Évek óta, reggelente a munkába menet elgyalogolok egy bizonyos kert előtt. Valójában mehetnék más úton is, de én mindig ezt választom, pedig hosszabb.

Az udvar nem a most divatos gyeptéglás, fazonírozott bukszusos, műrattan garnitúrás – itt hagyma nő, saláta, petrezselyem zöldje virít példás rendben, egyelve, kapálva. A kerítés mellett pünkösdi rózsa virágzik, és napokon belül nyílik a cickafark. Mellette egy régi parasztház, de az szinte nem is lényeges, pedig az is egyedülálló a környezetében, a kert az, ami annyira elvarázsol, hogy még paparazzi fotókat is készítek.

A kerítés mellett állva – vagy utóbb a képeket nézegetve – érzem az újhagyma ízét a számban, amit épp most húztam ki a földből. Csak lemostam a kerti csapnál, és lehúztam a vékony külső héját. Rágcsálom a zsíros kenyérrel. Képzeletemben gyerek vagyok, ülök a nagymamáék verandáján. Papa amúgy nem örül, hogy újhagymát eszem, szerinte ez pazarlás, minden növendék hagymának meg kell nőnie, hogy aztán abból legyen az ebédhez való. Mama persze lehurrogja a papát, ad neki egy kis répát, hogy pucolja meg az ebédhez, végül papa is mellettem ül, répát rágcsál. Mindjárt elbiciklizünk a Dunáig, mondja, új deszkát erősített a bordó bicikli vázához. Arra ülök majd, és én is kapaszkodhatok, talán azt is megengedi, hogy kormányozzam a kerékpárt. Nyár van, felhőtlen. Minden szempontból. Amolyan visszasírós.

Vissza is sírom ezek szerint, hiszen itt állok megint a kert előtt, és próbálom leltározni, mi mindent vetett el idén ez az ismeretlen valaki. Sosem láttam még, de biztos vagyok benne, hogy nyolcvanon túl lehet, és valaki nagyon boldog attól, hogy ő a nagymamája. Igen, nőnek képzelem. A rózsabokrok, amott egy kis levendula, a párkányokon virító muskátlik asszony türelméről, gondoskodásáról suttognak.

Azt be kell vallanom, hogy telente nem járok arra. Mint említettem, hosszabb is az út, meg hát a téli kert lehangoló. A csupasz, dermedt, jeges szürke föld látványa elszomorít, ilyenkor érthetővé válik számomra, ha valakinek műfűre vagy kerti törpére támad gusztusa.

Tavasszal pedig, amikor újra arrafelé veszem az irányt, eleinte aggodalmaskodom, hogy vajon látom-e még az élet nyomát.

Látok-e palántát, nyitva felejtett kerti kaput, kiteregetett konyharuhát. Csak nem lesz kitéve eladó tábla, csak jó egészségnek örvend még a képzeletbeli néni, csak bírja még erővel a munkát!

Az én nagymamám élete utolsó napjaiban is még a kertjében munkálkodott. Reggelente felvette a színes virágos ruháinak egyikét, befújta magát egyik kedvenc parfümjével (parfümmániás volt a mama), kezébe fogta a kapát, és már hozta is rendbe a kertet. Gazalt, gereblyézett, locsolt, hogy aztán kicsit megnyugodjon a hintaágyban, és már tipegjen is a konyhába megfőzni az ebédjét. Biztos vagyok benne, hogy ez a néni is így éli a napjait, feladattól feladatig, tudva a kötelességét, és ösztönösen azt is, hogy ez a zálog. Amíg feladat van, cél, addig a nap is fel kell, hogy keljen.

Ezen a tavaszon is példás a rend a kertben, vagy húszféle zöldség növekszik fegyelmezetten. Egyik nap másfél órával hamarabb indulok a munkába, így mint aki hajnalban véletlenül elkapja, ahogy a napvirág a teraszán éjjeli álmából kinyílik, úgy pillantom meg a nagymamát.
Ül a verandáján, vidám színű ruhában, keze összekulcsolva, a ház mögül felé tart egy fiatal nő, locsolókannával. Mellette egy nyolc év körüli kislány ugrándozik, kezében egy csokor újhagyma.

Kiemelt kép: Canva/nőklapja.hu