A Kolin zenekar frontembereként és a Hungary’s Got Talent zsűritagjaként ismert meg az ország, de azóta is folyamatosan dolgozol, sok területen kipróbáltad magad, nem mellesleg szülő is lettél. Mennyire változtatott meg az apaság?
Teljesen, gyakorlatilag apaként lettem igazán felnőtt. Voltak bizonyos jelek korábban is arra, hogy felnőttem, de ekkor történt meg úgy igazán. Ez egy teljesen más tudatállapot: folyamatos fókuszálás és felelősség, ami tök jó és tetszik, de teljesen más az életem, mint előtte volt.
Antilope Kid néven zenélsz, mellette két nagyon népszerű podcastet is készítesz. Hogyan tudod a gyerekneveléssel összeegyeztetni ezt a sok mindent, amit csinálsz?
Iszonyú szervezkedéssel és időmenedzsmenttel. Az a kulcsa, hogy az ember nagy hülyeségeket már nem csinál. Tehát az már nem fér bele, hogy hajnal kettőig céltalanul álldogáljak egy buliban, meg olyan projektek sem, amiknek nem tudom, hogy mi lesz a vége. Próbálok biztosra menni. Olyan dolgokat is elengedtem, amik nem voltak annyira fontosak, amik nélkül meg tudok lenni, mint mondjuk a tanítást. Meg nyilván kevesebbet ülök a tévé előtt, kevesebbet internetezem, próbálom összeszedni magam… de ez minden szülőre igaz.
Régebben nem volt ez olyan megszokott, hogy az apák is ennyire részt vegyenek a gyerek nevelésében. Te hogy látod ezt? Mit jelent számodra a 21. századi apaság, szülőség?
Én nagyon örülök neki, hogy egy olyan korban születtem, amikor teljesen természetes, hogy az apán van a hordozó, az apa etet, az apa altat. Szerencsére, mivel magamnak osztom be az időmet, meg tudom tenni azt is, hogy akár napközben otthon tudok lenni a gyerekkel, és nem csak hétvégén szervezünk közös programokat. Dehát azért ehhez két ember kell. Van egy szülői munkamegosztás, aminek a szervezése nagyon fontos, ezt pedig folyamatosan tanulja az ember. De nem úgy van, hogy ez az első pillanattól kezdve megy, hanem eleinte az ember rácsodálkozik, hogy hoppá, semmire sincs időm, aztán meg arra, hogy végül is arra van időm, amire megteremtem magamnak, és amíg a gyerek alszik, addig elintézem a levelezésemet, próbálok dolgozni, és este, miután lefeküdt, akkor is tudok intézkedni. Tehát kicsit átalakul a napirend.
És ilyennek képzelted el, vagy volt olyasmi amin meglepődtél, mert nehezebben vagy éppen könnyebben megy?
Amikor megtudtam, hogy apa leszek, akkor három kép villant be: az egyik, hogy ringatok egy öntudatlan kis lényt, a másik, hogy játszóterezünk és csigaházakat gyűjtünk, a harmadik, hogy állok a lányom ballagásán virágcsokorral a kezemben. Azért az nagy felismerés volt, amikor rájöttem, hogy apának lenni nem csak ezekből áll, hanem turkálunk a szennyes pelenkában, végigvárjuk, amíg vége a hisztinek és nem reagálunk, és ezerötszázadjára is üldözzük és megcsikizzük… Szóval azért ez jóval komplexebb, mint azt előtte gondoltam volna. Mindenki azt mondja, hogy jaj, ez egy csoda, ó ez a legfantasztikusabb dolog, de a nagyszüleink már nem emlékeznek arra, hogy mennyire sok dolog van a gyerekek körül, hanem csak arra, mennyire aranyos.
Ezért jött az ötlet, hogy készíts egy podcastet az élményeidről?
Jól mondtad, ez már egy olyan kor, amikor teljesen természetes, hogy egy apa együtt lehet a gyerekkel, és ő is elláthat „anyai” szerepet, de azért még mindig vannak, akik rácsodálkoznak erre, akár a nyilvánosság előtt is megjegyzéseket tesznek egy közszereplőre, amiért férfi létére hordozóban viszi a gyerekét. Szóval azért még van hova fejlődni. Meg ez az egész gyerek téma,
a szülőség megélése még mindig ki van sajátítva, még mindig a nőkhöz kapcsolja mindenki.
