Napokig húztam az időt.  Olyan volt számomra, mintha Jókai Mórt, Lehár Ferencet, vagy Bólyai Jánost kellene felhívjam telefonon, hogy interjúra kérjek találkozót. Bennem így élt – és azóta is így él Jancsó Miklós, a filmtörténet egyik óriása, klasszikusa, iskolateremtő nagysága, a parnasszus azon magaslatán, ahova az én motyogásom el sem hallatszik. Hétfőre kellett leadjam a cikket, és én vasárnap reggel gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy hebegve-habogva felhívjam. Gondoltam, hogy végül is mindegy, hogy mikor fog elküldeni a csudába, miért arra szakítana időt, hogy a csacska kérdéseimre kezdjen el vasárnap délelőtt válaszolgatni. Ő viszont nyögdécselésemet félbeszakítva csak annyit kérdezett: tudsz időt szakítani most? Mit mondjak? Tudtam. Mint az őrült, rohantam hozzá, be a kapun, be a házba, fel a dolgozószobájába, és kezdődött sokéves, számomra meghatározó barátságunk.

–        Nocsak,Te naplót vezetsz Miklós bácsi?
–        Egy frászt! Csak firkálgatok. Éppen most olvasom Canetti naplóját. Az igen! Az napló! Lenyűgöző a pali is, az élete is, és ahogy le tudja írni. Ehhez képest egy túró, amit csinálok. Esetenként, ha eszembe jut, vagy történik valami, lejegyzem, gondolván, hogy talán majd egyszer jó lesz visszakeresni. Aztán, ha véletlenül úgy adódik, hogy valamit visszakeresnék, akkor persze vagy nem találom, vagy nem tudom elolvasni, vagy nem ugrik már be, hogy mi is volt az, amit hevenyészve odavetettem. Szóval tök’ értelmetlen az egész.
–        Ezzel együtt egyszer majd egy seggfejnek eszébe fog jutni a hálás utókor nevében, és ki fogják adni…
–        Ezt a sok marhaságot, ami már nekem sem mond semmit?!?
–        A Te szinteden ezt már nem lehet megúszni. És még hozzáfűzik, hogy „bepillantás a művész alkotóműhelyébe, kortörténeti dokumentum, kulcs az életmű mélyebb megismeréséhez…”
–        Aki ebben majd bármi ilyesmit fölfedez, annak előre is csak gratulálok. Ezzel együtt rohadtul nem érdekel, hogy majd mit fognak vele csinálni, belemagyarázni, meg szarok az egész utókorra, hogy mivel mi lesz a halálom után. Ismered biztos az alapviccet… Sétál Kohn és Grün a sugárúton, és a főtéren egyszercsak meglátják Schwartz szobrát. Nahát, álmélkodik Grün, fantasztikus, hogy ez a Schwartz, akivel együtt jártunk iskolába, együtt játszottunk a téren, milyen sokra vitte! Mi csak itt poroszkálunk az utcán, neki meg ott áll a szobra! Tudod mit, válaszol Kohn, én annyira nem irigylem, inkább vagyok élő kisember, mint halott mítosz…
–        Magyarán: inkább vagy egy élő mítosz…
–        Ez hülyeség.
–        Te is pontosan tudod egyrészt, hogy ha majd ötszáz év múlva is megírják a film történetét, abban Te egy fejezet leszel, abban a Szegénylegények éppúgy korszakos filmként lesz nyilvántartva, mint a Nyolc és fél, az Amarcord, vagy a Hamu és gyémánt…
–        Nem tudom, de nem is érdekel. Vagy így lesz, vagy nem, de az egész nem különösebben lényeges. Szokták mondani, hogy a Szegénylegények jelentett valamit abban az időben…
–         …szerintem az ma is éppen annyit jelent. Ami abban megfogalmazódott a szabadságról, zsarnokságról, az annyira egyetemes érvényű, és hatott minden azóta készült filmre…
–        Lehet, de az is, hogy te vagy velem elfogult…
–        Nem hinném, mert ugyanakkor korábbi és későbbi filmjeid közül többől egy mukkot sem értettem…
–        Egyrészét nem is kell, egyrészét nem is lehet… Az olasz filmjeimet tényleg elszúrtam, mindenféle túlszimbolizálással. A Monica Vittis lehetett volna jó, csak nem sikerült őt kellően meggyőznöm. Ez egyértelműen az én hibám volt. Amik aztán megint itthon készültek, azokhoz meg nem volt elég pénz, hogy olyanok legyenek, mint elképzeltem. Lehet, hogy amúgy sem lettek volna jobbak, de legalább tudnám, hogy én szúrtam el, és nem azon múlott esetleg, hogy itt spórolni kellet a díszleten, ott még kellett volna húsz statiszta, csak arra már nem tellett. Egy ideig izgatott még, hogy mit tudnék csinálni, ha lenne annyi pénz egy filmhez, hogy mindazt, amit szeretnék, megvalósíthassam, de aztán, ahogy múltak az évek, rájöttem, hogy erre úgysem lesz soha lehetőségem.

