Májusban egy szerencsétlen biciklis esés következtében eltörtem a lábam, elég kemény hét héten vagyok túl, és még jó pár hétig nem állhatok lábra. A helyzetem annyiban bonyolultabb most, hogy időközben a vakáció is kitört. Aki olvasta az egyedülálló anyákról szóló cikksorozatom korábbi részeit, talán nem lepődik meg, ha elárulom: magam is közéjük tartozom. Eddig nem igazán tudtam eldönteni, mennyire legyen ez a sorozat személyes és mennyire általános. Hiszen tudom, hogy nagyon sokan vannak hozzám hasonló, vagy nálam sokkal-sokkal rosszabb helyzetben, ezért eleinte úgy gondoltam, megpróbálok inkább jelenségeket bemutatni, általánosabban, objektívebben közelíteni, nem a saját hangom hallatni, hanem teret adni azoknak, akiket senki nem kérdez meg arról, hogy vannak. Úgy gondolom, hogy sorstársaimhoz képest nagyobb társadalmi beágyazottsággal, rendezett anyagi háttérrel, extrán fejlett kommunikációs képességekkel, és mentális állóképességgel rendelkezem, tehát sok szempontból nem panaszkodhatom.
És nem is panaszkodnék, mégsem tudok elmenni amellett (persze, „menni” most egyébként sem tudnék sehova), amit tapasztaltam az elmúlt hónapban és tulajdonképpen ez az elmúlt lassan két év poharában, mióta az egyedülálló anyák népes családját gyarapítom, már csak az utolsó csepp volt.

Határaink között

Mert ha egyedül neveled a gyerekeidet, nem jogosultak a gyerekek automatikusan kedvezményre az iskolai, óvodai közétkeztetésben, mint például a nagycsaládosok. Pedig tudjuk, hogy az egyedülálló szülők 90%-a nő, és azt is, hogy nagy részük rosszabb anyagi helyzetbe kerül a válásuk után, mint előtte volt. Egyedülálló szülőként nem használhatsz ki és nem vehetsz igénybe egy sor kedvezményt, amit csak házasságban nevelkedő gyerekekre lehet felvenni.

Pedig, milyen alapon szenved hátrányt egy gyerek csak azért, mert a szülei nem élnek házasságban? Milyen alapon szenved hátrányt az elvált szülő?

A 21. század látszata mögött ennyire bigott még mindig a társadalmunk, vagy ennyire vak? Mintha jó dolgukban válnának az emberek, nem azért, mert borzasztó mentális állapotban vagyunk. Mintha egyébként nem mindannyian megértő, együttműködő, megbízható társra vágynánk. 
Nyilván, az ember mérlegel, és nem véletlenül dönt úgy, ahogy dönt. Hanem azért, mert mondjuk eljutott arra a pontra, ahonnan nem juthat mélyebbre egy kapcsolat, és jobb lesz külön. Számítottam rá, hogy elveszítek embereket, de arra nem számítottam, hogy mindenkit elveszítek a korábbi életemből. Számítottam rá, akkor még a Covid miatt, hogy vidéken élő, közeli hozzátartozóim nem lesznek bevethetők. De aztán véget értek a lezárások, beoltottak mindenkit és én még mindig egyedül gyűrtem a kisgyerekes hétköznapokat, és hiába próbáltam egy komoly krízisből talpra állni, pszichésen és fizikailag is olyan terhelésnek voltam kitéve, ami folyamatosan maga alá gyűrt.

Nem tudom, miért érzem úgy, hogy magyaráznom kell, de mivel így érzem, megmagyarázom: nekem erőforrás és öröm az anyaság, szeretek a gyerekeimmel játszani, utazni, reggelente összebújni, beszélgetni. Öröm látni, ahogy fejlődnek.

De ez nem egyemberes feladat, főleg nem az teljes állás mellett. És a társadalom, beleértve sokszor a közvetlen környezetünket is, ezt egyszerűen nem veszi tekintetbe.

Mintha természetes lenne, hogy minden anya haljon bele (ez alól a házasságban élő anyák sem kivételek), de az egyedülálló anyáktól még mintha a házas nők is tartanának. Talán azért, mert valójában sokan vannak, akik ebben a dilemmában őrlődnek? Hogy vajon egyedül lenne egyszerűbb vagy párban? Bármi is álljon mögötte, tapasztalataim szerint néven nevezni a dolgokat, és mérgező kapcsolatokból kilépni, vagy újrakezdeni mindent úgy, hogy levegőt venni sincs időd, nem hogy fellélegezni, még mindig mintha szentségtörésnek számítana. És ha ma már nem is ítélnek el vagy égetnek el máglyán, az emberek egész egyszerűen elpárolognak mellőled.
Tudom, hogy mindenki rettenetesen mélyen van és alig lát ki a folyton összecsapó hullámok közül, tudom, hogy mindenkinek megvan a maga baja, ezt én mind tudom és tiszteletben tartom. Tudom, hogy mindenki határokat húz. Én is ezt tettem, mert ezt kellett tennem, így tudtam számomra biztonságos teret apránként felépíteni, iszonyú sokat tanultam magamról. Tudok például már nemet mondani, tudom, hogy mi a jó nekem és mi nem, és el tudom viselni, hogy véges az energiám és nem jut idő mindenre.
De újra és újra eljutok arra a pontra, amikor megfogalmazom magamnak, hogy mindez nem azért nehéz, mert én nem csinálom jól, hanem mert összenyom annak a terhe, hogy mindennel egyedül vagyok.

