Az életmódváltás nem feltétlenül jelenti azt, hogy akkor – most vagy soha! – kampányszerűen fogyózni kezdünk, vagy valamilyen más módon radikálisan megváltoztatunk valamit magunkon. Én inkább annak a híve vagyok, hogy lassan, de biztosan haladjunk ezen az úton, amihez az kell elsősorban, hogy tudjuk: min is szeretnénk változtatni. Ez egyébként nem is olyan egyszerű, hiszen jó adag önismeret szükséges hozzá, hogy tényleg magunk miatt, és ne valamiféle külső nyomásra akarjunk változni. Ha ezzel megvagyunk, az már fél siker, de ezután jöhet a munka (ebben pedig segítünk). Személy szerint nem akarok sok mindenen változtatni magamon – vagyis nyilván de, viszont elfogadtam azt is, hogy van, amin nem tudok, míg néhány változás sok időbe telik – viszont egy valamit megfogadtam: szeretnék nyugodtan, kevésbé stresszes életet élni (ugyanis ahogy azt már mi is megírtuk, az nagyon káros), ahhoz pedig az kell, hogy megtanuljam lenyugtatni a száguldó elmémet, és lehalkítani azt a folyton magyarázó, túlagyaló hangocskát, ami akkor is belém teszi a feszültséget, amikor – látszólag – semmi okom sem volna rá. Így bukkantam rá a Goopon (ami ugye Gwyneth Paltrow színésznőből lett üzletasszony életmódmagazinja) érdekes tancsokra, amiket most készséggel a világ elé tárok. Nem kell rögtön nagy dolgokra gondolni, az apró tettek is elegendőek ahhoz, hogy kicsit lecsillapíthassuk száguldó elménket – tartja Nina Purewal és Kate Petriw, a Let That Sh*t Go (szabad fordításban és kevésbé nyersen „engedd el”) című könyv szerzői. Ez a szókimondó és egyenes útmutatójuk a szorongás leküzdésére szolgál, amihez nem kell lemondanunk az összes programunkat és kitakarítanunk a naptárunkat ahhoz, hogy meditáljunk (bár ha ezt szeretnénk és meg is tudjuk oldani, akkor hajrá, például ezt a sétálás közbeni módszert igazán nem bonyolult beilleszteni a mindennapjainkba). Most az ő tanácsaikból szemezgettem, amiket mi is bátran megfogadhatunk ahhoz, hogy kicsit nyugisabbak legyünk – legalábbis agyban.

Figyeljünk befelé!

Purewel és Petriw a Pure Minds és a Mind Matters meditációs műhelyek alapítói, és mindketten évtizedes tapasztalattal rendelkeznek ezen a területen, a könyv pedig tulajdonképpen ennek a munkának a manifesztációja. Az egyik elméletük az, hogy az elménknek két része van, a fecsegő és a figyelő elme.

A fecsegő elme az az üzemmód, amelyet gyakran társítunk az elfoglaltsággal, a rágódással és a szorongással. Ezt nevezzük „majom elmének” (monkey minds), azaz annak, ami folyton kattog, pörög, nem tud leállni, mint egy felhúzhatós majom. Akaratlanul is gondolatról gondolatra jár, gyorsabban, mint ahogyan azt megemésztenénk.

Jellemzően percenként 35-42 gondolatot gondolunk, ami napi 50 000-70 000 darabot jelent. Ki tud ezzel lépést tartani?

A figyelő elme ezzel szemben egyszerűen csak megfigyeli, hogy mit csinál a fecsegő elme. Valahogy így: „Oké, most a munkaidő miatt stresszelsz. Most azon a vitán gondolkodsz, ami nagyon felbosszantott, és azon, hogy mi legyen a következő lépés. Most azon gondolkodsz, hogy mit készíts vacsorára.” A figyelő elme az, amelyik észreveszi, hogy a fecsegő elmével elszalad a ló, és ez már fél siker.

Fotó: Getty Images

Ha rácsatlakozunk a megfigyelő elménkre, azzal megakadályozhatjuk, hogy a fecsegő elménk bepörögjön. A megfigyelő elme olyan, mint egy izom: minél többet használjuk, annál nagyobb súlyt tud tartani. Amikor tehát a figyelő elme rajtakapja a fecsegő elmét, hogy túl sokat „dumál”, azonnal le tudjuk nyugtatni, és visszahozni magunkat a jelenbe, ami kizökkent a kavargó gondolatokból, még ha csak néhány másodpercre is. Olyan ez, mintha az elménk friss levegőt szívna be, és ez lehetővé teszi, hogy tudatosabbá váljunk, és jobban megértsük azt is, amit az elménk mond.