Otar Joszeliani Franciaországban élő grúz filmrendező és Jancsó Miklós 1985-ben. (Fotó: Fortepan / Kende János)

–        Elvben még mindig akadhat egy dúsgazdag mecénás, aki azt mondja, neki megérné egy Jancsó-film, hogy jövedelmének egy ezrelékét rááldozza…
–        Ahogy azt Móricka elképzeli! Sok éve, hogy Cannes-ban bemutatták egyik filmemet, ami akkor ott nagy durranás lett. Másnap felhívott a legnagyobb amerikai filmügynökség vezetője, hogy megtiszteltetés volna számára, ha meghívhatna vacsorára. Leültünk, és egész este áradozott, hogy milyen óriási hatást tett rá a filmem, hogy okvetlenül megszerzi a kópiáját és alig várja, hogy újból megnézhesse. Az eddigi filmjeim is a kedvencei közé tartoztak, ez azonban mindent überolt. Már távozóban voltunk, amikor fölvetettem, hogy ha ilyen jó véleménnyel van róla, akkor nem gondolna-e arra, hogy Amerikában is forgalmazza. Forgalmazni?! Azt nem! – válaszolta kategórikusan. Ő egyszemélyben milliószor is megnézné, de üzleti szempontból csak az érdekli, amit millióan néznek meg egyszerre. Az ilyesfajta filmeknek nincs piaca odakint. Akkor, ott, pillanatok alatt felmértem, mi az, amire számíthatok az elkövetkezőkben, hol vannak a lehetőségeim korlátai.
–        Arra nem gondoltál, hogy kint maradj? Ott is be tudtál törni a legelső vonalba, pedig abban az időben tényleg ott voltak a legjobbak…
–        Az egy nagyon jó kis brancs volt. Voltál már Rómában?
–        Nem…
–        Az egy hatalmas falu, ahol esténként nem lehet mást csinálni, csak összejönni, enni, inni, dumálni. Ebből adódóan az egész filmszakma, legalábbis abban a nyolc évben, egyetlen társaság volt. Csak Fellini és Zefirelli nem járt közénk, ők bigott katolikusként inkább távoltartották magukat az efféle léha élettől. Ja, és Leone, a makaroni-westernek kitalálója szintén, róla nem is tudom, hogy miért. Lauránál gyűltünk mindig össze – ő valamikor Pasolininek volt a barátnője –, összedobtuk a pénzt, már nem emlékszem pontosan, hogy miért, de legtöbbször Bertolucci ment le kajáért, piáért, aztán hajnalig marháskodtunk, anekdotáztunk, vagy váltottuk meg a világot. Az jó időszak volt… Hogy végülis miért jöttem haza? Erre van egy alaptörténetem. Azt hiszem, 1970 nyarán lehetett. Milánóban voltunk éppen akkori nagy szerelmemmel, Giovannával. Nyitva volt az ablak, az utcán valaki egy Garibaldi-nótát fütyült, én jókedvemben átvettem, és fütyültem tovább, mire Giovanna rámmeredt, hogy mit akarok ezzel. Miért, mi bajod van ezzel? – kérdeztem csodálkozva. Csak annyi, hogy ez a fasiszták egyik indulója volt!

Ekkor értettem meg, hogy élhetek kint akármeddig, beszélhetem a nyelvüket, vehetem át a szokásaikat, befogadhatnak maguk közé, de hogy mit jelent egy dal, egy verssor, milyen mögöttes érzéseket, jelentéseket hordoz, azt soha. Azt én csak idehaza tudhatom.