Nem vagyok rosszul, csak magamra utalt

A mondat, amit a legtöbbször hallottam az elmúlt két évben az volt, hogy „hívj fel, ha lelkizni szeretnél”. De én már nem szeretnék lelkizni. Amikor mindenki elaludt este 9-kor, a legkevésbé arra vágyom, hogy felhívjak valakit, hogy elmondja, mit hogyan kellene csinálnom azért, hogy jobban legyek. A valóság az, hogy nem vagyok rosszul. Csak végtelenül magamra utalt. És tudom, hogy az ugyanennyire magukra utalt barátaimon és sorstársaimon számon kérni, hogy miért nem segítenek többet, vagy hogy miért nem dugja oda az orrát senki, ha nyilvánvalóan tudják, hogy mi a helyzet, az ugyanaz a harag lenne, ami a pedagógust állítja szembe a szülővel, a nővért a beteggel, a nem gyerekeseket a gyerekesekkel, az egyedülállókat a házasságban élőkkel. Mindenkiben óriási hiány tombol, mindenki végtelenül túlterhelt, és ha határokat húzunk, attól még a körülményeink nem fognak megváltozni. Ugyanabba az iskolába kell bevinni a gyerekeket, akik élhetetlen rendszerekhez tanulnak meg alkalmazkodni kiégett pedagógusokkal vagy szülőket sokszor lehúzó magániskolákkal (óriási tisztelet az összes kivételnek!). Ugyanúgy kizsigerelt a nem gyerekes munkavállaló, pláne ha egyedülálló, akinek el kell vállalnia az ügyeletet, mint az ünnepekkor egyedül robotoló anya. Párhuzamos mókuskerekekben őrölünk és nem látjuk meg egymást, talán attól való félelmünkben, hogyha picit is elfordítjuk a fejünket, akkor elesünk.
A dráma – most már – nem az én hétköznapi életemben van.

A dráma a balesetin kezdődik, amikor összevissza tört idősek és magamfajta egyedülálló szülők semmilyen segítséget nem remélhetnek, pedig biztosan tudják, hogy nem lesz állandó segítségük odahaza.

Ott kezdődik, hogy ismertetve a helyzetedet, egy telefonszámot nem tudnak a kezedbe nyomni, hogy hol kérhetsz ilyen esetben segítséget. Felteszem, azért, mert nincs ilyen telefonszám. 
Recseg ropog az egészségügyi, oktatási és szociális ellátórendszer, és a hiányokat az anyák tömik be, ők gondozzák az időseket és a gyerekeket is, ezt láthattuk a lezárások alatt, amikor még a szokásosnál is jobban magunkra voltunk utalva szülőként, de orvosként és nővérként, szociális ellátásban dolgozóként is. Mert az a társadalmi felállás, amelyikben nem merül fel, hogy a segítség lehetőségét felajánlja a magukat – ideiglenesen – ellátni képtelen embereknek, hogyan várja el, hogy ide még több gyerek szülessen? Ahhoz, hogy jó legyen gyereket nevelni ebben az országban, jóval több kellene, minthogy a közmegegyezés szerint ideális családképet támogatjuk anyagilag is, a többiek pedig az égvilágon senkit nem érdekelnek. 