Vegyünk levegőt!

Amikor a figyelő elménk stresszelésen kapja a fecsegő elménket, az egyik módja annak, hogy a jelenbe kerüljünk, a légzés. Vegyünk néhány mély, hasi lélegzetet. A testünk jelezni fogja, ha stresszesek vagyunk: a szívünk szaporán kezdhet verni, a tenyerünk izzadni kezd, vagy úgy érezhetjük, mintha valami szorítana; amikor észrevesszük ezeket a tüneteket, egyszerűen lélegezzünk

Koncentrálhatunk arra, ahogy felfújjuk és leeresztjük a hasunkat, vagy ahogy a levegő ki és be áramlik az orrlyukunkon. Vegyük észre, mi vesz körül, mit hallunk, látunk, érzünk, szagolunk. Ha sétálunk éppen, akkor nézzük meg a fákat, egy virág szirmainak bonyolult redőit, vagy akár a mintákat a járdán – ez visszavezethet a pillanathoz, mivel a fecsegő elménk egy kis szünetet tarthat, és lecsendesíti a zajt.

Adjuk át magunkat az érzéseknek!

Néha az áll a száguldozó elme mögött, hogy nem vagyunk őszinték a saját érzelmeinkkel kapcsolatban. Amikor egy problémán rágódunk, lehet, hogy tudat alatt megpróbáljuk elkerülni, hogy olyasmit érezzünk, amit nem akarunk, például szégyent, féltékenységet vagy szomorúságot. A fecsegő elménk talán arra akar ösztökélni minket, hogy kicsit mélyebbre nézzünk.

Nem könnyű mindent átérezni; néha azért kerüljük, mert túl fájdalmas, de – ahogy a szerzők kicsit vulgárisan fogalmaznak – ha kiengedjük magunkból a sz*rt, akkor el is tudjuk engedni.

Átélhetjük az érzelmeinket úgy, hogy kisírjuk magunkból, beszélünk valakivel, vagy akár üvöltünk egy jót. Ha megengedjük magunknak mindezt, akkor lehámozhatjuk a rétegeket, és közelebb kerülhetünk a lényegi énünkhöz.

Engedjük el a külső elvárásokat!

Bármennyire is elcsépeltnek hangzik, tényleg csak egy van belőlünk, és csak a miénk az az ok, amiért ezen a Földön vagyunk. A helyzet az, hogy amikor nem vagyunk hűek önmagunkhoz, akkor végül csak mások elvárásaihoz ragaszkodunk , hogy mit hogyan is „kellene” tennünk. „Ebben a korban már házamnak kellene lennie. Folytatnom kellene azt a kapcsolatot. Kellene X számú gyereket vállalnom.” Ismerős gondolatok?

Fontos megérteni, hogy honnan jönnek ezek a muszájok. Szülőktől? A barátoktól? Vagy mert valamiféle társadalmi szabálynak gondoljuk? Ha tényleg mindezeket akarjuk magunknak, akkor persze hajrá, de kérdezzük meg magunktól, hogy tényleg ezt akarjuk-e. Lehet, hogy valójában nem érdekel, hogy rengeteg pénzt keressünk, vagy talán nem akarunk kapcsolatot vagy gyerekeket. A megfelelési kényszer viszont néha oda vezethet, hogy megkérdőjelezzük saját vágyainkat és döntéseinket. Ha tudjuk, honnan jönnek ezek a „muszájok” és „kellenének”, akkor jobban megérthetjük, hogy valóban az igazi énünket éljük-e.

Fotó: Getty Images

Vegyük észre, amikor a fecsegő elménk ezeket a kívülről jött mondatokat ismétli, és állítsuk meg ezeket a gondolatokat, és olyasmik felé tereljük, amik valóban számunkra fontosak. Ha így teszünk, az elménk idővel abba fogja hagyni a mások számára fontos dolgok erőltetését, és újra arra fog összpontosítani, amit magunk miatt akarunk.

Pihenni is szabad

A relaxáció egy másik nagyszerű eszköz arra, hogy kitisztítsuk a bennünk kavargó badarságokat, amelyek elhomályosítják valódi belsőnket. És itt a csavar, amit sokat nem hisznek el: a lazítás igenis produktív.