Ahogy, aki nem itt nőtt fel, nem értheti, mit jelent számunkra az, hogy Kossuth Lajos azt üzente… Szóval akkor eldőlt számomra, hogy  haza fogok jönni, és itthon kell filmet csinálnom.
–        Voltál Amerikában is. Ott nem gondolták arra, hogy esetleg belefogj valamibe?
–        Tanítani voltam két évet a Harvardon.
–        Ez nem zárja ki…
–        Ki nem zárja… De oda betörni ma már irgalmatlanul nehéz. Beszélgettem erről Formannal, aki nálam jóval fiatalabb, céltudatosabb, ambiciózusabb, és ő is azt mondta, hogy irtózatos nehéz időszakokon kellett túljutnia, amíg elfogadták, és lehetőséget kapott. Rengeteg jó rendező van odakint, emellett ott is azt szeretik jobban, aki olyat csinál, amilyenből tizenkettő egy tucat. Mások ott a léptékek. Amikor megérkezésem után egytekintélyes lapban megjelent rólam, hogy korunk egyik zsenije jött közénk, állatira  jól esett és melengetett, de amikor másnap másról olvastam ugyanezt, és a tizenötödik nap egy tizenötödik baldóverről, akkor rájöttem, hogy mennyit ér ott ez a magasztalás.
–        De lehet, hogy tényleg mind a tizenöt zseniális volt…
–        Erősen kétlem. Sőt, azt biztosan tudom, hogy egy közülük tutira nem. De, kérdem: ha igaz is lett volna, akkor mi van?
–        Valójában semmi…
–        Emlékszem, amikor először voltam kint a Harvardon, és rendeztek egy fogadást a tiszteletemre. Összegyűlt egy csomó tanár, whiskyztek, kaszinótojást ettek, és semmitmondó dolgokról beszélgettek. Kifejezetten jelentéktelen, unalmas kis parti volt. Még mondtam is az ottani haveromnak, hogy milyen pimf egy társaság gyűlt itt össze, mire ő megkérdezte: tudod, hány Nobel-díjas tudós van itt? Hétnél abbahagyta a számolást… Ezt csak azért mondom, mert abban a közegben egészen mások a dimenziók.
–        De lehet, hogy az a hét Nobel-díjas meg úgy ment haza, hogy eldicsekedett a feleségének: együtt voltam azzal a híres magyar rendezővel, a Jancsó Miklóssal…
–        Majd ha te megkapod a Nobel-díjat, akkor esetleg lesz egy, aki hazamegy, és elmondja otthon, hogy ezzel a lükével együtt voltam. Ezeknél nem volt egy akkora szám, hogy itt volt egy öreg, bibircsókos pali a világ túlsó végéről, aki olyan linkóciával foglalkozik, mint filmrendezés. Két évig, míg kint tanítottam, nagyon kedvesek, rendesek, barátságosak voltak, de semmi több. Egy tanár voltam a nem tudom hány közül.
–        Ezzel együtt Te még teljesen fitt vagy.
–        Szerencsére az öregedést inkább csak furcsa jelekből észlelem, de ezzel együtt ezek a jelek nagyon egyértelműek. Apámat nagyon hamar elvesztettem, nem is emlékszem rá, de ahogy nézem most magam a tükörben borotválkozásnál, egyre erősebben ismerem fel magamon az ő vonásait. Anyámról is csak egy kép maradt meg. Miért éppen ez? Nem tudom… Áll az ablak mögött és néz ki… Egyre gyakrabban jön elő. Vagy az is, hogy minden nap hajnal felé már fenn vagyok, talán parasztőseim életformája jön ebben elő.

