Kedves Nők Lapja!

Sokat olvasok nálatok az ageizmusról, és annak is főleg arról az oldaláról, amikor egy-egy színész azért nem kap munkát Hollywoodban, mert túlfutott egy bizonyos „szavatossági időn”. Ezek az írások mindig elgondolkodtatnak a kor alapú megkülönböztetésen (annak valódiságán, megalapozottságán), és arra jutottam, némi (fordított) párhuzam jellemzi az én ismerősi körömet is.

Néhány hónappal ezelőtt végre feleségévé váltam életem nagy szerelmének, Tibornak. Mindez határtalan boldogsággal tölt el, ahogyan minden egyes közös napunk immáron két és fél éve. Tibor szakasztott olyan, mint én, én szakasztott olyan vagyok, mint ő – a hiányosságainkban pedig remekül kiegészítjük egymást (ő főz, én takarítok; ő tervez, én vezetek és így tovább). Eleinte mi is óvatosan közelítettünk egymáshoz a kettőnk közötti korkülönbség miatt, de megtapasztalva, mennyire jó csapat vagyunk mi ketten, és mennyire fel sem tűnik (az igazat megvallva eszünkbe sem jut) a közöttünk lévő másfél évtizednyi eltérés, elengedtük ezt a problémát. (Ebben persze sokat segített, hogy én mindig is kicsit idősebbnek tűntem, Tibor pedig fiatalabbnak néz ki a koránál… köszönjük a genetikának.)

A végtelenül idillinek tűnő közös életünket azonban az első pillanattól kezdve rossz szájízzel vizslatják Tibor barátai – különösképp a társaságban lévő feleségek. Élcelődő odamondásokat és csípős megjegyzéseket intéznek hozzám szemtől szemben és a hátam mögött egyaránt – itt elébe is mennék annak a felvetésnek, hogy én nem értem a poénjaikat. Nem humorérzék kérdése, mikor őszintén savanyú tekintetekről és elmaradt meghívásokról van szó, valamint a tényről, hogy ezek a hölgyek legtöbb alkalommal szinte levegőnek néznek a társaságban. Nem kívánom állandóan a kitüntetett figyelmüket élvezni, és nem is számítottam arra, hogy azonnal legeslegjobb barátnőkké válunk, de vagyok annyira érzékeny ember, hogy szemet szúr, amikor a partin mindenki kap egy kedves, érdeklődő, vagy felszínes kérdést – rajtam kívül.

Pedig Tiborral láthatóan jól élünk, szerelemben, hűségben és vidámságban, mindketten rengeteget dolgozunk, odafigyelünk az egészségünkre, külön-külön és együtt is minőségi időt töltünk barátainkkal és a családdal – ráadásul a szüleivel, testvérével és az előző házasságából született fiával is remek a viszonyunk. De a barátok feleségei, úgy érzem, már-már lerombolhatatlan falakat építettek fel, és épp az előbb említettek miatt nem tudok másra gondolni, mint hogy egyszerűen csak azért utálnak, mert fiatalabb vagyok náluk – és valószínűleg ennek megfelelően különböző, sztereotipikus, démoni tulajdonságokkal ruháznak engem fel gondolatban.

Persze nehogy bárki azt higgye, hogy én nem tudnék rosszmájúskodni mások házasságán és annak vélt vagy valós problémáin! Hogy nem veszem észre, és nem zavar, hogy az egyik feleség még társaságban is kizárólag kinyúlt, kopott melegítőkben mutatkozik; vagy hogy a másikójuk havonta egyetlen egyszer hajlandó házaséletet élni a férjével; a harmadiknak pedig egyedüli, ugyanakkor állandóan visszatérő témafelvetése, hogy a gyerekük éppen milyet ürített, vagy evett – majd azt hogyan hányta ki… Igyekszem egyszerre türelmes és okos, megértő és kedves, intelligens és laza maradni, de bármennyire próbálkozom, vissza- és visszapattannak hozzám feldobott labdáim. Már nem is számolom a foghegyről odadobott „majd megtudod”-okat és „később te is rájössz”-öket, de a legbosszantóbb az, amikor egymás után háromszor ismételtetik el velem nevetgélve, hogy hány éves vagyok – csak hogy a választ hallva teátrálisan szörnyűlködhessenek… Persze a hátam mögötti fruskázás és a férjem „kapuzárási pánikján” való viccelődés is kikerülhetetlen, de azt legalább nem kell hallanom. 

Zavar a viselkedésük, és rosszul érzem magamat a társaságukban. Szívesen megmondanám nekik, hogy nem tehetek róla, hogy történetesen később születtem, de félek, ez csak olaj lenne a tűzre. Tudom, hogy mindenkiben élnek élőítéletek, amelyeket sokszor (bármilyen felvilágosultak is vagyunk,) nagyon nehéz leküzdeni. De ezt a nagyszerű férfit, akit a férjemnek hívhatok, én valóban, teljes szívemből, őszintén szeretem – ezt a vak is láthatja. Lelki békém érdekében néha szeretem azt gondolni, hogy a többiek ellenállása mögött annyi áll, hogy ők is nagyon kedvelik, és emiatt féltik tőlem Tibort. Ugyanakkor nagyon várom azt a pillanatot –bármikor is jöjjön el– amikor bizalmat szavaznak és őszintén örülnek majd nekem a baráti összejövetelek alkalmával.

Mindezt azért írtam meg most nektek, hogy könnyítsek a lelkemen, de bevallom, egy kicsit abban is reménykedek, hogy ez a levél elindíthat egy építő, értelmes párbeszédet, és együttes erővel tehetünk az előítéletek ellen. Engem nagyon érdekelnének további tapasztalatok és az érem másik oldala is, bízom benne, hogy érdemesnek találjátok a témát ahhoz, hogy foglalkozzon vele az oldal!

Üdvözöl benneteket és jó munkát kíván:

Viktória

A kiemelt kép illusztráció – Fotó: John Lamb/Getty Images

Várjuk olvasóink történeteit a noklapjahu@centralmediacsoport.hu e-mailcímre.