Min dolgozol mostanában?
Most éppen nem próbálok. Lett volna ugyan egy bemutatónk a Trafóban, de különböző okok miatt el kellett halasztanunk a következő évadra. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy jelenleg „csak” játszom az aktuális előadásainkat, még ebben az évadban a Pintér Béla Társulattal A Sehova kapuját, a Parasztoperát és Orfeum vacsoraszínházában az Apád fülét, illetve ami nagyon izgalmas, hogy június 9-én jövünk a Thália Színházba a Vidéki Színházak Fesztiváljára egy kecskeméti darabbal, Thornton Wilder A mi kis városunk című előadásával. Nagy örömömre szolgál, hogy ezt az érzékeny előadást elhozhatjuk a fővárosi közönségnek is. Egy nyugat-amerikai kisváros életébe kapunk bepillantást, 13 évet ölel fel a cselekmény, mely arról szól, hogy mennyire fontos lenne, ugyanakkor mennyire képtelenek vagyunk az élet fontos pillanatait a maga teljességében megélni és az örökkévalóságig kitágítani. A darab érdekessége, hogy szinte nem használunk semmiféle díszletet vagy kelléket, hanem például a hangkulisszából érkeznek az egyes kellékek hangjai, a végén pedig van egy csavar… de inkább nem akarok spoilerezni.
Forgatsz most valamit?
A Vienna Blood című BBC sorozatban szerepelek majd, illetve remélhetőleg nyáron lesz egy nagyobb projektem, amiről még nem beszélhetek. Nagyon érdekes, úgy néz ki, hogy ez az idő meg a pillanat téma valahogy nagyon megtalált engem, legalábbis elém hozza a különböző színészi feladatokat. Magam is elkezdtem gondolkozni az idő múlásán azzal, hogy egyre idősebb vagyok.
Hogyan éled meg az idő múlását?
Nem szorongató, inkább elgondolkodtató értelemben. 40 éves koromig igazából nem is nagyon foglalkoztam vele, akkor viszont el kezdett foglalkoztatni a gondolat, hova jutottam, mit értem el eddig, hol tartok az életemben. Azon elmélkedem, hogy valójában mi a boldogság, és meg tudjuk-e ragadni és kiteljesíteni igazán a fontos pillanatokat, mert szerintem a boldogság csupán pillanatokból áll, és minden azon múlik, hogy meg tudjuk-e élni.
Mit jelent számodra a boldogság?
Olyan pillanatokat, amik akár a legapróbb örömöket jelenthetik. Ha úgy jön ki, hogy tudok találkozni egy barátommal, akinek segíthetek, vagy összefutok egy rég nem látott ismerőssel, akivel sikerül egy jót beszélgetni. Nagyon jó tükör, ha az életedről valaki egy másik véleménnyel, másik szemszögből nyilatkozik, mert ráébreszt és segít reálisabban látni, hogy felesleges apróságokon aggódni, az élet tulajdonképpen rendben van. Kellenek az ambíciók és célok, de nem szabad megfeledkezni a már elért eredményekről sem.
A megváltoztathatatlan dolgok elengedésének és a pillanatok megélésének a képessége szerintem hatalmas erény, és valószínűleg a boldogság kulcsa.
Az élet nagy tanító, addig hozzá eléd ezeket a kihívásokat és feladatokat, amíg meg nem oldod.
Mi volt az utolsó leckéd elengedésből?
Én is folyamatosan tanulom és gyakorlom, nem megy az olyan könnyen. Elég erős lelkiismerettel rendelkezem, és azt vettem észre, hogy sokszor rágódom megváltoztathatatlan dolgokon. Valószínűleg azért tudtam az előbb olyan jól megfogalmazni, mert ugyan sokat gondolkodom róla, de nem mindig járok sikerrel. Visszatérve a kérdésedre, a folyamatosan adódó helyzetek és a gyakorlás az, ami lehetőséget ad arra, hogy megtanuljuk az elengedést. Van olyan, amivel már egész jól állok, de ha most falhoz állítanának nem biztos, hogy ki tudnám mondani százszázalékosan, hogy elengedtem az adott problémát. A legnagyobb kihívás saját magunkon, a gúzsba kötő kötöttségeken túllépni.