Fotó: Smagpictures.com / Gábor Rozmanitz

–        Ilyenkor mit csinálsz?
–        Eltöprengek. Olyan kérdéseket teszek fel magamnak, amikre úgysincs válasz, tehát garantáltan semmi értelme.
–        Például?
–        Például, hogy ez az egész, életnek nevezett nagy baromság mire való? Ezzel csendben el lehet ütni az időt, és közben sok hülyeség eszébe jut az embernek, amivel semmire semegy. Legfeljebb az vigasztal, hogy bölcsebbek sem jutottak ebben a kérdésben semmire, legfeljebb nagyobb feneket kerítettek az egésznek.
–        Szerintem benned is van egy nagyfokú bölcsesség.
–        Bennem? Ne hülyéskedj! Ugyan!
–        De. Ahogy felül tudsz emelkedni a dolgokon, az bölcsességre vall…
–        Kurvára… Ez nem bölcsesség, legfeljebb élettapasztalat. Tiz éve már, hogy voltam Szöulban. Kitalálták, hogy amikor van az olimpia, akkor kéne rendezni valami misztériumjáték-félét. Eredetileg Wajdát keresték meg, ő ajánlott. Hogy ilyen zagyva, ködös idétlenség inkább való a Jancsónak. Nekem tetszett a dolog, elvállaltam, nem lett belőle valami nagy durranás, de elég jópofa volt. Na, ott egyszer egy buddhista kolostorban megismerkedtem egy fiatal szerzetessel. Még srác volt, de már évek óta ott élt a világtól elzárva egy cellában, és a napjait azzal töltötte, hogy meditált. Érezhető volt rajta, hogy annak a bizonyos útnak még csak az elején jár, de már megérintette valami, már tud valamit arról, amit én még csak sejteni sem fogok soha, akárhány évem van még hátra. Ezt csak adalékként mondtam, hogy milyen fenemód bölcs lehetek. Öregség ez mindössze. De az is egy jel, hogy esténként rendszeresen elalszom olvasás közben úgy, hogy észre sem veszem. Zsuzsi, a feleségem veszi le ilyenkor rólam a szemüveget, amire persze mindig fölébredek, és mondom, hogy ne csináljon velem ilyet, mert akkor nem látom jól az álmomat.
–        Schubert aludt mindig szemüvegben azért, hogy ha éjszaka eszébe jutna valami téma, azt sebtében feljegyezhesse, és ne kelljen matatnia az éjjeliszekrényén.
–        Én egyszer a Csend és kiáltás egész történetét álmodtam meg elejétől a végéig. Már régóta töprengtünk a témán (Hernádi) Gyulával, de valahogy nem jutott eszünkbe egy épkézláb történet, aztán egyszercsak arra ébredtem, hogy megvan. Akkor úgy kifejezetten jónak tűnt, de ahogy elkészült, filmen már nem volt annyira világbajnok. Úgy látszik, jobb álmodó vagyok, mint rendező.
–        Talán mert azt régebben csinálod. Majd ebbe is belejössz.
–        Már letettem róla. Vannak dolgok, amiket az ember képtelen megtanulni. Nekem ilyen például a filmkészítés. Valószínűleg nincs hozzá affinitásom, mert képtelen voltam e röpke néhány évtized alatt elsajátítani akár a legalapvetőbb dolgokat. Hogy miként kell egy filmet tip-top módon megcsinálni, és nem valószínű, hogy az idő alatt, ami még nekem hátra van, megtáltosodnék.
–        Ehhez képest viszont tényleg nem lebecsülendő teljesítmény pancserként a filmtörténet egyik legnagyobb alkotójának lenni.
–        Ha így is volna, ami persze nem igaz, csak a szokásos túlzásod…

A Csillagosok, katonák című magyar-szovjet koprodukciós film forgatása 1967-ben. Jancsó Miklós rendező és Krystyna Mikołajewska lengyel színművésznő. (Fotó: Fortepan / Bojár Sándor)