Szerintem nagyon fontos, hogy tudjuk, hogy az apukáknak milyen érzelmi feldolgozást igényel, ők hogyan élik meg az apaságot; én is egy csomó olyan dolgot tapasztaltam meg, ami szórakoztató, vagy – szerintem – fontos. Ezért a Kisapám podcast első évadában tíz részen keresztül csak a saját élményeimről meséltem, a gyerekvárásról, a szülésről, aztán pedig hogy ez a kis lényt először a karunkban tartjuk, és ez milyen érzés. A második évadban már apukákkal beszéltem, akiknek pici vagy már felnőtt gyerekeik vannak, hogy szerintük mi a feladatuk, ők hogyan élték meg az apaságot. Vasárnap pedig elindult Ráskó Eszter vendégeskedésével a harmadik évad, amiben anyukákkal beszélek, de a korábbiakhoz hasonlóan ugyanúgy az apaság lesz a középpontban. Persze, ők a saját szemszögükből mesélik el mindezt, de minden epizód végén elmondják azt is, hogy szerintük mitől jó egy apa. Ezek fontos beszélgetések – jó, persze, nem gondolom, hogy olyan fontos, mintha gyerekpszichológus vagy gyerekorvos lennék, de – fontos, hogy ezekről is beszéljünk, másrészt nagyon sok szórakoztató, vicces téma merül fel. Nem mellesleg a vendégek nagyon szeretnek ezekről beszélni, a saját szülőségükről és a gyerekükről, még úgy is, hogy a gyerek konkrétan nem jelenik meg a műsorban. Például az én gyerekem sincs megnevezve, nem jelenik meg a személyisége, mert ez nem róla szól, hanem rólam, rólunk, szülőről.
Milyen visszajelzéseket szoktál kapni? Inkább az apák vagy anyák szoktak hallgatni?
Anyák is és apák is, és az olyan tudatos, fenntartható életet élő fiatalok, mint amilyen én is vagyok. De kaptam már olyan levelet, amiben leírta a hallgató, hogy bár még nem született meg a gyereke, hamarosan apa lesz, és eleinte nagyon meg volt ijedve, de amióta hallgatja a podcastot, gyakorlatilag egy szülésfelkészítő tanfolyam lett számára, és most már kevésbé fél, mert tudja, hogy mire számíthat, sokkal jobban képben van. Vannak olyanok, akik azért hallgatják a műsort, mert örülnek, hogy ez nem egy macsó, tesiöltöző szagú valami, ami arról szól, hogy az apa menjen dolgozni, aztán meg igyon meg egy sört este.
Említetted, hogy te olyan vagy, akinek fontos a fenntarthatóság, és tudni lehet rólad, hogy a környezetvédelem régóta az életed része, sokszor beszélsz is ezekről. Hogyan jelenik meg mindez a szülőségedben, a ti családotokban?
Ugyanúgy csinálunk mindent, mint gyerek nélkül, csak egy gyerekkel sokkal több szemetet lehet termelni, és ezt észre sem veszi az ember. De például a mosható pelenkát nem használunk, mert ivóvízzel, mosószerrel kell mosni, miközben áramot használunk, szóval van itt egy sor bonyolult összefüggés, ami miatt nem sikerült átállni rá. Ugyanakkor komposztáljuk a szerves hulladékot, igyekszünk csomagolásmentesen vásárolni, a piacra visszük a saját dobozainkat, de ha például étteremből veszünk ennivalót, oda is a saját tartóinkkal megyünk, mindig van nálam bevásárlótasak, ha hazafelé be kell ugranom boltba, akkor ne kelljen nejlonszatyrot használnom. Tehát próbálunk úgy élni, hogy minél kevesebb szemetet termeljünk. Ráadásul biciklivel járok mindenhova, azzal viszem a lányomat is magam mögé ültetve a gyerekülésbe, mert
attól még, hogy gyerekünk van, nem megyünk mindenhova kocsival.
