Az elmúlt évek, évtizedek nem a semmittevés dicséretéről szóltak. Manapság kimondottan titkoljuk, ha ráérünk, azt pedig végképp nem verjük nagy dobra, ha semmit sem csinálunk, hiszen az általános társadalmi elvárás az, hogy rohanj, csináld, ne állj meg egy percre sem, ne merészelj unatkozni, hiszen csak így lehetsz hatékony. Ha valaki mégis vállalja, hogy épp nem rohan sehova, nem csinál egyszerre öt dolgot, sőt, az égvilágon nincs semmi dolga, akkor nagy valószínűleg rosszallást kap. Nyugton lenni manapság nemcsak, hogy nem divat, de nem is igazán elfogadott. Pedig az élet minden területén, és a világ összes tudományága kezd ráébredni, hogy ez a rohanás nem vezet sehova, és hogy muszáj lenne lassítani, mert ennek az egésznek nem lesz jó vége.
Lassítani, semmit sem csinálni márpedig sokkal nehezebb, mint gondolnánk, főleg azóta, amióta léteznek okostelefonok. Kütyüvel a kezünkben lehetetlen igazán kikapcsolni. Ennek megvan az a veszélye, hogy előbb-utóbb elveszítjük a teljes kikapcsolódás képességét, mert az agyunk egész egyszerűen áthuzalozza magát. Ennek pedig komoly hatása van a mentális egészségünkre, a jóllétünkre és a hatékonyságunkra, azaz az egész életünkre.
Hatékony vagyok, tehát létezem?
Manapság a multitasking nem is elsősorban erény, sokkal inkább elvárás. Évtizedekig hittük, hogy ha több dolgot csinálunk egyszerre, az azt jelenti, hogy jobbak a képességeink, és ennek köszönhetően akár a munkaerőpiacon is nagyobb az értékünk. Mostanában egyre több olyan kutatás lát napvilágot, amely a multitasking káros hatásaira hívja fel a figyelmet. Dr. Travis Bradberry, a Stanford Egyetem kutatója szerint a multitasking kevésbé hatékony, mint amikor az ember csak egy dolgot csinál. Bradberry és csapata azt is bizonyította, hogy
azok az emberek, akiket egyszerre több forrásból származó információval bombáznak, kevésbé tudnak figyelni, az elhangzottakat felidézni, vagy egyik feladatról a másikra váltani azokhoz képest, akik egyszerre csak egy dologra fókuszálnak.
Minél elfoglaltabbnak lenni tulajdonképen státuszszimbólum is. A társadalmi megítélés szerint minél több dolgot csinálunk, annál fontosabbak vagyunk. És persze ez azt is jelenti, hogy ha nem csinálunk semmit, akkor nem vagyunk fontosak. Pedig az igazság az, hogy ha magunk számára akarunk igazán fontosak lenni, akkor meg kell tanulnunk újra semmit tenni, mert ha sosem engedjük meg magunknak a leállást, előbb-utóbb szembe kell néznünk a stresszel és szorongással kapcsolatos megbetegedésekkel, valamint a kiégéssel. A milleniál, vagyis Y generációt (1980 és kb. 1995 között születettek) egyre gyakrabban nevezik kiégett generációnak. Ebből pedig nem a mindfulness applikációk, nem az edzés, és nem is az egészséges táplálkozás lesz a kiút, hanem egyre inkább az a tudományos vélekedés, hogy a megoldás kulcsa a semmittevés újra felfedezése.
Fotó: Getty Images
A niksen az új dolce fare niente
A cím második részéhez biztosan senkinek sem kell szótár. Bizonyos népek még nem felejtették el, hogy a semmittevés olyan ajándék, amelyben bárki részesülhet. Az olaszok dolce fare nientéje, azaz édes semmittevése nem más, mint egy szemlélet, amely a déli népek ereiben még most is ott csörgedezik. Néhány éve Szicíliában jártam, és két érdekes megfigyelést tettem. Az egyik az volt, hogy mindig sok ember volt az utcán, teljesen céltalanul.
