A Solarisszal nemrég mutattátok be új lemezeteket, milyen volt a koncert?
Csaba: Nagyon jól sikerült, teltház volt, és olyan szeretet áradt a közönségből, ami teljesen feltöltött bennünket. Hónapokig készítettük a lemezt, amit most bemutattunk, aztán további hónapokig készültünk a koncertre, szóval sok energiát kivett belőlünk, de mi szeretjük ezt csinálni. A progresszív zenei közönség pedig egy hűséges, hálás csapat, nagyon értékelik az újdonságokat, ugyanakkor a régi anyagokat is. 

Korábban sokat turnéztatok külföldön is.
Csaba: Igen, a Solarisszal volt egy különleges időszakunk, 1995-től 2006-ig szinte csak az amerikai kontinensen koncerteztünk. Szandi akkor is mindig jött velem, tulajdonképpen a nászutunkat is egy külföldi turnéval kötöttük össze 1999-ben. Édes történet, hogy a többiek is hozták a hozzátartozóikat, így több mint huszan voltunk. És amikor a vámos kérdezte, hogy hová megyünk, mondtuk, hogy nászútra. Ő pedig megkérdezte: mind a huszonegyen?

Ennek huszonhárom éve, a kapcsolatotok azonban még korábban kezdődött. 
Csaba: Igen, 1992. július 24-én csattant el az első csók, vagyis harminc éve. Meg is szoktuk tartani a csókévfordulót, ahogyan egyébként mi a ház születésnapjától kezdve minden fontos eseményről megemlékezünk. Két évvel később, tizennyolc éves korában hozzám költözött, rá négy évre pedig összeházasodtunk. Úgy voltunk vele, hogy jöhetnek a gyerekek, és ha már család leszünk, akkor házasodjunk is össze. Ilyen szempontból konzervatívak vagyunk. De tudtuk, hogy egyébként semmi nem azon múlik, hogy van-e papírunk vagy nincs, a mi kapcsolatunk ennél sokkal mélyebb.

Előfordult, hogy a tizenhat év korkülönbség nagynak tűnt? Hiszen ez azért változhat időszakonként.
Csaba: Igen, úgy tíz évvel ezelőtt, amikor a gyerekek már nem voltak olyan picik, Szandi még dinamikusabbá vált, én pedig akkor egy kicsit belassultam. Akkor nagyobbnak éreztem a korkülönbséget. De elkezdtem én is edzeni, le is fogytam pár kilót, és azóta sikerült ezt a formát megőriznem. 

Nagyon szoros a köteléketek…
Csaba: Olyan szinten össze vagyunk nőve, hogy sok évig egyetlen közös telefonunk volt. A minap Szandi Diónál, Fenyő Miklós lányánál aludt, akivel sok év kihagyás után most újra egymásra találtak. És olyan szokatlan volt, hogy egyedül vagyok itthon. Egy nap is furcsa nekünk egymás nélkül, mert megszoktuk, hogy mindig együtt vagyunk. 

Hogyan egészítitek ki egymást?
Csaba: Én például nem vágyom annyira a színpadra. Amikor Szandinak szólófellépése van, sokkal többet tudok lentről segíteni a szervezésen keresztül a hangosításig. Azt gondolom, hogy ez is jó dolog, hogy semmiféle szakmai féltékenység, semmiféle rivalizálás nincs közöttünk. Mindenki tudja a dolgát és csinálja. Itt a házban van egy stúdiónk, nekem az a kedvenc helyem, ott töltöm a legtöbb időt. Ott írom a dalokat, ott hangszerelek. Így például meg tudtuk valósítani, hogy teljesen áthangszereltem a régi nagy slágereket, amik most teljesen mai, modern, kicsit rockos hangzásban szólnak. Vagy például amikor Szandi fellépett a Légtorna Fesztiválon, ahol ő légtornázott is és énekelt is, megkért, hogy Cserháti Zsuzsa gyönyörű dalának, az Egy elfelejtett dalnak a végére írjak egy ötperces hangszeres szólót, amire ő bemutathatja a produkcióját. Megcsináltuk, és nagyon jó fogadtatásban részesült. Olyan jó érzés, hogy még ez is a kettőnk műve. Édes a közönség, sokan írták utána, hogy remekül sikerült a fellépésetek, így, többes számban. Tudják, hogy én is benne vagyok. Ez persze Szandinak is köszönhető, aki minden koncerten megemlíti a nevemet. 