Amiket gyermektelen fiatalként megcsináltunk, ugyanúgy folytatjuk szülőként is, de nyilván több odafigyelést meg szervezést igényel. Ezeket pedig látja a gyerek, és már ő is ki tudja dobni a szemetet, sőt, azt is tudja, hogy a komposztálóval együtt négy különböző szemetesünk van, és meg tudja őket különböztetni egymástól, és ha megmondjuk neki, hogy melyikbe dobja a hulladékot, akkor ő abba teszi. Együtt szoktuk levinni a szemetet is, és nézzük, ahogy jön érte a kukásautó. Szóval neki teljesen természetes, hogy mi dolgozunk azon, hogy ne csak bezsákoljuk a kukát, aztán köd előttem, köd utánam, és nem is kell törődni vele, hanem ez fontos dolog.
A másik podcastet Turai „Síkideg” Barnával együtt készítitek, és látható-hallható a közöttetek lévő összhang. Ismertétek már korábbról is egymást?
Barnával a koronavírus alatt kezdtünk el ismerkedni és barátkozni egymással, és nagyjából abban a pillanatban elkezdtük a podcastet is, mert hirtelen sok szabadidőnk lett, és érdekelt ez a műfaj. Először csak sokat beszélgettünk, és rájöttünk, hogy mindketten olyan emberek vagyunk, akik szeretnek ventilálni, szívesen szidunk másokat és magunkat, szeretünk idegeskedni, hát akkor miért ne csináljunk ebből egy műsort. Ez szerencsére nagyon jól sikerült, hiszen már elég régóta az ország leghallgatottabb podcastjének számít. Ráadásul az elmúlt három évadban csavartunk a formátumon, már vendégek is jönnek, amit szintén nagyon élvezünk.
Mondtad, hogy szeretsz ventilálni. Ennek a feszültség levezetésen kívül van valami mélyebb szándéka részetekről, például hogy valaki magára ismer és megváltozik?
Ez sosem fog megtörténni, de nekünk nem is ez a felelősségünk és feladatunk. Az elején gondolkodtunk rajta, hogy szabad-e nekünk kiszabadítani a szellemet a palackból, és dühöngeni dolgokon, nem lesz-e ennek káros következménye, nem lesz-e belőle az, hogy egyszer csak elkezdik az emberek felgyújtani a rollereket, meg a postán üvöltözni, hogy miért nem tudtok sorban állni, meg rászólni a kasszásra, hogy túl gyorsan húzza le a termékeket a szalagon. Ezzel szemben az történt, hogy rengetegen írnak, hogy pont ez idegesíti őket, és milyen jó látni, hogy nincsenek egyedül. Szóval ennek van egy ilyen közösségi pszichológiai megtérülése. Tudod, hogy ráébredünk: „jé, másnak is várni kell a piros lámpánál”, „jé, nem csak én érzem magam rosszul akkor, amikor a postás nem kézbesíti ki a levelet”.
Tulajdonképpen mindannyiunkat ugyanazok a dolgok bosszantanak, és amikor ez kiderül, akkor sokkal könnyebb elviselni.
Kicsit olyan ez, mint a derékfájás. Jé, másoknak is fája dereka? Akkor ez lehet, hogy mégsem akkora probléma.
Nekem a dalszövegeidből és a podcastekből is úgy tűnik, hogy a személyiségednek része a provokáció, vagy legalábbis szeretsz provokálni. Ez mennyire van így?
Igen, én nagyjából ilyen ember vagyok. Ilyen a személyiségem, ilyen a humorom is. Sokszor szoktam utóbbit eszközként vagy pajzsként magam elé tartani, és a provokáció ennek a része, szóval ezt jól látod. De jó is, hogy ez látszik, mert ettől lesz az egész hiteles.
Akkor olyan vagy, mint a bohóc, akinek van egy nevető álarca, mindig mosolyogsz, közben pedig önmarcangoló vagy belül?
Nem vagyok különösebben szorongó természet, de nem is mosolygok mindig. A humorom is olyan legtöbbször, hogy fa arccal lehet előadni, sőt sokszor nem is viccből mondom, csak nevetnek az emberek.
Kiemelt kép: Linczényi Márkó