Tehát nem azért mentek ki, hogy eljussanak a-ból b-be, vagy siessenek valahova, vagy elintézzenek valamit, hanem csak úgy kimentek. Miközben próbáltam rájönni, hogy mit héderelnek állandóan odakint (merthogy jobb szót erre a tevékenységre el sem tudok képzelni), kicsit irigyeltem is őket. Mert azt láttam, hogy nincsen semmi dolguk, és ez egyáltalán nem zavarja őket. A másik extrém észrevételem az volt, hogy a futópályára se futni mentek. Miközben én csak róttam a köröket a saját magam által meghatározott tempóban és ideig, addig ők csak sétáltak, rendszerint párosával, sőt, olyanokat is láttam, akik fagylalttal töltött brióst ettek sportolás közben. Persze átfutott az agyamon, hogy ilyen lusta népséget még életemben nem láttam, de az is eszembe jutott, hogy ezek az emberek valószínűleg nem szoronganak annyit, mint én, és talán nem veszélyezteti őket az a rengeteg betegség sem, amelynek kialakulásában a stressz fontos szerepet játszik.
Aki igazán képes a semmittevésre, az bizonyára nem érez bűntudatot, amikor épp nem hatékony. Legtöbben ugyanis azért is hajtjuk magunkat annyira, mert ha leállunk, azonnal lelkiismeret furdalásunk van, és haszontalannak érezzük magunkat.
A hollandok niksennek nevezik a semmittevést,
amely szintén sokkal többet jelent annál, mint hogy épp semmit sem csinálunk. A niksen azt jelenti, hogy tudatosan és megfontoltam bambulunk ki az ablakon, vagy egyszerűen csak ülünk, mozdulatlanul.
Randevú a semmivel
„Ábrándozás az élet megrontója” – írta Vörösmarty Mihály, de ma már ezzel szívesen vitába szállnának a tudósok. Sandi Mann egyetemi kutató hosszasan foglalkozott az unalom agyunkra gyakorolt hatásaival, és arra jutott, hogy az álmodozás kreatívabbá tesz bennünket és javítja a probléma megoldó képességeinket is. Ehhez azonban arra van szükség, hogy tényleg teljesen átadjuk magunkat a semmittevésnek (nem számít például semmittevésnek, ha látszólag semmit sem csinálunk, de a fejünkben listákat gyártunk a teendőinkről). „Engedjük az agyunknak, hogy képes legyen önmagát stimulálni – mondja a kutató a nytimes.com cikkében. – Adjuk át magunkat az álmodozásnak, engedjük, hogy a gondolataink össze-vissza vándoroljanak, és kreatívabbak leszünk” – mondja.
Egyszerűen kifejezve minden rendszernek szüksége van a leállásra ahhoz, hogy aztán újult erővel folytathassa minazt, amiben jónak hivatott lenni.
Nagymamám egyfolytában jött-ment, még jóval kilencven éves kora felett is rendkívül aktív életet élt. Amikor egész nap a kertjében dolgozott, észrevettem, hogy bizonyos időközönként eltűnik, majd tíz perc múlva újult erővel tér vissza. Ilyenkor leheveredett, és néhány percig olyan volt, mint akit kikapcsoltak. Rájöttem, hogy a nagymamám saját bölcsességétől vezérelve a niksen elkötelezett híve volt. Nem azért mondom, de száz évig élt.
Hogyan kell csinálni a semmit?
Nemrég interjút készítettem egy színésznővel, aki elmondta, hogy időről időre digitális detoxot tart, és igyekszik nagyon tudatosan használni az okoseszközöket. Ennek része, hogy amikor tömegközlekedési eszközzel utazik, soha nem veszi elő a telefonját, de még könyvet sem olvas, hanem előre megfontolt szándékkal mered ki az ablakon, és ennek jótékony hatásairól nem győzött ódákat zengeni.
Ő már biztosan nem kér bocsánatot senkitől azért, mert képes átadni magát a jóleső merengésnek. Szakértők szerint is
az lehet a nagy paradigmaváltás ebben a kérdésben, ha legyőzzük a tétlen perceink okán érzett bűntudatot, és másoknak sem szabadkozunk, amiért megengedjük magunknak, hogy ne legyünk életünk minden egyes percében elfoglaltak.
És ennek persze a másik oldala is igaz: ne keltsünk bűntudatot abban, aki épp jobban ráér, mint mi, ne ítélkezzünk felette, és ne éreztessük vele, hogy nem olyan értékes, csupán azért, mert épp nem szakad bele semmibe. Végül, de nem utolsó sorban hallgassunk a fiatalokra, mert nekik mindig forradalmi megoldásaik vannak az aktuális problémákra. Ennek ékes bizonyítéka, hogy állítólag egyre népszerűbbek köreikben az úgynevezett unalom partyk, amelyek arról szólnak, hogy összegyűlnek néhányan, és együtt csinálják a semmit, telefonnyomogatás nélkül. Lehet, hogy az unatkozás az új bulizás?
Kiemelt kép: Getty Images
