A hegy gyomrába vájt bunker száját rozsdálló kapu fedi. Két rácsát leflexelték, helyükön szűk bejárat nyílik, amelyen éppen átfér egy hajlékony felnőtt férfi, egy mindenre elszánt fotós és egy madárcsontú újságíró. A túloldalon boltozatos helyiség körvonalai rajzoldónak ki, az avarral borított betonpadlón tokjából kifordult acélajtó hever. Az út szabad. Zseblámpa kattan, bevilágítja az alagutat. Fogalmam sincs, hogy mi vár minket a következő kanyarban, de hajt a kíváncsiság, tudni szeretném – itt kezdődik az urbex-élmény.

A susnyásban bóklászni

„Minden Csernobillal kezdődött – mondja Jászberényi László, aki először tizenegy éve utazott el az erőműhöz. – Hazafelé jövet megosztottam egy képet, és Attila, akit már régóta ismertem, rám írt, hogy ugye, nem mondom, hogy ott jártam? Két év múlva már ő is jött.” Az egykor csaknem ötvenezer lakosú szellemváros inspirálta őket arra, hogy belevágjanak az urbexbe, magyarul városfelfedezésbe, vagyis elhagyatott, sokszor romos helyszínek felkeresésébe. A YouTube-csatornájukon közzétett kalandjaikat ma már több mint huszonhétezren követik. „Kezdetben azt hittem, csak én vagyok ilyen őrült, hogy ezekre a helyekre mászkálok” – mondja Hideg Laci , aki egy lillafüredi alagútról keresett információkat az interneten, amikor rátalált az Urbex Hungaryre, őket kérdezte, tudnak-e róla valamit. „Mondták, hogy nem – emlékszik vissza. – Azt sem tudták, hol van. Találkoztunk, megmutattam nekik. Aztán egy óvóhelyen futottunk össze, amit szintén én ajánlottam nekik, ez félig-meddig közös túra volt.”

A fiúk alig várják, hogy új kalandok elé nézzenek (Fotó: Hajdú András)

„Az elmúlt tíz évben nagyon sokan írtak nekünk, hogy csatlakoznának hozzánk – teszi hozzá Jászberényi László. – Laci lelkes volt, és rögtön mutatott nekünk valamit, úgyhogy bevettük. De igazság szerint hárman is túl sokan vagyunk, nehéz olyan időpontot találni, ami mindenkinek megfelel.”
A fiúk rajonganak a pincerendszerekért és a laktanyákért, de megfordultak már erőműben, lőtéren, kórházban, irodaházban és strandfürdőben is. A helyszíneket Attila és Laci kerítik: Attila térképeket böngész, műholdképet bogarász, az interneten kutakodik, Laci a helyszínen végzi a kutatómunkát, vagy ahogyan ő mondja, a susnyásban bóklászik. „Néha vaddisznónak érzem magam” – mondja.
A sikerélmény ennek ellenére nem mindig garantált, előfordul, hogy mire odaérnek egy épülethez, már lezárták, lebontották, esetleg felújították. „Fogynak a helyszínek – csóválja a fejét Laci. – De persze a vidék rejteget még felfedeznivalót.”

Tilosban…

Lászlóék egy jobb napokat látott ifjúsági parkba visznek minket, hogy testközelből tapasztalhassuk meg az élményt, amiről olyan lelkesen mesélnek. A park valaha nyüzsgő szabadidős központ volt, kertmozi, presszó, játszótér várta a látogatókat, szabadtéri színpadán koncerteket, színházi előadásokat tartottak. Több mint harminc éve áll kihasználatlanul. Az üres épületeket térdig érő gaz nőtte be, borostyánindák szaladnak az összegraffitizett falakon, az egykori kertmozi ablakában nylonzacskóba csomagolt kiflik sorakoznak ideiglenes lakókról árulkodva. A zárt kaput egész egyszerűen megkerüljük, a területet nem védi kerítés. Kitaposott ösvény kanyarog a fűben, a járókelők erre szoktak átvágni a szomszéd utcába.
„Az ifjúsági park régen a vasgyárhoz tartozott – mondja László, ahogy beljebb merészkedünk. – Itt tartották többek között a május 1-jei rendezvényeket.”
Különös látványt nyújthatunk mi, öten, akik úgy álldogálunk, mintha nem bánt volna el a parkkal az idő, mintha a ringlispílhez vagy a céllövöldéhez állnánk sorba. A fiúk, mint minden túrájukon, most is katonai ruházatban feszítenek. „Rájöttünk, hogy ebben a ruhában a kutya sem szól hozzánk – jegyzi meg László, amikor észreveszi, hogy a tekintetem a terepmintás nadrágra, kabátra, fűzöld pulóverre vándorol. – Azt hiszik, hogy biztonsági őrök vagyunk vagy vadászok.”

