Igenis fontos probléma, hogy Juci néninek elfogyott a kávéja. Az is, hogy Márti néninek kiszakadt a papucsa, a két bácsi pedig nem tud megegyezni, hogy a híradót vagy a filmet nézzék a tévében – állítja Fóti Emőke mentálhigiénés csoportvezető, aki Pécelen a Jézus Szíve Társasága Idősek Otthonában dolgozik, emellett önkéntes egy telefonos lelki segélyszolgálatnál, és szabadidejében szívvel-lélekkel az Alzheimer kórral élőkért tevékenykedik.

„Ezeknek az embereknek abban az élethelyzetben és abban a szobában a kávé, a papucs és a tévéműsor a világ legfontosabb gondja, amit nekem meg kell oldanom, lehetőleg azonnal. És ez így van rendjén. De akkor is meg tud állni az élet, ha a mosodából nem jön vissza időben Marika néni kedvenc ruhadarabja. »Mi történhetett a zöld blúzommal? Hogyhogy még nem mosták ki?« Ezer apróság vár rám minden nap a majdnem kilencven lakóval: a velük való beszélgetés, a személyes ügyeik rendezése, etetésük-itatásuk, és a gondozás legbensőségesebb részei hatalmas bizalmat kívánnak a részükről, ezt kiérdemelni jó érzés. Vannak, akik lányukként kezelnek, sőt, még annál is többet jelentek nekik: olyan történéseket mesélnek el az életükből, amit soha senkivel nem osztottak meg. Ezek hosszú és mély együttlétek, szinte életgyónások, amire az életben legalább egyszer mindenkinek szüksége van. Az idősotthonban kézzelfogható az elmúlás. Ezeket az embereket kísérni, ilyen minőségben velük lenni nem munka. Ez hivatás, életforma, teljes személyiséget igénylő, egészemberes lét.”

Második gyerekkorban élni

Emőke huszonhét éve dolgozik idősekkel. Azelőtt sok mindent kipróbált a munka világában: dolgozott könyvelőirodában, vaskereskedésben, laborban és állattenyésztésben, de egyikben sem lelte örömét.

Fóti Emőke (Fotó: Facebook)

Egészen addig, míg a következő munkahelyváltáskor segédnővérként egy idősotthonban helyezkedett el. Az első fürdetésénél tudta, hogy a helyén van. Mivel az otthonban demensek és Alzheimer-kórral élők laktak, Emőke ebben az irányban kezdett tanulni. Tanfolyamokra járt, szakirodalmat olvasott, előadásokat hallgatott, és minden alkalmat megragadott, hogy a témában fejlődjön. „Néha elfelejtjük, hogy nem olyan régen ezek az emberek is teljes életet éltek, dolgoztak, gyereket neveltek. Kicsit olyan ez a betegség, mint egy második gyerekkor: hatalmas örömet adnak az idős demenseknek a játékok, az éneklés, körtáncok. A számokat nem felejtik el, de függetlenül attól, hogy asztalos volt valaki vagy főorvos, gyakran képtelenek önmagukat meghatározni. Súlyos esetben nem tudják, hány évesek, mi a nevük, és nincsenek tisztában azzal, hogy ők gyerekek vagy szülők. Eltévednek az otthonukban, összekeverik a napszakokat, és az is előfordul, hogy a gázkonvektorban akarnak tüzet rakni, mert sparheltnek képzelik. Sokan kérdezik, hogy bírom minden nap a szomorúságot és a halálközeliséget látni, és nem fáradok-e bele a folyamatos segítésbe.

Ez érdekes, mert én úgy érzem, hogy az idősek nekem rengeteg erőt adnak! Éppúgy szükségem van rájuk, ahogy nekik énrám.

Mert amikor bemegyek a nénihez, aki már alig bír mozogni, mégis hatalmas mosollyal vár, megölel és megpuszil, akkor boldog vagyok. Tudom, hogy őt tényleg érdekli, mi van velem. De a már beszélni sem tudó idős bácsival is jó lenni! Megitatom, megtörlöm a szemét, ő pedig magához húzza a kezemet és megcsókolja. Fárasztó ez? Adtam neki? Vagy inkább én kaptam tőle?”

Kerekesszékben keringőzni

Élethivatás a javából, amikor az ember otthon, takarítás közben is azon gondolkozik, hogyan lehetne a lakók számára az ünnepeket még emlékezetesebbé tenni. „Szeretjük a bálokat! Sosem felejtem el, amikor a kerekesszékes Pista bácsi felkért keringőzni. Csodálatos volt vele így táncolni, miközben körülöttünk – ülve vagy állva – mindenki más is táncolt. Gyakran szervezünk verses délutánt is. Ilyenkor a dolgozók szavalnak, a gazdasági vezető pedig hangtállal kíséri a műsort. Nemrég a munkatársaim játszották a szabadságharc díszletét, szépek voltak! Minden évben farsangunk is van, idén cirkuszt adtunk elő, számos attrakcióval. Volt kötéltáncos, artista, a diplomás munkatárs tigrisként ugrált a sámlin, az igazgatónő pedig indiai varázslónak öltözött. Charleston-estet is tartottunk már, amit többhetes tánctanfolyam előzött meg, mire mindannyian megtanultunk táncolni. Olyan fantasztikus show-t csináltunk, hogy a lakók napok múlva is emlegették! Rendszeresen jön a Fesztiválzenekar, voltak már az Operaház művészei, vendégül látunk énekkarokat, van filmklub, kreatív foglalkozás, mindennapos lelki program, népdaltanulás és nótázás is. Egészséges időkben a programjaink nyitottak a város lakói felé, folyamatosan fogadunk diákönkénteseket, és aktív a kapcsolat a helyi egyházközséggel is.” Aki járt már idősek otthonában, tudja, hogy mindez egyáltalán nem természetes programlista az ilyen intézményekben. Nagy részüket Emőke álmodta, alkotta, ösztökélte.

