknek figyelemfelkeltő címe van. Pontosabban csak arra elég, hogy az olvasó véleményt formáljon róla, anélkül, hogy egyáltalán rákattintott volna. És ennek tudományos magyarázata is van.
2001. február 15-én Bill Clinton uralta a bulvárlapok címlapjait. (Kép: Illustration by Spencer Platt/Newsmakers)
A cím, amit többé nem lehet kitörölni
Maria Konnikova, pszichológus és sikerszerző 2014-ben a New York Times egy cikkében arról írt, hogyan befolyásolják gondolkodásunkat a szalagcímek. Mert hogy befolyásolják. Cikkét azzal kezdni, hogy mostanra mindenki tisztába került azzal kapcsolatban, hogy egy cikknek, különösképpen egy online cikknek a címe határozza meg, hogy hányan fogják elolvasni. Azzal folytatja, hogy ennél is érdekesebb azonban, hogy a cím határozza meg azt is, hogyan fogja az olvasó értelmezni a cikket, és hogyan fog megmaradni az emlékezetében. A cím tehát gyakorlatilag mindent eldönt. „A pszichológusok régóta tudják, hogy az első benyomás nagyon sokat számít. Az hogy mit látunk, hallunk, érzünk vagy tapasztalunk először, meghatározza, hogyan érzékeljük majd a továbbiakat is. Így van ez a cikkekkel is. Ha a cím a figyelmünket bizonyos tények vagy részletek felé irányítja, azzal olyan meglévő tudásokat aktivál az agyunkban, amelyek akár félre is vihetnek a cikk tartalmának értelmezésében” – mondja a szerző.
Ezek szerint egy trükkös cím gyakorlatilag meghackeli az észlelésünket. A szakértő arra is rámutat, hogy a cím okozta prekoncepciónkat sokszor már az sem tudja megváltoztatni, ha végig olvassuk a cikket. Ez, lássuk be, elég veszélyesen hangzik. Már maga
az a tény is ijesztő, hogy rengetegen szimplán a szalagcímek ismeretében vonnak le következtetést a világban zajló jelentősebb és kevésbé jelentős eseményekről, az azonban talán még ijesztőbb, hogy aki elolvas és értelmez egy cikket, abból sem lehet feltétlen kitörölni azokat a károkat, amelyeket a címek okoznak.
Egy ideje kiemelt figyelemmel kísérem, hová fajulnak a tartalomgyártók a címadások terén. Megfigyeltem, hogy alapvetően két oka lehet annak, hogy aki címet ad, mellőz minden intellektust, együttérzést, emberi méltóságot és persze tényszerűséget. Az egyik ok az, hogy rengeteg sok olyan dolgot kell tartalomként eladni, ami nem az. Cikket csinálni a nullából, hírt írni abból, ha nem történt semmi, újdonságot állítani egy hírességről, akivel nem történt semmi újdonság, nem könnyű feladat. Mivel a semmi akkor is semmi, ha megpróbálják mondatba foglalni, és 2-3 bekezdést kicsikarni belőle, az a szerző kénytelen valami olyan címet adni neki, ami – legalábbis a naivabb olvasókat – kattintásra késztetni. Ezekre a címekre főleg a titokzatosság, a misztériumkeltés jellemző. Azzal kecsegtetnek, hogy aki megnyitja a cikket, az valami nagy titkot fog megtudni. A cikkben rejlő válasz pedig a legtöbb esetben valami annyira banális dolog, hogy aki bedőlt neki, valószínűleg újra megfogadja, hogy ezentúl jobban meggondolja, mire kattint rá.
A másik eset, amikor nincs határ a címadás során, amikor a valóban létező hírt muszáj egy kicsit felturbózni, mert vagy már lerágott csont, vagy nincs elég infó róla, mégis napi szinten foglalkozni kell vele. Ilyenkor aktiválódik a gátlástalanabbnál gátlástalanabb szenzációhajhászás. Nemrégiben a New Yorkban meggyilkolt családanya ügyével kapcsolatban szabadult el teljesen a pokol, bár a Johnny Depp kontra Amber Heard tárgyalás szalagcímei sem az emberség egysoros kiáltványai, az biztos. Azon szoktam gondolkodni, hogy vajon milyen érzés lehet ezeket a rettenetes szalagcímeket azoknak olvasni, akik érintettek benne. Ami nekünk, olvasóknak, csak egy izgalmas hír, egy sztori, amiről folyamatosan olvasni és persze beszélni lehet, az másnak az élete tragédiája. Milyen lehet vajon a meggyilkolt anya fiának olvasni azokat a címeket, amelyek azt taglalják, hogyan gyilkolták meg, majd vonszolták egy sporttáskában az anyukáját?
Címek, amelyekből nem tanulunk
A rosszul megfogalmazott szalagcímek azért is nagyon veszélyesek, mert rendkívül kártékony módon erősítik azokat a beidegződéseket, amelyeket már rég magunk mögött kellene tudnunk. A családon belüli erőszak megfékezésére létrejött egyesületek nem győzik hangsúlyozni, hogy a megerőszakolásnak nem szinonimája a „szexuális kapcsolat”.
Aki valakit bántalmaz, az nem a „szerelme”, és aki féltékenységből alkalmaz erőszakot, azt nem lehet szerelemféltésnek nevezni.
Viszont nagyon úgy tűnik, hogy a szalagcímek nem fognak változni. Nekünk kell változnunk, hogy mi magunk dönthessük el, mit gondolunk, és ne mások döntsék el helyettünk.
Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu
