Tamara de Lempicka az 1920-as évek bohém párizsi elitjének portréfestőjeként a világháborúk közötti avantgárd idill illusztris és hírhedt alakjait ábrázolta. Férfiakat és nőket egyaránt elcsábított, és saját bevallása szerint a peremvidéken, a „társadalom normális szabályain” kívül akart élni.
Annak ellenére, hogy kiváltságos családba született, Lempicka fiatal nőként nehéz helyzetbe került, amikor 1917-ben az orosz forradalom elől menekülnie kellett Szentpétervárról. A túlélés és az önkifejezés Párizsba sodorta, ahol portréfestőként gondolta újra magát, és minden idők egyik meghatározó art deco művészévé vált. Művei még ma is keresettek, olyannyira, hogy alig két évvel ezelőtt 21,1 millió dollárért kelt el a Marjorie Ferryt, Párizs egyik kabaréénekesnőjét ábrázoló képe.
A Sotheby’s aukciósház galériás szakemberei felemelik Tamara de Lempicka 1932-ben készült Marjorie Ferry portréja című festményét 2009. április 21-én Londonban. (Fotó: Oli Scarff/Getty Images)
Tehetsége hamar megmutatkozott
Tamara korai éveiről keveset tudunk, de annyi bizonyosnak tűnik (és csak tűnik, mert gyakran módosította az életkorát), hogy 1898-ban született orosz-lengyel arisztokrata családban, és a svájci Lausanne-ban járt internátusba. Tamara Gurwick-Gorzka néven látta meg a napvilágot Varsóban, ami akkor még az Orosz Birodalom része volt. Egy sikeres orosz ügyvéd és egy lengyel előkelőség lányaként a kiváltságosak világában élt, és boldogan nem vett tudomást a pusztító világháború előjeleiről, amelyek a halálra ítélt Európa látóhatárán gyülekeztek sötét viharfelhőként.
Tamara koraérett gyermek volt. Első feltűnő kísérletét a művészi pálya felé tíz-tizenkét éves korában tette. Édesanyja egy elismert helyi művészt bízott meg, hogy fesse meg lánya portréját, de a fiatal Lempicka utálta a pózolást, és meg volt győződve arról, hogy ő maga jobban meg tudná rajzolni. A művész pasztellkrétáit magához véve utasította kisebbik húgát, Adrienne-t, hogy vegyen fel egy pózt, és a családja nagy elismerését kiváltva megfestette a portréját. Bár a mű nem maradt fenn az utókor számára, és maga a történet is talán kissé „apokrif”, mégis betekintést nyerhetünk általa Tamara jellemébe: elképesztő önbizalmába, abba a vágyába, hogy az alany passzivitása helyett az alkotó szerepét töltse be, valamint a férfi „feljebbvalói” iránti tiszteletlenségébe.
Tamara de Lempicka (Fotó: Bettmann Archive/Getty Images)
Egyébként a fiatalabbik húga – akiről az alábbi legendás első portré készült – szintén művészeti pályára lépett. Adrienne Gorska egyike volt azon kevés nőknek, akik abban a korban egyetemi diplomát szereztek építészetből, és végül tagja lett a francia Modern Művészek Szövetségének is. Gorska a két világháború között elsősorban Párizsban dolgozott, ahol modernista és art deco bútorokat tervezett. Nővére számára pedig a párizsi lakásának berendezéséért felelt, amelyet krómozott bútorokkal díszített, majd később az ikonikus modernista Cinéac mozik tervezésével foglalkozott.
Tiniként ment férjhez
Szülei válása és anyja újraházasodása miatt úgy érezte, mindenképpen önállósodnia kell. Csupán 15 éves volt, amikor egy opera-előadáson meglátta Tadeusz Łempickit, egy gazdag ügyvédet, és elhatározta, hogy ő lesz férje. Számítása be is vált, 1916-ban megkötötték a házasságot, és egészen a bolsevik puccs elérkezéséig fényűző életet éltek. Azonban 1917-ben menekülniük kellett otthonukból, maguk mögött hagyva vagyonuk nagy részét. Végül Párizsban kötöttek ki, de 1919-re a férj még mindig nem talált munkát, a családi ékszerek eladásából összegyűjtött pénzük egyre fogyott, és ekkorra már a lányuk, Maria Krystyna, azaz Kizette is megszületett. A még mindig csak 21 éves Tamara ezen a válságos ponton úgy döntött, hogy cselekszik, és festőnek áll. „Nincsenek csodák – szól a híres a mondása. – Csak az, amit te megcsinálsz.” Az önmegvalósítás és a túlélés jegyében beiratkozott az Académie de la Grande Chaumière-be, ahol Maurice Denis és André Lhote tanítványa lett. Fáradhatatlanul dolgozott, napi kilenc órán át festett, alig tartva szünetet.
Fotó: Getty Images
Lempicka nemcsak tagadhatatlan tehetségének köszönhette a gyorsan jött sikereit, hanem annak is, hogy lánya visszaemlékezései szerint „gyilkos ösztönnel” is rendelkezett. Ravasz és határozott volt, és kitűnő érzéke volt az önreklámozáshoz. Csiszolt társasági készségeivel, Greta Garbót idéző külsejével és a párizsi divattervezőktől, például Coco Chaneltől és Elsa Schiaparellitől származó pompás ruháival Lempicka feltűnő alakja volt a társasági életnek. Emiatt is viszonylag gyorsan híre ment portréfestői képességeinek. Gyorsan felemelkedett a párizsi bohém társadalom felsőbb rétegeibe, könnyedén mozgott a nagy szalonokban, olyan csillogó körökben, mint Pablo Picasso, Jean Cocteau és az író Colette, és a szintén író André Gide, akivel állítólag együtt hódoltak a kokain élvezetének is.
Egyedi stílust alakított ki
Az ecsetes bárónőként is becézett művésznő a két világháború közötti években a párizsi Ritz Hotel és a monte-carlói Grand Hotel között ingázott, és a kor elitjével barátkozott – őket festette meg vásznain. Többek között Erzsébet görög királynőt, XIII. Alfonz spanyol királyt és Gabriele d’Annunzio olasz költőherceget is megörökítette. Ahogy Jean Cocteau fogalmazott, Lempicka „egyformán szerette a művészetet és az előkelő társaságot”. És az előkelő társaság is imádta őt.
Kifejlesztette a rá jellemző, erősen stilizált technikáját, amelyet többek között a reneszánsz ihletett, amelyet tizenéves korában látott, amikor gazdag nagymamájával Olaszországban utazgatott, de hatott rá a neokubizmus, a futurizmus és az art deco is. Lempicka munkái a francia neoklasszicizmust idézték, de a modernitás létfontosságú elemeit – a filmszerű megvilágítást, futurisztikus nagyvárosi hátteret és reklámszerű kompozíciót – is magukban foglalták.
Tamara de Lempicka megérkezik az Egyesült Államokba 1929-ben (Fotó: Getty Images)
Munkái feltűnően különböztek a kortársakéitól. „Én voltam az első nő, aki letisztult festményeket készített – mondta később a lányának, – és ez volt a sikerem eredete. Száz vászon közül az enyémek mindig felismerhetőek voltak. A galériák általában a legjobb termekben mutatták be a képeimet, mert vonzották az embereket. A munkáim tiszták és befejezettek voltak. Körülnéztem, és csak a festészet teljes pusztulását láttam. A banalitás, amelybe a művészet süllyedt, undorral töltött el. Olyan mesterséget kerestem, amely már nem létezett; gyorsan, finom ecsettel dolgoztam. A technikát, a mesterséget, az egyszerűséget és a jó ízlést kerestem. Soha nem a másolás volt a célom, hanem egy új stílus, világos, világító színek, és hogy a modelljeim eleganciát árasszanak.”
A szélsőségeknek élt
Lempickat lenyűgözte a párizsi bohémek progresszív, buja életmódja. Botrányos viszonyok sorát bonyolította le férfiakkal és nőkkel egyaránt, és híres (vagy hírhedt?) volt féktelen libidójáról és ragadozó viselkedéséről. A The Guardian szerint akkoriban úgy emlegették, mint egy forró kis krumplit, azaz ami kézről kézre járt (mert mint a frissen sült burgonya, olyan forró volt, hogy senki sem tudta megtartani a kezében).
