A világ első számítógépes társkereső szolgáltatását a Harvard Egyetem két diákja és Douglas H. Ginsburg alapította a távoli hatvanas években.
Ginsburg jó néhány évtizeddel a Facebook előtt már tisztában volt a számítógép kapcsolatépítő szerepével. Megszakította egyetemi tanulmányait, és kifejlesztett egy olyan kérdőíves-lyukkártyás adatfeldolgozó módszert, amely többszörösére növelte évfolyamtársai esélyeit egy szombat esti randevúra. A kitérő a karrierjét sem vetette vissza, hiszen a Reagan-éra alatt az Egyesült Államok legfőbb ügyészévé választották.
Pár évvel később, 1963-ban Ed Lewis, az Iowai Állami Egyetem professzora a lyukkártyás módszert pszichológiai teszttel egészítette ki, a Time magazin címlapon tudósított a társkeresés forradalmáról.
Ugyanabban az évben az amerikai titkosszolgálat egyik tisztje, J. C. R. Licklider vetette fel, hogy talán „hasznos és érdekes volna egy hálózatban összekötni a számítógépeket“, de még további harminc évet kellett várni arra, hogy megszülessen az Internet.
Sajnos, mindezen erőfeszítés dacára, igazán hű társunk ma is a szőrös „baba” (16. oldal), és olykor teljes életmódváltó program kell ahhoz, hogy inspiráló közösségre találjunk. (47. oldal)
Pedig valóban jóval több embert ismerünk, mint az előttünk járó nemzedékek. A társkereső oldalakon az ígéretesen mosolygós jelöltek vonásai összemosódnak, mindegyik alapvetően vidám, barátságos embernek tartja magát, egyformán szereti a természetet, és a bekuckózást egy pohár vörösborral.
Időnk azonban véges itt a Földön, el kell fogadnunk, hogy nem járhatunk kimerítő alapossággal utána, ki illik hozzánk a legjobban. Mindent gyorsan, a külvilág szabta ritmusban kell elérni: a megfelelő társat felmutatni, gyereket szülni, karriert építeni… Az ismerkedőoldalak pedig egy olyan svédasztal illúzióját keltik, amelyen naponta frissül a kínálat. (58. oldal)
A virtuális személyiségek mögül sokféle vágy, igény, késztetés sikongat.
Van, aki már évek óta hiába keresgél, és van, aki újra és újra azt érzi:
Tetszel nekem, megadom magam. Az a vonzás sugárzik a fotódról, ami elől soha nem tudtam kitérni. De, jaj, amint chatelni kezdünk, homályosabban látlak. Mikor pontot teszek a mondat végére, szomorúan és megkönnyebbülten észlelem, már nem is látlak. Édes arc, ködből vagy.