Neked mi okozza a legnagyobb kihívást?
Látod, szemérmes vagyok és nehezen mondom ki, de például megijedni olyan dolgoktól, amik lehet, hogy nem mennek. A félelem, egy még meg sem történt, nem létező jövőbeli eseménytől való tartásból alakul ki, aminek nem látom értelmét, mégis bennem van. Gyerekkoromban megharapott egy kutya, de úgy éreztem, az emiatt kialakult félelmet le tudtam küzdeni úgy, hogy olyan helyzeteket kerestem, amiben kapcsolatom lehet a félelem tárgyával. Sikerült teljesen felbátorodni,de eltelik egy kis idő, és ha valami váratlan agresszió történik, azt tapasztalom, hogy mégsem sikerült teljesen elengedni ezt a félelmet, mert ösztönösen bekapcsol. Ilyenkor tudatosítom magamban a helyzetet, és rájövök, hogy már nincs igazából mitől félnem.
Az ilyen gyerekkori traumákkal dolgunk van, és muszáj magunkat felszabadítani.
Ha valaki maximalista, kialakul az a félelem, hogy nem szabad rosszat csinálni, hibázni, ami megint egy olyan béklyó, amit el kell engedni, főleg ha az ember ilyen pályát választ, mint a színészet. Szabad hibázni, ér próbálkozni, mert így lesz meg a jó megoldás, és nem akkor, ha egyetlen úthoz ragaszkodunk görcsösen. Hatalmas erőt és szabadságérzetet ad az embernek, ha sikerül önmagát meghaladni és legyőzni egy félelmét.
Látok egy piros karkötőt a csuklódon: azt olvastam rólad, hogy vallásos vagy, de emellett meditálsz is…
Elvitathatatlan, hogy a rezgéseknek és a hangoknak gyógyító hatása van. A meditáció tulajdonképpen egy öntisztítás, amit az ima a tudatosságával nem feltétlenül és nem mindig tud úgy megadni. A buddhista mantra nyelvezetét nem muszáj érteni, a hangzók és a hangok által működik, aminek hatására a tudat egy másik szintre lép. Az egyetlen dologra való koncentráció is meditáció. Ha hosszasan megnézed ott, oldalt a dolmányos varjút a fűben, ahogy csipeget, az tulajdonképpen ugyanúgy meditáció, mert minden mást kizárva arra fókuszálsz. A templomban ugyanezt meg tudom tapasztalni az igehirdetés és az orgonajáték alatt is, csak akkor arra fókuszálok, miként szólalnak meg mögöttem a sípok. A vasárnapi istentisztelet alatti hangolódás ugyanaz a lelki-, tudati munka, a kérdés csupán az, hogy meddig tart ki a hatása. Szerintem teljesebb az ember élete, ha megtanulja, hogyan tegye le akárcsak egy pillanatra is a gondokat, nyomasztó gondolatokat. Sokszor érdemes egy lépést hátra lépni, és messzebbről nézve elemezni a helyzetet.
Pontosan miben hiszel?
A bennünk lévő isteni lényegben, abban hogy megkaptuk a döntés lehetőségét jó és rossz között. Hiszek abban, hogy az isten a szeretet, és ezért az embernek vigyáznia kell a szívére. Hiszek abban, hogy amit beletöltünk a „nagy, közös rendszerbe”, az tulajdonképpen szétágazik, mint egy fa ágai. Ha megszólítok valakit és segítek neki, akkor az a valaki segíteni fog majd másnak.
Minden cselekedet ad valamit, és a harag nem célravezető, mert saját magunkat mérgezzük vele,
és itt visszatértünk az elengedéshez, megbocsájtáshoz. Hiszek abban, ahogy benne van a miatyánkban: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek”, ezzel tulajdonképpen azt mondjuk ki, hogy a végítéletkor annyira kérhetjük istentől a bocsánatot, amennyire mi meg tudtunk bocsátani magunknak és másoknak. A legnehezebb és szerintem legfontosabb, alapja az összes többi parancsolatnak, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Kérdés, vajon tudjuk-e ezt eléggé gyakorolni a hétköznapi életünkben.