Fotó: Hajdú András

Persze az álca sem mindig jön be. Egy férfi kiabál át a ritkás sövény túloldaláról, magánterületen tartózkodunk, világosít fel bennünket, közben a magasba emeli mobiltelefonját: a tulajdonos vonalban van.
Az urbex jogilag szürke zóna. Ugyan nem törtünk be, nem loptunk el vagy rongáltunk meg semmit, ahogyan tábla sem figyelmeztetett arra, hogy tilosban járunk, nem éri meg ujjat húzni a tulajdonossal, inkább távozunk.
„Tíz év alatt háromszor történt velünk hasonló eset” – mondja László, ahogyan magunk mögött hagyjuk a lapos italosdobozokkal, cigarettacsikkekkel teledobált jegypénztárt. Megjegyzi, rendőrt sem hívtak még ki rájuk. A tulajdonos többnyire sosem tudja meg, hogy nála jártak.

„Nem vagyunk annyira képmutatók, hogy azt mondjuk, mindig teljesen legális, amit csinálunk – vallja be –, de mi még egy lakatot nem vertünk le, nem hoztunk el semmit soha.

Vannak, akik sportot űznek abból, hogy kijátsszák az őröket, olyan hotelekbe törnek be, amik csak pár éve zártak be, szétverik a berendezést. Mi ilyet nem teszünk. Általában legálisan látogatható helyeket keresünk fel, engedélyt kérünk, vagy olyan épületeket nézünk meg, amik régóta üresen állnak, és a gazdájuk már nem foglalkozik velük.”

Hideg Laci egy macska ügyességével mászott át a rácsok között (Fotó: Hajdú András)

Szögek, aknák

A következő megállónk egy Miskolc közeli bunkerrendszer. A hegyoldalból nyíló bejárat ugyan zárva van, foghíjas rácsozata sejteti, hogy elhagyatottsága ellenére gyakran látogatják.

„Olyan vagyok, mint egy macska, ahol a fejem befér, ott átbújok” – büszkélkedik Laci testi adottságaival. Mit neki barlangjárat vagy szellőzőrendszer. Kíváncsi vagyok, átfér-e ezen a résen. Felcsillan a szeme, amikor megkérdem, már mászik is, egy gumiember ügyességével hajtogatja át magát a résen túlra. Nincs mit tenni, megyünk utána. László és Attila kint rekednek, hiába próbálkoznak, nekik túl keskeny a nyílás. Az idegenvezetés Lacira marad, aki olyan otthonosan mozog a sötét járatokban, mintha hazaérkezett volna. „Eredetileg a bányászok gyakorlóaknája volt, aztán óvóhely lett belőle” – magyarázza. Minden helyiségnek tudja a funkcióját, megmutatja a parancsnoki szobát, a hálótermeket. A legtöbb terem üres, ha volt is benne valamilyen berendezési tárgy, már régen elvitték. Egy sarokban fémtányérok hevernek. Egy légvédelmi sziréna kalapjai, világosít fel bennünket Laci. Bőrszárnyaiba burkolt denevér kapaszkodik a plafonba, a végtelennek tűnő folyosó közepén egy akna tátong, a plafonból félig kiszakadt, rozsdás csövek lógnak alá. Az urbex tulajdonképpen nem veszélytelen hobbi, állapítom meg magamban, miközben egy, több emeletnyi magasba vezető létrán mászom a hegyetetőre nyíló vészkijárat felé. Az ilyen és ehhez hasonló magára hagyott helyek veszélyeinek listája vég nélküli: omladozó falak, harci gázok, nyitott aknák, éles tárgyak, penész és még sorolhatnánk.