Rendszeresen részt vett Natalie Barney amerikai költőnő (akit Radclyffe Hall egyik legjelentősebb leszbikus regényének, A magány kútjának ihletőjeként tartanak számon) csak nőknek szóló délutánjain, és barátságot kötött Vita Sackville-Westtel (aki Virginia Woolf Orlando című regényének, a valaha írt egyik legelismertebb queer-regénynek az ihletője volt). „A társadalom peremén élem az életemet – mondta egyszer. – És a normális társadalom szabályai nem vonatkoznak azokra, akik a peremvidéken élnek.”
Egyik nevezetes kapcsolata Suzy Solidorral (nyíltan leszbikus és hírhedt nőcsábász, exhibicionista énekesnő, színésznő és éjszakai klubtulajdonos) Lempicka egyik leghíresebb festményét eredményezte. Abban az időben Solidor igazi hírességnek számított, aki Picasso, Francis Bacon és Man Ray portréihez ült modellt, és a világ legtöbbet festett nőjeként emlegették. Nem véletlen hát, hogy a Lempickával folytatott kapcsolatból is kép született. A történet szerint Solidor kérte meg Tamarát, hogy fesse le, a művésznő pedig egy feltétellel egyezett bele: ha Solidor meztelenül pózol. Természetesen Solidor beleegyezett ebbe, a kész mű pedig – amelyen a láncra vert kezű modell kacéran néz – szemérmetlenül provokatív lett.
A nők felszabadításának szimbóluma
1929-ben Lempicka a nők függetlenségének ünneplésére kapott megbízást a Die Dame című német magazin címlapjának elkészítésére. Ebből született az Önarckép zöld Bugattiban című mű, amely az art deco egyik meghatározó képévé vált. A képen a művész jéghideg, szőke fürtjei épp csak látszanak a szűk Hermès-sisak alatt, bőrkesztyűs keze pedig a kormányon pihen, Tamara elszántan, de távolságtartóan tekint a jövőbe. A festmény az akkoriban nagyon divatos szűk, magazinreklámszerű kompozíciót használja, és a sebesség, a gépkorszak futurista romantikáját, a húszas évek bűvöletét, a modernitás lendületét hirdeti.
Ahogy az 1920-as évek átadták helyüket az 1930-as éveknek, és a világ lassan, de feltartóztathatatlanul a második világháború felé haladt, a képeken ábrázolt csillogó, túlzásokba eső világ – a lakói tudtán kívül – a végét járta. Bizonyos értelemben ez a híres önarckép fikció: az autó valójában nem is Bugatti volt, hanem Tamara saját kis Renault-ja, amelyet úgy alakított át, hogy a gazdagság és a csillogás benyomását keltse. És a dicsőséges jövő, amely felé száguldott, valójában egy epilógus volt: az addig ismert Európa utolsó felvonása.
Amikor kitört a háború, Lempicka és új férje (Tadeusz 1931-ben vált el Tamarától sorozatos hűtlenségre hivatkozva, viszont ekkor újra férjhez ment egy Raoul Kuffner nevű zsidó származású magyar báróhoz) az Egyesült Államokba menekültek, és mindketten életük végéig ottmaradtak. A párizsi évei alatt Lempickához kötődő személyek közül többeket megvádoltak a fasizmus támogatásával, leginkább Solidort, aki a náci megszállás alatt megkérdőjelezhetően viselkedett, ez pedig őrá is árnyékot vetett. Fiona McCarthy műkritikus Lempickát „a fasiszta szupervilág művészeként” is jellemezte, munkáiról pedig azt mondta, hogy azok „a tekintélyelvű fegyelem sötét és kétes csillogását” árasztják. Annyi igaz, hogy Lempickára nyilvánvalóan bizonyos fokig hatással volt a futurista mozgalom, amely elválaszthatatlanul összekapcsolódott a fasizmussal és a háború dicsőítésével mint „a világ egyetlen higiéniájával”.
De ezektől a kritikáktól függetlenül a Zöld Bugatti önportré elvitathatatlan igazsága megmarad: a mű, ahogyan a Die Dame is szerette volna, a nők felszabadításának szimbóluma, hiszen a képen látható alak a volánnál ül: ő rendelkezik maga felett, ő irányít, és átgázol rajtunk, ha az útjába kerülünk.