Miben vagy még erős?
Csaba: Ha fényezhetem magamat is egy kicsit, szögezzük le, hogy ha bármi elromlik itthon, az első mondat az, hogy majd apa megcsinálja. 

Szandi: Ez tényleg így van.

Csaba: Én zongorakészítő szakmával is rendelkezem, a gimnázium után faipari szakmunkásképzőt is végeztem, szeretek bütykölni, van lent egy műhelyem is. Élvezem például, hogy itt a szomszédban csinálják a tetőt, és figyelhetem, hogyan teszik a deszkákat a zsaluzat alá.

Szandi: Sok minden Csabinak köszönhető a ház körül.

Csaba: A múltkor Dominak készítettem egy bungalót. A teraszra építettem egy lugast. Amikor pedig a tetőn keletkezett valami repedés, a mesteremberek nem akartak kijönni, mert ez túl kicsi munka volt nekik. Fogtam magam, kimásztam a tetőre, és megjavítottam a zsindelyt. Ha más nem csinálja meg, megcsinálom én.

Hogy nevelitek a gyerekeiteket?
Csaba: Nem tolunk alájuk mindent, azt szeretnénk, hogy önállóak legyenek. Domonkos, aki most érettségizett, a suli mellett lassan már két éve egy gyorsétteremben dolgozik. Reggel elmegy az iskolába, délután fél négyre bemegy az étterembe, és este tíz-tizenegy körül ér haza. Ezt teljesen magától találta ki, azt mondta, szeretné, ha lenne pénze. Nemrég ő lett a hónap dolgozója, szerintem neki ott komoly előmeneteli lehetősége van. Blanka előtt is le a kalappal. Most bébiszitter Amerikában, és a pandémia közepén harcolta ki ezt a lehetőséget. Keményen dolgozik, és már fél évvel meghosszabbították a szerződését. Csabus tizenhat éves, de őt is önállósodásra biztatjuk. A napokban ő is elkezdett dolgozni a suli mellett a gyorsétteremben, ahol Domi is. Tanulják meg, hogy meg kell küzdeni a dolgokért, hiszen mi is megküzdünk értük.

Sokan talán azt mondják ránk, előadóművészekre, hogy nahát, ezeknek nincs is rendes szakmájuk, nem is dolgoznak rendesen.

Én meg azt mondom, ott kezdődik, hogy van olyan nap, amikor öt-hatszáz kilométert vezetek, mert esetleg több helyszínen is fellépünk. Előfordult olyan nap, amikor három országban jártunk. Egy-egy zsúfolt hétvégéről úgy jövünk haza, hogy az embernek egy fél napig aludnia kell, hogy regenerálódjon. Szervezünk, utazunk, ott mindent beleadunk… Ez nem szórakozás. Szórakoztatás, amit nagyon szeretünk csinálni.

Láttam egy tévés beszélgetést, ahol Szandi kijavította a műsorvezetőt, mert rosszul mondta a neved.
Csaba: Igen, Szandinak nagyon erős az igazságérzete, és ha úgy érzi, helytelen dolog történt, akkor ő azt megmondja becsomagolás nélkül. Én diplomatikusabb vagyok. Szandi ezt az igazságkeresést, ezt a szókimondást az édesapjától örökölte. Ő annak idején Fenyő Miklósnak is simán beolvasott. Fenyő eleinte azt szerette volna, ha Szandi Tavasz Ibi művésznéven szerepel, de apósom a sarkára állt. „Az én lányomat Alexandrának hívják! Vagy Alexandra lesz, vagy Szandra, vagy Szandi!”