Az újságíró egy jó cikkért bármit bevállal – Fejes Réka nem volt szívbajos, ha mászni kellett. (Fotó: Hajdú András)

„Tavaly beleléptem egy szögbe. Az nem esett jól” – mondja László, aki azt tanácsolja, hogy ha urbexelésre adjuk a fejünket, mindig nézzünk a lábunk elé, viseljünk megfelelő ruházatot, és kerüljük azokat a helyeket, amelyek első ránézésre is veszélyesnek tűnnek. „Szerencsére nagyobb baleseteink nem voltak. Azért, ha túrázni megyünk, mindig van nálunk kötszer, ragtapasz, bőrfertőtlenítő.”
De vajon mit szólnak az aggódó családtagok, ismerősök az extrém hobbihoz? „Először mindenki csak nevetett ezen, még anyám is – mondja László. – Aztán amikor harmadszorra mentem, mondta, hogy fiam, nem mész te sehová.”

„Amikor postásként dolgoztam, az egyik nyugdíjas ügyfelem látta a tévében, hogy voltunk Csernobilban. Meg kellett ígérnem, hogy nem megyek oda többet, mert addig nem engedett ki a lakásából” – meséli Attila.
„Az urbex egy életforma. A vírus óta egy kicsit mi is belassultunk, de azelőtt ezzel keltünk, ezzel feküdtünk. Nem volt olyan nap, hogy ne kutattunk vagy indultunk volna el” – magyarázza László, akinek a közelgő esküvőjéről sem hiányozhat az urbex-elem, menyasszonyával egy elhagyatott szállodába szervezik a fotózást.

Talált tárgyak

A mennyezeten óriási lyuk tátong. A padlón félbetört gerendák, helyéről kiszakadt ablakkeret, lapjára borult ajtó fekszik – a leszakadt emelet nyomai.
„Legutóbb ez nem így nézett ki” – mondja László, miközben behúzott nyakkal a háztetőn behajoló égboltot fürkészi.

Fotó: Hajdú András

Az egykori bányaigazgatóság valaha gyönyörű épület lehetett, erről árulkodnak a világos terek, az indamintás lépcsőkorlátok, az erdő békéjére nyíló ablakok. Csodás panzió válhatott volna belőle, de senki sem foglalkozott vele. A téglafalakat gubancos kúszónövények fedik, a pasztellszínű tapéták lemálltak, a padló sok helyen kis sem látszik a törött üvegből, téglából, fagerendából álló omladék alól. Ebben a szobában volt egy szék meg egy asztal – dugják be a fejüket a fiúk az egyik helyiségbe.

Mindig izgatottan várják, hogy találnak-e valamilyen hátramaradt tárgyat a düledező épületekben, ennek ellenére sosem hoznak el semmit, ők csak látogatók, akik igyekeznek minél kisebb nyomot hagyni maguk után az időben megdermedt terekben.

Pedig nagy a kísértés! Attila régiséggyűjtő, olyan sok háborús relikviája van, hogy múzeumot nyithatna belőle. Ami azt illeti, valóban szeretne szervezni egy állandó kiállítást – László szerint Attilának a létező összes európai gázálarcból van egy. „Inkább csak magyar, német, orosz” – sorolja szerényen Attila.

Az együtt töltött nap után biztosan tudom, hogy az összeszokott csapat tagjai között egy életre szól a barátság. Éppen egy közös vállalkozás ötletén törik a fejüket, amiről csak annyit árulnak el, hogy nincs köze az urbexhez. „Azért biztos vagyok benne, hogy egy kamera és egy zseblámpa mindig lesz a kocsiban” – szögezi le László.

Fotók: Hajdú András / Nők Lapja