Évekkel később, már iskolásként, amikor a sokadik délutánt töltöttem a nagyinál, tőle is halottam ezt. Sokat beszélgettünk, helyesebben ő mesélt. Mesélt apuról, anyuról, nagybácsikról, nagynénikről. A történetek közt egynél leragadtunk. Édesapám volt a főszereplője, rémítően hatott rám, ugyanis arról szól, hogy egy rendőr gumibottal ütlegelte a fenekét, a falu utcáján.
„Hát az úgy volt, kicsim – kezdte nagyanyám –, hogy apád a kocsmából jött hazafelé, ahol nagyobb társasággal ünnepeltek, valami cimbora születésnapja lehetett. A bort szerette, de aznap söröztek. És ahogy az lenni szokott, a sör egy idő után utat keres magának, hát ő a hazaúton leeresztette. Méghozzá egy akkor újnak számító villanyoszlop mellett, amire nyilván ráfröccsent valamennyi. Hát ezt látta meg az akkor újonc rendőr, aki a gumibotot használva nevelte rendre – elnevette magát, pirította tovább a rántást és folytatta. – Képzelheted! Napokig hason aludt az én fiacskám, kék, zöld volt az ülepe, de erre nem emlékezhetsz, két éves, ha voltál.
Hiába kincsem, tanuld meg, az emberi hülyeségnek nincs határa!
– megcsóválta kontyos fejét, majd hozzátette: – Nem is értem, miért az oszlopra vizelt. Ott volt az árok, szemközt meg a nagy jázminbokor.”
Ma is hallom a mama hangját, hallom a nevetését, látom a feje búbján a fehér fonott kontyot, áttetszően fehér, szép bőrén a halvány pírt, pedig harminc éve halott. És milyen különös, ez a régi sztori épp egy halottról jutott eszembe. Nem róla, hanem egy ismertről – egy énekesről –, aki nemrégiben távozott, itt hagyva a ki tudja hányadik szerelmét, a frigy létrejötte, az esküvő előtt, ami valóban megrázó lehet.
És most, mit olvasok? A gyászoló menyasszony hang- és képfelvételekkel bizonygatja, hogy ők milyen fölfoghatatlan nagy szerelemben éltek. És azt, hogy már majdnem az oltárnál, az anyakönyv vezetője előtt álltak, csakhogy, mielőtt asszonnyá avanzsált, bekövetkezett a tragédia, és az a fránya gondolkodásképtelen kaszás közbeszólt.
A hölgy, azt nyilatkozza, ha az egyház engedi, ő utólag is hozzámenne az énekeshez.
Számomra ez több mint vicc! Kész kabaré, Hofi nagyot alakítana a sztorin. De arra persze jó, hogy bennem előhívta a fent említett mondatot.
Nem akarok illúzióromboló lenni, sem érzések hullámain lovagolni, de biz’ isten, ízléstelennek és kiakasztónak érzem a sztorit, és ama bizonyos 2019-ben alapított, hazánkban két éve bejegyzett egyháznak a lelkészét is, aki egy nem létező házasságra tervez áldást osztani.
Egyetlen vallást sem lehet nevetségesé tenni hóbortokkal, tudatosan és szándékosan megalázni ezzel keresztényt, zsidót, muszlimot, hindut, vagy épp buddhistát.
Mert arról ugyan már hallottam, hogy valaki a halott szerelme gatyájában alszik éveken át. Hogy valaki negyven évvel ezelőtt molyok társaságában szúrágta diófaszekrénybe zárta a halott férj ruháit. Hogy síró özvegynek mosatlan kispárna fejszaga ad megnyugvást az álmatlan éjszakákon. És az sem újdonság, hogy a ki tudja mióta, mínusz nem tudom hány fokon tárolt spermával hív életre utódot a nő, aki az élővel ezt nem tudta megoldani.
No de házasodni valakivel, aki meghalt? Hát ilyet még nem pipáltam, és bár működik a fantáziám, kitalálni sem tudtam volna.
A házasság életszövetség! És az élet, meg persze a szövetség szavaknak, két ember közt úgy vélem, különös ereje van.
Ereje, tök mindegy, hogy pap, lelkész, rabbi, mester, anyakönyvvezető előtt hangzik el a fogadalom, az eskü, vagy csak négyszemközt. Lényeg, az élő, hús-vér ember! Az a homo sapiens, akinek sokféle vágya lehet, de már biztosan hallotta – mint én a lepisilt villanyoszlop kapcsán, hogy emberi hülyeségnek nincs határa.
Kiemelt kép: Getty Images