Azt mondja, munkájával a romló testbe zárt szárnyaló lelket szeretné kiszabadítani, és az idős lakóknak megmutatni: szép az élet, és ők jó helyen vannak.

Örömöt vinni a szomorúság helyébe

Ha az ember szívét-lelkét beleadja a munkájába, általában megtalálják a további feladatok is. Vagy ő maga találja meg azokat… Emőke pár éve – épp a Covid előtt – hallott az Alzheimer Café nemzetközi mozgalmáról. Úgy döntött, ő is megpróbálja helyben életre hívni azt. „Vágyam volt, hogy legyen egy hely, ahol a demens beteget gondozó, hasonló problémával küzdő emberek tudnak találkozni, ahol mindenki leteheti a maga fájdalombatyuját, és miután beszélt a többiekkel, boldogan csomagolja vissza a magáét. Előadások, beszélgetés, süti és kávé ” – így nézett ki egy-egy alkalom, majd jött a Covid, ami ebbe az erősödő közösségi életbe is kényszerszünetet hozott. De a kényszerszünet Emőke számára nem jelentett pihenést, újabb vállalásba kezdett: telefonos segélyszolgálatba jelentkezett önkéntesnek. „Különleges atmoszféra ez, a vállalásnak szigorú feltételei vannak. Abban az időben burkot kell magam köré képezni, amin semmiféle külső körülmény nem hatolhat át. Sem kutyaugatás, sem a szomszéd csöngetése, sem pakolászás vagy számítógépes munka. Még a fejemet is ki kell üresítenem: meredten ülök a budapesti irodában, és hét órán keresztül teljes készenlétben várom a hívást. Sosem tudom előre, mi fog ott történni, ki fordul majd hozzám segítségért, és milyen élettörténetet hallgatok meg aznap. A paletta sajnos elég színes… De úgy érzem, ez a szolgálat is a létezésem értelmét adja: örömet vihetek oda, ahol szomorúság van. A közös kesergés és szomorkodás helyett az én feladatom az, hogy kigondoljam, mit tudok tenni azért, hogy az emberek jobban érezzék magukat.”

Letűnt méltóságot megtalálni

Kevés kapaszkodója van az idős, magányos embernek. Ez az életszakasz együtt jár a szomorúsággal, mert a veszteséglista nagyon hosszú: egy élet munkája után mindössze egy ágy és egy éjjeliszekrény marad. Az élet azon a pár négyzetméteren zajlik, magányosan. Vajon elfér ott az emberi méltóság? Emőke szerint igen. „Nézőpont kérdése, hogy mit akarok látni. Pelenkában ülő, roggyant, süket öregembert vagy a hajdan volt főorvost? Én mindig a főorvost keresem a testtartásban, a párszavas mondatokba rejtett intelligenciában, és úgy szólítom meg, mintha ő most is az egykori erős ember lenne.

Biztos vagyok benne, hogy ő idősen és betegen is ugyanaz az ember!

A nénike is a régi, a mélyen barázdált arccal, a sok évtizedes kapálástól ráncos és eres kezeivel. A kapálásba görbült meg, és én mélységes tisztelettel viszonyulok hozzá, hogy ő ezt az igen nehéz munkát végezte egész életében, minden nap. Mindenki mögött komoly élet van…” Emőkével sincs ez másképp, neki is igen hosszú a veszteséglistája. Azt mondja, valószínűleg azért tud együtt lenni az emberekkel, mert tudja, mit jelent az elengedés, a gyengeség és a kiszolgáltatottság. Daganatos betegségből, műtét és kezelések után felgyógyulva ő tényleg minden nap tud örülni az életnek. Persze lehet, hogy könnyebb volt meggyógyulnia, mint másnak, mert betegsége idején az otthonban sok ezer őszinte ima hangzott érte naponta…

Díj helyett lisztes-zacskónak örülni

Amikor Emőke az Év Szociális Dolgozója díjáról mesél, amit pár évvel ezelőtt kapott, a meséje különösképpen kezdődik. „Amikor kicsi gyerek voltam, heteket töltöttem Bözsi nénémnél, aki munkájával minden nap a földből vette ki az életet. Reggelente, mire felébredtem, ő már húzta ki a sparheltből a krumplis pogácsát, hogy legyen mit magammal vinnem az iskolába. Lisztes-zacskóba tette, úgy raktam a táskámba. Ma is érzem az illatát… Nemrég az idősek otthonában ökumenikus imaalkalmat tartottunk, amire a város lakói is hivatalosak voltak. Akkor odajött hozzám egy ismeretlen néni, és a kezembe adott egy lisztes-zacskót. Krumplis pogácsa volt benne… Nem bírtam ki sírás nélkül. Megtisztelő számomra a Pécel város lakosságától kapott Év Szociális Dolgozója díj, de fontosságban eltörpül a nénitől kapott lisztes-zacskóhoz képest…”

Szöveg: Békési Erika, kiemelt kép: Getty Images