–        A Szegénylegények, a Csillagosok, katonák, az Így jöttem alapvetően és meghatározóan hatott az egész filmművészetre…
–        Ez csak azt mutatja, hogy milyen kezdetleges dolog még ez az egész filmezés. De – mondom – ez az egész, hogy melyik filmemet mire taksálják, hol jelölik ki a helyét, mit tartanak róla, nem különösebben érdekel. Akinek fontos, lelke rajta, csinálja, de én nem foglalkozom vele. Ismerek egy rendezőt, aki, amikor vetítették a filmjét, minden előadás végén odaállt a mozi elé, és leste, hogy mit mond róla kifelé jövet a közönség. A történet vége nem túl érdekes, inkább tanulságos. Nem lett nagyon boldog ember belőle… Ami azt illeti, én sem vagyok valami hű, de boldog, de ehhez nem kell odacsámborognom bármely mozi elé, füleljek, mit is mondanak az emberek arról, amit már megcsináltam. Az már jobb úgysem lesz. A következő filmem úgyis olyan lesz, amilyenre éppen sikerül. Ez az, amit mondok, hogy ezzel gyakorlatilag mindig is így voltam. Próbálkoztam így, meg úgy, ami közben épp eszembe jutott, és amitől reméltem, hogy esetleg jó lesz, amit közben nagyon élveztem, mert jópofa játéknak tartottam, de hogy valójában hogyan is kellene csinálni, arról tényleg dunsztom sem volt. Ez az, amit nem tudtam megtanulni. Vegyük azt az esetet, hogy nekem le kéne filmeznem azt, hogy itt most mi beszélgetünk. Közös barátunk, Szabó Pista, pontosan tudná hová kell tenni a kamerákat, ami vagy közelibe vagy távoliba vesz, mikor kell téged, és mikor engem venni, mikor kettőnkre nyitni, mikor szemre, szájra, kézre menni, és ebből az idétlen locsogásból is nála kijönne valami, ami ilyen vagy olyan, de párbeszéd, és ahogy ő mutatja, még érdekes, emberi is. Nekem fogalmam sem lenne, hogy hogy kéne, ebből adódóan el se hinném, hogy érdekesen meg tudnám csinálni. Ezért aztán megpróbálnék mindenféle dolgot kitalálni, hátha attól esetleg az egész kicsit feldobódik, ezért az operatőrt biztosan odaguggoltatnám a hintaszékre, téged fölültetnélek a csillárra, én beállnék a fikusz helyére a cserépbe, közben beküldenék egy pár meztelen csajt, hogy hátha ettől az egész jópofább vagy érdekesebb lesz. Elvben hiába kéne itt egy párbeszédnek lennie, az a filmen már nem párbeszéd lesz, legalábbis nem a hagyományos értelemben. Ahhoz nem értek, vagy nincs bátorságom.

Időnként jókat derülök, amikor magvas esztéták fejtegetik, hogy milyen esztétikai elvek alapján csinálok irtó hosszú snitteket. Nos, olyan esztétikai elv alapján, hogy nem tudom, hogyan kéne egy jelenetet összevágni, ezért inkább egyhuzamban felvetetek annyit, amennyit csak lehet.

Még Michael York, aki pedig nem kezdő, lelkesedett a Hajnal forgatása közben, hogy végre egy rendező, aki felismerte, hogy kell hagyni kibontakozni a drámát, és örült, hogy egyben megcsinálhatja az egész utolsó részt. Aztán felvilágosítottam, hogy túrót ismertem fel ezt, csupán nem tudom, hogy miként kéne megcsinálni ezt részenként. Valamelyik New York-i fesztiválon levetítették valamelyik olasz filmemet és akkor valamiért éppen hasraestek tőle. Minden lap áradozott, csupán a New York Times kritikusa, egy nő írta, hogy Jancsó munkájának annyi köze van a filmhez, mint kötőgépnek a futball-labdához. Gyanítom, hogy a spinének volt igaza.
–        Azt a történetet ismered, hogy Picassóhoz odament egy milliomos öregasszony és megkérdezte: mondja, Mester, magánál miért zöld az ég, és miért lila a fű? Mert én ilyennek látom, hölgyem, felelte Picasso. Jó, jó, tűnődött az öregasszony, ez rendben van, de akkor miért fest?
–        A történet jó. Hogy miért csinálok akkor filmet? Miért lettem rendező? Már nem tudom. Lehettem volna akár jogász is, hiszen Kolozsvárott annak tanultam…
–        Ahhoz túlzottan balek vagy…
–        Ez igaz. Jogász nem, de esetleg néprajzkutató…
–        Ahhoz meg nem vagy eléggé rendszeres…
–        Ez is igaz. Akkor lehet, hogy azért, mert semmi másnak nem voltam alkalmas… Tulajdonképpen színházi rendező szerettem volna lenni, az valahogy izgatott, de Balázs Béla rábeszélt, hogy legyek filmes. Az ő lelkén szárad, ő térített el.
–        Ettől függetlenül még próbálkozgattál színházzal…
–        ‘gattam… Kecskeméten rohadtul irritáló volt egyeseknek, hogy minden este telt ház előtt játszottunk. Ez olyan mértékben ellenkezett a honi felfogással, miszerint egy előadás nem arra való, hogy megnézzük, hogy rövid időn belül Gyula barátommal úgy szálltunk onnan, mint a győzelmi zászló. Olaszországban meg volt egy operarendezésem. Hónapokig próbáltuk az Otellót csupa világsztárral, élükön azzal az ökör Cosuttával…

