Mi az, amit csak egy apa adhat? Miért sikeresebb matekból az a lány, aki jóban van az apukájával? Az apahiányos társadalom jelenségeit Elek Ferenccel, a Katona József Színház színészével és Léder László pszichológussal, az Apa Akadémia alapítójával jártuk körbe.
Pór Attila: A színház bejáratánál láttam egy plakátot: Apák és fiúk. Feri, neked mit üzen ez a darab?
Elek Ferenc: Közhely, de egy fiú életében fontos iránytű az apja. Nekem nem volt szerencsém ezekkel az iránytűkkel, mert az igazi édesapám elhagyott, amikor még meg sem születtem. Volt két nevelőapám, őket szerettem. Sajnos már egyikük sem él. Tehát végül apa nélkül nőttem föl. Anyukám azonban mindig mellettünk volt, és próbált mindent megadni és kárpótolni. Nagyon szeretem őt. Amikor megszületett a fiam, megesküdtem, hogy ő viszont apával nő fel, ezért komoly feszültséget okozott bennem, hogy szétmentünk a mamájával. Akkor találkoztam Ranschburg Jenő tanár úrral – egy ismerősöm apukájával –, akivel egy órát beszélgettünk, és azt mondta, csak a gyermekem mamájával búcsúzunk egymástól, a fiunkat attól még közösen neveljük majd. Emberileg nagyon szeretem a gyermekem mamáját is, csak nem tudtunk együtt élni. Nehéz velem. De mindig segített, hogy Marcival annyit legyek, amennyit csak tudok. Ezért is hálás vagyok neki.
Elek Ferenc és Léder László
Attila: Gyerekként apukádról milyen kép élt a fejedben?
Ferenc: Öt-hat lehettem, amikor anyu elmondta, hogy Sándor a nevelőpapám. Nem volt sokkoló beszélgetés, de fontos élmény lehetett, mert emlékszem például arra, hogy a fürdőszobában voltunk, látom magam előtt a mosógépet. Azt, amikor először találkoztam apámmal, később ki is játszottam egy színdarabban, egy modern Hamletben. Tizenkét éves lehettem, amikor megjelent az életünkben. Helyes volt, megpróbált úgy csinálni, mint egy apuka, rögtön elkérte a füzeteimet, én meg hoztam őket, vicces volt az egész. Korábban a képeken egy dús szemöldökű, erős férfit láttam, addigra már egy kicsit töttyedtebb emberke lett. Aztán megint eltűnt hosszú időre, harminc évre. Külföldön élt. Buszvezetőként dolgozott, sokszor jött Magyarországra, akkor még kint voltak az arcképeink a színházban, ott fotózkodott a portrémmal. Később mondtam is neki, hogy hátra jöhetett volna a művészbejáróhoz, ott voltam eredetiben. Ezen sokat nevettünk. Már elment, rákos lett. Az utolsó éveiben azért szerencsére találkozgattunk.
Attila: Milyen volt harminc év után újra találkozni vele?
Ferenc: Először fenntartásokkal fogadtam, hogy megint el fog tűnni, de maradt. Még az unokájával is akart foglalkozni.
Attila: Szerinted miben más az igazi apa, mint egy nevelőapa?
Ferenc: Az egy másik szakkör, bár biztos vagyok benne, hogy egy nevelőszülő is tudja úgy szeretni a gyereket, ahogy az igazi. Tehát azért egy kicsit félrevisz a kérdésed, mert egyáltalán nem biztos, hogy más. Sőt, az igazi apa is lehet rossz. Inkább arról tudnék beszélni, rám hogyan hatott a helyzet. Mondjuk észrevettem magamon, hogy egész életemben kerestem azokat a férfiakat, akikre felnézhettem. Zsámbéki Gábor az osztályfőnököm volt a Színművészetin, aztán igazgató, most a rendezőm, nekem ő például ilyen szakmai-apai bázis. Nem járunk össze a magánéletben, de fontos a véleménye.
Attila: Laci, te mit gondolsz?
Léder László: Ezek a történetek mindig megérintik az embert, nehéz róluk tudományos objektivitással beszélni. Ami számomra különösen érdekes Feri esetében, az apakeresés. Azt gondolom, hogy ez a legfontosabb, ez a túlélés kulcsa. Kicsit viccesen úgy is fogalmazhatnánk, hogy az apaénünk igazi fenegyerek: ha nem tapossák le a víz alá, a jég hátán is megél, nem kell neki sok. Az a veszélyes üzem, ha valakiből kiölik az apaképet. Sok ilyet látok válások után, vagy amikor mondjuk az apa halálát tabusítják, mert öngyilkos lett. Ferinek sikerült megőriznie az apaképet. A másik kérdésre a nevelőszülőkkel kapcsolatban pedig evidencia, hogy a kötődésnek semmi köze a biológiai apasághoz.
Attila: Engem is nevelőapa nevelt, de úgy, hogy az igazit nem ismertem. Az például már eszembe jutott, hogy jó lett volna látni, hogyan nézek majd ki húsz év múlva.
László: Ebben lehet valami. A nagyszülő meg a többi idősebb rokon, a szülő, a báty meg a nővér is éppen ezért fontos szereplő, mert perspektívát mutatnak, előrevetíthetik a jövőnket. Ha a nagyapa öregkorában rosszul van, akkor az ránk is hat: szembesülünk olyan kérdésekkel, hogy például szörnyű-e az élet vége.
Attila: Feri, a későbbi életedre hogyan hatott a múltad? Mondjuk a bizonytalansággal kapcsolatban mik a tapasztalataid?
Ferenc: Nyilván mindenre rá lehet fogni, hogy azért alakult úgy, mert valaki apa nélkül nőtt fel, és persze, sorolhatnám, hogy nehezen döntök, meg hogy gyorsan rácsapok az asztalra, satöbbi. De fontosabb inkább, hogy soha nem süllyedtem bele az önsajnálatba. A tragédia nem itt kezdődik, más családokban ennél sokkal horrorisztikusabb dolgok történnek. Inkább azt sajnálom, ha korábban ismerkedtünk volna meg, látta volna például, hogyan lettem gyerekszínész.
Attila: És hogy állsz a féltékenységgel?
Ferenc: Igen, azt is össze lehet kötni az apaképpel, de nem érdemes ráfogni. Sokáig roadshow-ztam a csajoknál azzal, hogy nagyon félek, hogy ott fognak hagyni, mert ha úgy nézzük, engem három fontos ember is elhagyott. Féltem, persze, senki nem szeret csalódni, de emelni kell a tétet. Elhagytak, igen. És? Tudod, hány srác nőtt fel úgy, mint te meg én? És mondhatjuk, hogy akkor ez egy nyomorult generáció, de nem az a lényeg. Nem azért hagynak el minket, mert apa nélkül nőttünk fel, hanem mert valamit rosszul csinálunk.
Attila: Szakemberrel beszélgettél az apukádról?
Ferenc: Hiszek a családállításban, nem tudom, hogyan működik, de működik. És amikor kineziológusnál voltam, kimondatott az igazi apám nevében olyan mondatokat, amelyek nagyon kellettek nekem. Például hogy „Büszke vagyok rád, fiam”. Vagy azt, „Nem tudtam jobban csinálni”. Ez a két mondat a mai napig elkísér, és már rég megbocsátottam apámnak. Nem is haragudtam rá. Életet adott nekem, szuper, isteni, ennyi.
Attila: Laci, neked erről mik a tapasztalataid?