A szenvedély fogságában
Lempicka festményeit gyakran közölték divatlapokban, például a Harper’s Bazaarban és a már említett Die Dame-ban. La Musicienne című képe – melyen szerelme, Ira Perrot (akivel 1922-ben kezdett szenvedélyes viszonyba) látható hosszú kék ruhában, mandolinon játszva – 1930 áprilisában jelent meg az utóbbi címlapján. A La Musicienne 2018 novemberében megdöntötte a művész aukciós rekordját, amikor 9,1 millió dollárért kelt el a New York-i Christie’s aukciós házban (amit azóta megdöntött a már említett Marjorie Ferry).
Lempickát lenyűgözte az 1920-as évek végén tett első New York-i utazása, és a manhattani felhőkarcolók égboltja több festményén is szerepelt ezután. Figyelemre méltó példák a La Musicienne és a Les Jeunes Filles, amelyeken a művésznő önmagát és Irat ábrázolja szerelmes ölelésben. Mindkét festményen látszik egy másik Lempicka-védjegy: a felületkezelés olyan, mintha polírozott, polikromos acélból készült volna.
Irával való kapcsolata „vakmerő, kalandvágyó, felpezsdítő időszak volt számára” – emlékezett vissza a művész lánya, Kizette. A másik nagy szerelme Rafaela Fano volt, akit Tamara úgy jellemzett, mint „a legszebb nőt, akit valaha láttam”. Lempicka egy nap véletlenül meglátta az utcán, és azonnal felkérte a gyönyörű lányt, hogy legyen a modellje. Hamarosan szeretője is lett, a kapcsolat pedig egy évig tartott.
Patrick Bade a művészről szóló 2006-os monográfiájában azt írta, hogy Lempicka Rafaelát ábrázoló képei „pályafutásának legpotensebb erotikus művei, amelyeken a modell lágy, gömbölyded teste iránti vágy kézzelfogható”.
Azonban a történelem közbeszólt: az 1930-as évek közepén Lempicka feleségül ment Raoul Kuffnerhez, és mivel mindketten zsidó származásúak voltak, érezték, hogy Európában milyen politikai szelek fújnak, 1939-ben úgy döntöttek, hogy az Egyesült Államokba mennek. A párizsi avantgárdtól eltávolodva Lempicka soha nem érte el pályája korábbi csúcspontjait. Mivel az Újvilágban nem voltak hercegek vagy grófok, akiket megfesthetett volna, nehezen talált megfelelő témákat, és végül az absztrakció felé fordult.
Ma is sztárok rajonganak érte
A Lempicka iránti érdeklődés azután kezdett újraéledni, hogy 1973-ban a párizsi Palais du Luxembourgban kiállítást rendeztek a két világháború közötti műveiből. Élete utolsó éveit Mexikóban töltötte, mielőtt 1980-ban elhunyt. Utolsó művészi gesztusa az volt, hogy megkérte lányát, Kizette-et, béreljen helikoptert, menjen fel a Popocatepetl-hegyre, és szórja szét hamvait a vulkáni kráterben.
Halála után a munkássága iránti lelkesedés újabb hullámot indított el. Jack Nicholson, Barbra Streisand és Madonna is azok közé a prominens személyiségek közé tartoznak, akikről köztudott, hogy Lempicka festményeit gyűjtik. Madonna korábban nemzetközi kiállításokra is adott kölcsön műveket a gyűjteményéből, az Artnet szerint az énekesnőnek rengeteg festménye van New Yorkban. „Gyakorlatilag van egy Lempicka-múzeumom” – nyilatkozta Madonna.
A Lempicka-utalások szimbolikusan visszatérnek Madonna munkásságában az egész karrierje során: az Open Your Heart (1987), az Express Yourself (1989), a Vogue (1990) és a Drowned World/Substitute for Love (1998) klipjeiben is szerepelnek. Képei megjelentek a Who’s That Girl (1987) és a Blond Ambition World Tour (1990) filmforgatásán is.
Nem nehéz megérteni, mit lát Tamara de Lempickaban: szárnyaló ambíciója, mindenfajta mentegetőzést mellőző promiszkuitása, és a nők erőteljes ábrázolása alapvetően modern figurává teszi Tamarát, az első női művészt, aki igazi sztár lett.
Kiemelt kép: Getty Images
