Nem, nem a nullhuszonnégyes szimbiózistól, dehogy. Hiszen tisztában vagy vele, hogy szállnak az évek, hamarosan gyermeked is kiröppen a fészekből, és te összeomolva, kiüresedve keresheted meg újra saját magad, és az életed értelmét… Bár most, hogy jobban belegondolsz, a nullhuszonnégy heteken át talán mégis őrjítő, amiből minimum egy, napi másfél órás (utazással, öltözéssel, hangolódással, trécseléssel együtt fél munkanapnyi), hangfürdős jógaórával kell keressed majd a menekülőutat.

Most nyilván egyelőre a vakáció értelmét keresed, illetve hogy miért nem lehet rövidebb intervallumokra szűkíteni azt.

És ha tervezetten éled az életed, már márciusban megvoltak a lehetséges táborhelyszínek, ha nagyszülők is vannak, talán nem kellett hitelt sem felvenned… Az összes szabadság előre kivéve, hiszen nincs annyi megfelelő tábor és annyira erős nagymama-idegrendszer, valamint pénz a Földön, amennyi elég lenne erre a hetvenhét napra.

Lovastábor, kétszer is, kézműves tábor, bár még tegnap is azt mondta, hogy tavaly utálta, nincs ezzel semmi probléma, minket is küldtek szüleink évtizedekkel ezelőtt kéthetes sporttáborokba, vagy épp Zánkára, úgy hogy meg sem kérdezték, akarjuk-e. Én például dupla borítékban küldtem haza a könyörgő levelet, hogy jöjjenek értem, hátha nem tépik fel, csak átvilágítják az úttörő tábor vezetői. Tízéves voltam akkoriban és viszonylag keveset tévéztem, de szökést terveztem, ha a posta lassú lenne.

De tényleg, hogyan váljunk meg gyerekünktől, egy vagy akár két hétre a mai világban? Hogyan alkalmazkodjon ő is a nem mindig felhőtlen nyári szünethez? Hogyan ne féltsük túl?

Tegyünk rá esetleg nyomkövetőt? Vagy elég csak a telefonjára? Legyen egyáltalán okostelefonja egy tízévesnek? Ahol minden nap minimum hatszor leellenőrizzük, nem bízva a tábor tanáraiban?

Írjunk neki tiltólistát, tanulja meg kívülről és mondassuk fel vele? Ha megfelelt, akkor elengedjük? És még azt is van képünk mondani neki aztán, hogy érezd jól magad?!

Ne maradj le a csapattól vándorlás közben, inkább alul aludj az emeletes ágyon, reggel-este moss fogat, egyedül ne menj a Balatonba, ne állj szóba idegenekkel, tarts kullancsvizsgálatot, csak magadban bízz, senki másban, ne költsd el hülyeségekre a zsebpénzedet… Ugye mennyi intelem? És arra már nem is kell figyelmeztessük, hogy lehetőség szerint ne hagyja el a telefonkártyát, amivel a nyilvános fülkéből hazatelefonál és hogyan kell megcímezni egy képeslapot.

Hogy aztán…, amikor már nem bírjuk tovább, rajtaütésszerűen meglátogassuk. Mi több el is hozzuk a bentlakásosból, ahol hímezhetett, lovat csutakolhatott, verseket írhatott, éppen tanulta az önállóságot, hogy aztán elvigyük az apja nyakában egy jó kis Wellhello koncertre. 

Talán ezért is nehéz a bizalom kérdése, hiszen nyáron mi is jobban elszabadulunk. A gyerek is féktelen, mi sem férünk a bőrünkbe, és láttuk a Facebookon, hogy Erzsi tanító néni is ott csápolt tegnap a Wellhellón. Pedig az iskolába nap, mint nap elengedjük, tizenórákat nem tölt velünk, érdemes talán kicsit spontánabbul állni a vakációhoz is. 

Hogy esetleg ne csak megoldandó feladat legyen, a jóga pedig nem menekülés, hanem szabadon választható kikapcsolódásunk, miközben a gyerek nekünk éget ki épp egy bögrét, vagy urambocsá’ otthon, egyedül (?!) tévézik. 

Kiemelt kép: Getty Images / noklapja.hu