3 az 1-ben

A balesetin az első kontrollomra várakozva (fél lábon, még fekvőgipszben, kezdő mankósként), egy teljesen jól járó hölggyel egyszerre értünk a sorba. Egyáltalán nem lett volna szabad lógatni a lábam, de kontrollra valahogy csak el kellett jutni. A hölgy minden gond nélkül beállt elém. Amikor jeleztem neki – kedvesen, mint aki azt feltételezi, hogy egyszerűen csak nem vett észre – hogy gipszben vagyok és egyszerre értünk ide, nem mehetnék-e én, azt mondta, hogy álljak a másik ablakhoz, úgyis sorra kerülök.
Amikor az egy hónapos kontroll után kiderült, hogy még négy hétig nem állhatok lábra és nem úgy van az, ahogy elképzeltem, hogy hat héttel a műtét után jövök-megyek és két kézzel, két lábon intézem a gyerekeket, és erről tájékoztattam a családom és a közelebbi barátaim, senkiben nem merült fel hogy megkérdezze, mikor és hogyan segíthetne a továbbiakban. És mivel már négy hete segít az a néhány bevethető ember, akiknek iszonyú hálás vagyok, tőlük nem tudok többet kérni. Nekem kell rengeteg szervezői kapacitást belefektetnem abba, hogy legyen segítségem, hogy a gyerekek és a magam ellátását valahogy megoldjam. És végül, persze, valahogy, mindig megoldom. És hálás vagyok a segítségért, tényleg. Bárki jön, birkatürelemmel magyarázom, hogy mi hol van a lakásban és hogy hogyan sütünk meg egy rántottát vagy egy halrudacskát. Ezek a segítségek azt is megmutatják: egy egyedülálló szülő helyettesítéséhez sokszor nem egy, hanem három ember kell.
Ha kiderül, hogy mindkét gyerek kinőtte a szandálját, nincs kirándulós hátizsák vagy eltűnt a napkalap, akkor senki nem fogja megvenni nekik helyettem. Ez is érthető, az én fejemben van a rendszer, meg a költségvetés is.

De azt megint nem tudom értelmezni, hogy ha sikerül eljutnom mankóval, fél lábon egy áruházba a gyerekeknek szandált venni, senkiben fel nem merül, hogy az ajtót kinyissa nekünk, vagy hogy a cipős sorokon át odajöjjön, tud-e nekem segíteni.

Egyszerűen nem értem.

A világ legrövidebben űzhető mestersége

Szeretném hinni, hogy fordított helyzetben megragadnám a segítség lehetőségét, főleg, ha kérik, kommunikálják is az igényeket. Persze, lehet, hogy nem, lehet, hogy az univerzum üzen, és valamit rosszul csinálok, de több ezer egyedülálló anya tapasztalata van ott az enyém mellett, ezért merem mindezt megírni. Mert biztos vagyok benne, hogy nem – kizárólag – saját hülyeségünk, hanem a rendszer hiányosságainak áldozatai (is) vagyunk. És a mentális jóllétünk nagyban, de egyszerűen nem csak rajtunk múlik. Egy olyan rendszerben kerültünk ilyen élethelyzetbe, amelyik nemhogy az egyedülálló anyák, de az anyák tapasztalataira is teljesen vak és cinikus. Egyedülálló anyaként ráadásul bukunk társadalmi státuszt, baráti köröket, családtagokat is, potenciálisan bevethető embereket, erőforrásokat is. Innen nagyon sokfelé tovább lehet lépni, az egyik a mentális összeomlás, a gyerekek túlterhelése a mi mentális problémáinkkal, a másik a menekülés erősen kompromisszumos kapcsolatokba, „ennél már minden jobb” alapon. Óriási belső tartás kell ahhoz, hogy az ember öntudatlanul ne sodródjon bele ilyenekbe, vagy ne a gyereken vezesse le a feszültséget. És az effajta belső tartás mögött is iszonyú sok munka és befektetett energia van. 
Persze, vegyük elő, amit megtanultunk a rengeteg önsegítő könyvből, vegyük számba a nap végén, mi az, ami jó ebben az egészben. A gyerekek rengeteget önállósodtak és én is nagyon sokat tanultam az elmúlt hetekből. Megtanultam türelmesnek lenni, hátradőlni és elfogadni, hogy most csak ennyi megy, nem tudok magamból kipréselni többet. Megtanultam, hogy attól még, hogy nagyon akarom, nem biztos, hogy működni is fognak a dolgok, mert azok nem akarattal működnek, hanem együttműködéssel, megértéssel, figyelemmel, törődéssel. Megtanultam segítséget kérni, még akkor is, ha tudom, hogy ezzel azt is kockáztatom, hogy visszautasítanak, és az rosszul fog esni.
És, mint minden krízisben, úgy most is új, szuper kapcsolataim alakultak, szülőkkel, akik első pillanatban jelentkeztek, hogy hozzák-viszik a gyerekeket. Szintén egyedülálló szomszéd anyukával, aki két kisebb gyerekkel van otthon és kenyeret süt, összepakol, vagy elviszi a gyerekeimet, ha éppen lenne egy szusszanásnyi ideje.  
Ezek mind csendben történnek, a színfalak mögött, a szolidaritás apró köreiben, ahová csak akkor irányul valamennyi figyelem, ha ég a ház, vagy ha anya eltöri a lábát, akkor is csak néhány napig. Különben senkit nem érdekel, miért vannak az anyák olyan mentális állapotban, amilyenben. Engem nem vigasztal a saját hősiességem tudata, én nem akarok egy percig sem hős lenni, mert a hős a világ legrövidebb ideig űzhető mestersége.

Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu