Azt olvastam, hogy az egyik mottója: „Egy emberi életbe akár többet is bele lehet szorítani.” Ezt hogy kell értsük?
Van egy munkám, és nyilván van a családom négy gyerekkel, ami azért elég sok feladatot tesz elém – és ezeket a feladatokat ráadásul élvezem is.
Hogy menedzseli az idejét?
Nem tudom. Erre nincsen jó recept, mert az élethelyzetek annyira gyorsan változnak. Vannak időszakok, amikor a munka dominánssá válik, de azt próbálom tudatosan kezelni, hiszen vannak olyan kollégáim, akikre le tudom osztani a feladatokat.
A gyorsaságról beszélt: mitől pörögtek fel a dolgok mostanra az életünkben?
Egyre gyorsulnak a változások. Ha csak a Covidot nézzük, hogy mennyi változást hozott… Előtte az ember vagy akart elektronikusan vásárolni, vagy nem. De volt egy időszak, amikor muszáj volt. Ehhez pedig az online biztonsági funkciók is fontosak. Vagy itt van az ukrán háború, ami szintén számos különleges feladatot generál az informatikai biztonság területén. Nagyon sokan most látták meg, hogy egy ilyen eseménysorozat mekkora kibervédelmi fenyegetettséget tud jelenteni. Az ügyfeleink – a nagyvállalatok, – elkezdtek ezzel valóban komolyan foglalkozni.
Az oroszok már nem a spájzban vannak, hanem a számítógépünkben?
Nem feltétlenül az oroszokról beszélünk, hanem arról, hogy sokak számítógépes rendszere biztonsági szempontból szétszedhető és kompromittálható. Csak eddig senki nem hitte el.
Magánemberként mit tehetünk az online biztonságunkért?
Az adat, amit egy helyen tárolunk: nem adat. Ha valaki a mobiltelefonján lévő dolgokat mondjuk felteszi a felhőbe – ezt a funkciót ma minden mobiltelefon-szolgáltató kínálja –, nagyon jól teszi. Ha használok egy notebookot, arról készítsek egy pendrive-ra időnként biztonsági mentést a fényképeimről. Vagy vegyek egy húszezer forintos külső winchestert, és időnként oda másoljak le mindent. Ezek ma már nem összegek – ez csak egyszerű odafigyelés. Ezzel már megoldottuk a problémáink nyolcvan százalékát. A maradék húsz százalékát meg úgy oldhatjuk meg, hogy
ha kapunk egy üzenetet, az abban lévő linkre ne kattintgassunk. Vagy ha már kattintunk, legalább gondolkodjunk egy kicsit, hogy ami oda le van írva, annak van-e értelme, vagy nincs. Sem a bankok, sem a posta nem kér be soha személyes adatot, bankszámlaszámot, PIN-kódot.
Korábban abból lehetett rájönni az adathalászatra, hogy a beérkező üzenetek rossz magyarsággal voltak megírva. Mostanra már viszont jó magyarsággal készülnek, látszólag jó e-mail címről jönnek. De ne kattintsunk rá, ne nyissuk meg a csatolmányt, ha nem tudjuk, mi az.
Ha jön egy erősebb napkitörés vagy egy atomháború, a szerverfarmok sem teljesen biztonságosak. A CD és a DVD biztonságos adattárolása húsz-harminc év. Mindig az derül ki, hogy az marad meg, amit papírra leírtunk.
Vagy kőtáblába véssük. Ugyanakkor azért lássuk be, hogy amikor a felhőbe teszek fel valamit, akkor a szolgáltatója cserélgeti mögötte az eszközöket, és az azért mindig olvasható platformon lesz, mindig elérhető módon.
Ön személy szerint mennyire veszi fel a tempót a legfrissebb digitális újdonságokkal?
Elég, ha a gyerekeim felveszik a tempót. Muszáj velük együtt haladni, de néha fogom a fejem, hogy az ő életük már mennyire ezekre az eszközökre épül. Azt gondolom, hogyha lekapcsolnám otthon a WiFi-t, az lenne számukra a legnagyobb büntetés. Zavarba ejtő, amikor azt gondolom, hogy korszerű vagyok a Facebookkal, de persze mindig kiderül, hogy újabb és újabb platformok léteznek, amelyekről tőlünk hallottam először. Nekik ez a kommunikációs módjuk, ebben tudnak érvényesülni, és ha ez bármelyikük életében kimarad, úgy érzik, lemaradnak arról, hogy egy közösség részei legyenek.
Ki tudja őket ragadni ebből a virtuális életből?
Egyelőre még igen. Próbálok figyelni arra, hogy mindenkinek legyen olyan hobbija, ami távol van a digitális világtól – de a mindennapjaikat akkor is ez fogja átszőni. Ám a miénket is. Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy az, ami korábban még nem volt, egyszer csak az élete része. Anyukám például Facebookozik, és Messengeren küld képeket nekem. Ha valaki azt állítja nekem két évvel ezelőtt, hogy ez fog történni, kinevetem. De végül a számára is kinyílt ez a világ… Amikor megjelent az első iPhone, számomra olyan buta dolognak tűnt egy okostelefon – és néhány év múlva már én is azzal rohangáltam.
Kmetty József és a kalandos sorsú tuktuk
Olvastam önről, hogy amikor a kollégáival megkapták életük első nagyobb bónuszát, a többiek nagyképernyős tévét vettek belőle, ön viszont elment Amerikába, és végigjárta a legendás 66-os utat.
Ez jó régen volt, de így történt. A hónom alá kaptam az öcsémet, és végigjátszottuk azt a programot, amit korábban a kollégákkal megbeszéltünk. De vannak váratlan dolgok is az ember életében.Az egyik ilyen volt, amikor úgy tíz éve egy kedves barátom felhívott csütörtökön, hogy nincs-e kedvem vele szombaton Indiába, riksa-versenyre utazni. A riksa alatt a sárga taxit, a tuk-tuk-ot kell érteni – ami akár negyven kilométer per órás sebességre is képes! Mondtam neki, hogy semmi másra se vágyom jobban csütörtökön, mint hogy szombaton riksa-versenyen vegyek részt Indiában. Persze elmentem. A táv 1200 kilométer volt, és tíz nap alatt kellett megtenni. Negyvennel az indiai forgalomban – hihetetlen kalandokkal teli út volt, életem egyik legkülönlegesebb tíz napja. Minden problémát magunknak kellett megoldani, ami időközben jelentkezett, és voltak viszontagságosabb részek… Például, amikor ül az elefánt a fél oldalra dőlt tuktukon, és nem hajlandó felállni. Aztán valaki felajánlja a segítségét, adtunk neki némi rúpiát, mire kiderül, hogy ez az ő elefántja, és nyilván az első szavára feláll… Vagy amikor egy rossz előzés után sikerült nekimenni egy tehénnek – ami ott szent állat. Akkor a lincselők elől a rendőrség menekített ki. A tehénnek semmi baja nem lett egyébként, de nekem volt egy izgalmas hét órám a fogdában… Visszatérve a nagyképernyős tévére: azt gondolom, hogy a tárgyak az életünkben jönnek-mennek. Néha úgy érezzük, nem élet az élet egy új telefon, egy új fülhallgató, egy új óra nélkül. Aztán két év múlva a következőre lesz szükségünk, aztán megint a következőre. Ugyanakkor abból a pénzből valódi élményt tudunk szerezni.
Meg kell hozni a döntést: a high-tech kütyük legkorszerűbb verziójára van szükségem, és ez jelenti az én környezetemben elfoglalt státuszomat, vagy olyasmihez jutok a pénzem árán, ami még húsz év múlva is élmény lesz.
Amikor az órák meg fülhallgatók rég elporladtak valahol a hulladékhasznosítóban.
A veterán autók se porladnak el. Mi az, ami ebben megfogta önt?
Tizenkilenc lettem, mire édesapám az első Ladát meg tudta venni. Nekem az egész autózás különlegesnek számított emiatt. És úgy húsz éve beleakadtam egy olyan autóba, ami akkor egy igazi álom volt a számomra. Romos állapotban vettem meg, és éppen olyan élethelyzetben voltam, hogy tudtam vele foglalkozni. Hatalmas örömöt okozott. Aztán persze jött még néhány utána is: például a Fantomas-féle Citroën, amit Párizsban láttam meg. Egy idős bácsitól vásároltam – egy euróért –, aki akkor már tizenöt éve be sem tudta indítani, mert nem volt jogosítványa. Az volt a kérése, hogy ha rendbe hozom, vigyem vissza megmutatni. Három nap alatt hazaértem vele, aztán rendbe raktam, visszamentem. Elvittem a kisöreget egy nagyon jó étterembe, vacsoráztunk – nagyon boldog volt az autója láttán. Szerencsére a családom is imádja ezeket. Van egy Minim – olyan, amit Mr. Bean is vezetett. Az egyik lányommal elmentünk vele Angliába, egy márkatalálkozóra. 4700 kilométer oda-vissza. Igazi apa-lánya csapatépítés volt: egy olyan kapocs, ami köztünk marad életünk végéig.
Kmetty Eszter és Kmetty József a Mini találkozón
Egy vietnámi családot is támogat.
Vietnámban nagyon sokat dolgozunk, és amikor második alkalommal kint voltam, láttam egy lányt énekelni a helyi állatkertben. Később kiderült, hogy beszél angolul, és mesélte, hogy abba kell hagynia az iskolát, mert nincs pénzük, és mert minden kézre szükség van a földeken. Másnap kimentem hozzájuk taxival, mert kíváncsi voltam egy vietnámi falura. Mindenki zavarban volt, hiszen még taxi sem járt arra soha. Beszélgettünk, és megkérdeztem, hogy ha kapna száz dollárt havonta, akkor tudná-e az egyetemet folytatni. Egy dolgot kértem cserébe: minden évben jelentkezzenek be karácsonykor, hogy rendben vannak-e. Ezt egy kicsit félreértették, mert minden évben báboztak, táncoltak, az egész család kis műsorokkal kedveskedett. A lány azóta Japánban kardiológus. Szerintem most már én kérhetnék tőle kölcsön…
Nagyon izgalmas, hogy egy kis összeggel, más országokban, egész családok sorsát lehet megfordítani.
Magyar ügyeket is támogattunk céges szinten – például egy gyermekotthont – legutóbb pedig az ukrán menekülteken próbáltam segíteni. Nagyon jók az efféle adományozások, mert az ember közvetlenül kap visszacsatolást, és tudja, hogy jó helyre ment a pénze.
Kiemelt kép: Kürt, a többi fotót Kmetty József bocsátotta rendelkezésünkre