2009-ben. (Fotó: Smagpictures.com / Gálos Mihály Samu)

–        Az egy elementáris hang…
–        De egy kapitális ökör a pasas. A főpróbára nagyjából kínkeservvel minden összeállt, aztán jött a premier, és azt látom, hogy a színpadon mindenki mást csinál. Mindenki megy a feje után, minden áriánál rohan előre, és énekel bele a közönség képébe. Iszonyú volt a zűrzavar. Muti vezényelt szünetben rohantam le hozzá: Ricardo, ebből a kuplerájból valami irtózatos botrány lesz! Ugyan, legyintett Muti, elrontottuk a hangolást, az egész előadás csúszik egy hanggal, de a kutya nem vette észre. Tomboló siker lett. Akkor rendben. Ennyit a színházról, meg az operáról. Az egész el van misztifikálva, mintha valami hű, de fontos volna. Legfeljebb annak, aki csinálja. Közben meg a szakma a lényeg. ’45-ben, közvetlenül a háború után a Fradi focicsapata kiment portyázni Brazíliába. A romok közül, a nyomorból, az éhezésből Dél-Amerikába! Amikor visszajöttek, egy csomóan megostromolták Sárosi doktort, a Fradi akkori sztárját, hogy na, milyen volt Rióban??? Jó passzok voltak – válaszolta. Neki az volt fontos. A jó passzok. Vagy emlékszem, amikor Móricz Zsigmond Erdélyben járt. Ott csüngtünk rajta, az írófejedelmen, mi, ifjú filoszok, mondtuk világmegváltó szamárságainkat, és lestük Móricz minden szavát, őt azonban ez az egész rohadtul nem érdekelte, hanem azt figyelte, hogyan beszélnek a parasztok a vonaton, és azt jegyzetelte. Neki ez volt a fontos.
–        És neked?
–        Nem tudom. A család. Hogy láthassam a fiamat elindulni az életben. Hogy tudjam, megáll a lábán. Még anno, Amerikában vettem egy kamerát házivideóhoz…
–        …hogy végre filmezhessél!
–        Igen, szerettem volna végre egyszer már filmezni is. Valószínűleg ezért. Meg, gondoltam, felveszem Dávidot, hadd legyen meg neki, milyen volt kamaszként. Ahogy befűztem a szalagot, menten ki is futott a szobából, mondván hagyjam az ilyen marhaságokkal. És akkor eszembe jutott, hogy 16 éves korom tájt a sógorom csinált rólam néhány amatőr felvételt. Aztán jött a háború, eltűnt a sógor is, a film is. Aztán egyszer csak előkerült a sógor, kiderült, orosz fogságban volt, majd évtizedekkel később, valami ismerőstől a film is. Némi unszolásra megnéztem. Elég fura helyzet volt. Mindenki sikongatott, én meg pokolian unatkoztam közben. Nem éreztem hogy volna bármi közöm ahhoz a csávóhoz, aki pedig kétséget kizáróan én voltam. Vagy vagyok még mindig… Csuda tudja… Vad idegen volt számomra, még csak nem is különösebben szimpatikus. Pedig nyilván azért vették fel, hogy egyszer majd nekem fontos lehet… Kérdeztél a fontosságról…
–        Valamikor azt fontos volt számodra például az a mítosz, ami személyedet övezte…
–        Nagyon régen. Fiatalon még van annyira ostoba az ember, hogy azt higgye, az ilyesmi rohadt jó és lényeges dolog. Aztán én is rájöttem, hogy nem az, mások is rájöttek, hogy nem valami nagy etvasz körülöttem nyüzsögni. Ez így is van rendjén. A múltkor a metrón odajött hozzám egy ürge, kedvesen elbeszélgettünk, aztán kiderült, hogy valami régi kollegájával tévesztett össze, és elnézést kért. Ennyi.

Kiemelt kép: Smagpictures/nőklapja.hu