Amikor ellazulunk, aktiváljuk a paraszimpatikus idegrendszerünket, ami segít jobban kezelni a stresszt, megfékezni az aggodalmakat, és megnyugtatni a fecsegő elmét. Régen a szimpatikus idegrendszerünk – ami a harc vagy menekülés válaszért felelős – akkor aktiválódott, ha veszélyben voltunk, például megtámadott egy kardfogú tigris. Manapság azonban sokkal kisebb ingerek is kiváltják: vita a párunkkal, egy nemkívánatos munkahelyi e-mail, vagy a teendőink listájának ijesztő hossza. Ha aktiváljuk a paraszimpatikus idegrendszert – azáltal, hogy ellazulunk –, valójában kevésbé leszünk hajlamosak a stresszre és a negatív gondolkodásra. Vegyünk tehát egy fürdőt, meditáljunk, nézzük a Netflixet, menjünk kirándulni. Mindegy mit teszünk, csak bűntudat nélkül tápláljuk a lelkünket. A szakértők szerint ha egyszer időt szakítunk magunkra, a belső énünk tudomásul veszi, és egyúttal önbizalmunkat is növeli az, hogy olyan dolgokat teszünk, amelyek fontosak számunkra. Észre fogjuk venni, hogy mennyire jól járunk mi is és egyben mindenki körülöttünk ezzel az állapottal, mert több türelmünk és energiánk lesz.

Kezdjünk bele, mindegy, hogyan!

A fecsegő elme lelassításának másik módja a cselekvés, ami lehet a következő lépések felírása egy papírra, de az is, hogy elküldünk egy e-mailt. Ezek a kis akciók kordában tartják a fecsegő elmét, mert azt mondják neki: „Hé, dolgozom azon, amiről folyamatosan dumálsz”. Ha tettek mezejére lépünk, akkor a gondolat kikerül az elménkből, és a papírdarabra vagy az e-mailbe kerül át. Purewelék azt a példát hozzák fel ennek jobb megértésére, amikor a boltba készülve folyamatosan ismételgetjük magunkban, hogy mit is kell vennünk, és ez csak akkor marad abba, amikor leírjuk a listát egy lapra, onnantól megnyugszik az elménk is. 

A dolgok leírása vagy a cselekvés nem mindig jelenti azt, hogy megvan a válasz a fejünkben létező problémára. De már az is, ha csak leírjuk, mi a gond, milyen érzéseket vált ki belőlünk, közelebb visz hozzá.

Az elménk észreveszi, hogy foglalkozunk vele, és behúzza a gyeplőt.

Bocsássunk meg magunknak!

Amikor végre megnyugszik az elménk, és kezdünk tisztán látni, talán kísértésbe eshetünk, hogy szidni kezdjük magunkat, amiért nem cselekedtünk korábban, de ez csak újabb kör felesleges rágódást vált ki. Emlékeztessük magunkat arra, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk.

Hajlamosak vagyunk csak az azonnali kielégülést és a gyors megoldásokat értékelni, de nem minden, a fejünkben lévő problémát lehet egy pillanat alatt megoldani.

Napokba, hónapokba, évekbe vagy akár évtizedekbe is telhet, mire lehámozzuk a valódi énünk rétegeit, de ha egyszer elkezdünk magunkra figyelni, és megtesszük a következő lépést, máris úton vagyunk önmagunk hitelesebb verziója felé, és a fecsegő elme is elkezd csöndesedni.

A lényeg, hogy legyünk türelmesek önmagunkkal. Az autentikus énünk megtalálása során nincsen célvonal – ez egy folyamat.

Létezik jó stressz is?

A tartós stresszel azért is foglalkoznunk kell, mert előbb-utóbb kellemetlen tünetek és betegségek formájában adja a tudtunkra, hogy itt az ideje változtatni az életmódunkon. Stresszforrás lehet az örökös elégedetlenség, a megfelelési kényszer, a nem kielégítő pihenés, de akár a komfortzónában ragadás okozta elszürkülés is. Sokan ilyenkor csak fokozzák a károkat: az egész napos kemény munka után zsíros-cukros ételekkel, alkohollal, dohányzással vagy tévézéssel próbálnak enyhíteni a feszültségen. A negatív stressz modern kori „találmány”, hajszolt életünk következménye. Egyfajta válasz az élet kihívásaira.

Viszont gyakran elfeledjük, hogy olyan biokémiai folyamatokat indít el a szervezetben, melyek egy bizonyos szintig stimuláló hatásúak is lehetnek.

A pozitív stressznél örömhormonok szabadulnak fel, és pillanatok alatt képessé válunk a tartalékaink mozgósítására.

Nélküle nem teljesítenénk olyan jól, és nem is fejlesztenénk ki új készségeket, szóval az igazság az, hogy valamekkora nyomásra szükségünk van a jó eredményekhez. Fontos azonban tudatosítanuk, hol a határ, meddig motiváló és honnantól káros a stressz az életünkben. Ehhez pedig törődnünk kell magunkkal. Mindig. 

Kiemelt kép: Getty Images