Akkor te nem vagy egy haragtartó típus?
Igyekszem nem az lenni. Az, hogy ezeket a megállapításokat teszem, az én saját lakmuszpapíromon keresztül történik. Előfordult már olyan, hogy haragot kellett volna tartsak, de racionális döntésből túlléptem rajta. Kerülhetnek emberek olyan szituációba, amikor már nem feltétlenül dönthetnek, hanem csak sodródnak az árral, más gyarlóságára pedig nem haragudhatok. Másfelől felesleges folyamatos haraggal mérgezni magad.
A Mellékhatásban Borbély Alexandra az egyik partnere. (Fotó: Smagpictures.com / RTL Klub / Sajtóklub)
Úgy tudom, nagyon szeretsz sportolni. Versenyszerűen vagy inkább kikapcsolódásként?
Az utóbbi időben sajnos nincs rá mód, nem olyan rendszerességgel tudok lovagolni, falat mászni vagy úszni, mint régebben, de nagyon hiányzik. A covid nyomasztó hatása, azt hiszem, hosszú évekig tartó károkat okoz/okozott a társadalomban. A félelem és a bezártság sokakat öt évvel is megöregített, nem tudom, mennyi idő kell, hogy ez kimosódjon az emberek tudatából. Nekem sokáig sikerült megtartani a szellemi szabadságomat, aztán a nyitással együtt újraindult a mókuskerék, száz helyett kétszázon kezdett pörögni az élet, hogy behozzuk a lemaradást. Tavaly forgattam a Mellékhatást, akkor a nyaram abból állt, idén megpróbálom megtapasztalni a létezésnek azt a formáját, amikor csak úgy vagyok, és nem csinálok semmit. Ha úgy tartja kedvem, felpattanok a biciklire és kimegyek a Városligetbe, vagy a Margitszigetre és be a vízbe. A vízben szépen kimosódnak a problémák, sok mindent végig tudsz gondolni, a nagy amplitúdók el tudnak lágyulni.
Hogy néz ki egy reggeled?
A kávérutinom után meglocsolom a növényeimet a gangon. Van egy kis fenyő, ami egy cserépben növekszik. Emlékszem, két éve nem is karácsonykor, már októberben megvásároltam, mert abba bíztam, hogy akkor talán nem egy hirtelen kivágott fát kapok, hanem akkor azt még gondosan szedik ki a földből, hogy szépen át lehessen ültetni cserépbe. Nőtt már vagy tíz centit és szép hajtásokat hozott, gondosan locsolgatom és tápoldatozom. Anno Horvátországból hoztam zöld leanderhajtásokat, amiket öt éve kigyökereztettem, ezek magjait ültetgetem tovább. Sötétvörös virágú lett belőle, ami az én kedvencem, de apámtól kaptam maréknyi vegyes magot, amitől azt remélem, hogy nagyon sokféle színű leander nő majd a cserépben. Szeretek a növényekkel bíbelődni, örömet okoz látni, hogy valami fejlődik, és az élet utat talál magának.
Mit gondolsz napjaink sorozatgyártásáról?
Az elmúlt néhány év negatív hatásai még inkább felerősítették azt az igényt, hogy a televízióban főként szórakoztató műsorokat akarnak nézni az emberek. Nyilván van bennem némi elfogultság, de büszke vagyok rá, hogy a Mellékhatás című sorozattal minőségi tartalmat és a szórakozás mellett valami pluszt is adhattunk. Nem nézek sok tévét, inkább a streaming szolgáltatók sorozatait kedvelem, mint például a Peaky Blinderst, a német Darkot (a sorozatról írt ajánlónkat itt olvashatod – a szerk.) a nápolyi maffiatörténetet, a Gomorrát, vagy itthon most a Besúgókat. Tetszik, hogy ezek a sorozatok képileg is bátrak, és egy adott sztorival korhű, hiteles lenyomatot adnak.
Kiemelt kép: Gerencsér Anna/RTL Klub