Amikor Blanka tizenhat éves lett, megfordult a fejedben, hogy Szandi is ennyi idős volt, amikor összejöttetek?
Csaba: Blanka olyan érett, okos lány, hogy nem volt semmiféle félelmem vele kapcsolatban. Ő olyan, hogy még Amerikából is szól, ha a testvéreiről kikerül valami olyasmi a közösségi felületekre, aminek jobb lenne nem ott lennie. San Franciscóból üzent, hogy tudjunk róla: Domi épp egy szórakozóhelyen van. 

Ti milyen családi mintákat hoztatok?
Csaba: A múltkor pont gondolkoztam, hogy ha meg kellene fogalmaznom, kik a példaképeim, akkor a szüleimet mondanám. Édesapámat a végtelen hazaszeretetéért és az eszéért. Mindent próbált nekünk átadni, mindig magyarázott, oktatott. Édesanyám pedig a családszerető, gyerekeiért mindent megtevő, bölcs asszony volt. Nálunk a családban mindenki orvos, állatorvos volt. Már gimnazista koromban arra készültek, hogy én is állatorvos leszek. De akkor édesanyám látta, hogy engem csak a zene érdekel. És mondta, hogy Emil, figyelj, ez a gyerek nem akar állatorvos lenni.

Emlékszem, anyu küzdött értem, hogy hadd csináljam azt, amit én szeretnék. Ezért is figyelünk mi most oda arra, hogy semmilyen irányba ne befolyásoljuk a gyerekeinket.

Akkor anyu azt mondta, hogy jó, fiam, én most kiharcoltam azt, hogy a zene mellett dönthess, de akkor abban próbálj meg a legjobb lenni. A konzervatórium jazz tanszakán aztán életem első kitűnő bizonyítványát hoztam, és osztályelső lettem. Később négyszer választottak meg az ország legjobb gitárosának. Amikor vittem anyunak megmutatni az oklevelet, olyan büszke voltam, hogy rászolgáltam a bizalomra. Édesanyám nagyon jó családból származott, aztán a háború után nagyon-nagyon sok évig sanyarú sors jutott neki. De mindig mosolygott, soha nem sírt. Példa előttem: akármilyen helyzetet hoz az élet, embernek kell maradni, és fel kell találni magad. Ami még nagyon nagy dolog volt édesanyámtól, hogy bármilyen konfliktusunk is adódott Szandival, soha nem mondta, hogy kisfiam, ne hagyd magad. Soha nem ármánykodott, mindig inkább békített, próbálta megérteni, a másik fél mit miért gondol úgy, ahogy. Szandit szinte a lányának tekintette.

Szandi: Teljesen más családból jövünk. Csabiéknál mindenki doktor meg jogász, az én családom meg egy hatalmas, olaszos, temperamentumos, mulatós csapat. Még pelusos kisbaba voltam, amikor már jártam a rock and rollt apuval. Most képzeld el az első karácsonyt, amikor Csabi bekerült ebbe a családba. Nálunk hatalmas hangzavar, zene, őrület, „odadobom az ajándékod, mert nem tudok közelebb menni!”. Utána pedig mentünk Martonvásárra: Mennyből az angyal, imádkozás. És ez pont így volt jól. Szeretem bennünk, hogy engem ő elvitt abba az irányba, én meg hoztam őt ebbe az irányba. A gyerekeink meg ebből az elegyből születtek. Már ki is elemeztük: Csabus hetven százalék apavonal, harminc százalék én. Domi hetven százalék anyavonal, harminc százalék apa, Blanka pedig ötven-ötven százalék.

Volt valaha komolyabb krízis a kapcsolatotokban?
Csaba: Voltak időszakok, amikor több volt a mosolyszünet, de olyan pontra soha nem jutottunk el, hogy úgy gondoljuk, külön kellene válnunk. Most már szerintem nagyon nagy meglepetést nem tudunk okozni egymásnak. Mindig sikerült megoldani a nehéz helyzeteket, és bízom benne, hogy ez a jövőben is így lesz.

Kiemelt kép: Falus Kriszta