Igazi élmény Csányi Vilmosék balatonalmádi házában vendégeskedni. A kapuban két bolyhos fej – Janka, a professzor pumi-husky hibridje és Bubu, a barátjánál vendégeskedő pumi – kíváncsiskodik, a kert ezer virágán lepkék táncolnak, a szőlő hűtötte verandán nyoma sincs a hőségnek, házigazdám pedig aprósüteménnyel és jó kávéval vár. Csányi Vilmos csodateraszán egyszemélyes közösségekről, a húsfogyasztás etikai aggályairól és tágra zárt világunkról beszélgettünk. 

Temérdek publikációt, előadást, több szépirodalmi igényű munkát jegyez – nekem mégis úgy tűnik, ma is az olvasmányos ismeretterjesztésben mozog a legotthonosabban. Tévedek? 
Jó ez a műfaj, csak ügyelni kell, hogy az ember ne a szakmának akarjon írni. Az ismeretterjesztő könyvek szerzői sokszor nem mernek keveset vagy közérthetően mondani, nehogy egy szakmabeli hiányosságon, tévedésen csípje őket. Pedig kötve hiszem, hogy a tudósok egymás ismeretterjesztő könyveit bújnák, az olvasót meg inkább elriasztja a túlzott tudományoskodás, nem érdekli az ilyesmi. Az olvasót inkább az érdekli, hogy Janka kutyám hogy tartja észben az idő múlását, vagy hogy jelzi sértődöttségét, amikor hiába hozza nyúlbabáját, mégse dobom el neki azonnal. A Levegőtben is bőséggel vannak ilyen részek, mert ami kifelé megy, az mese kell, hogy legyen és elég, ha nagyjából mutatja mi van beljebb, a tudomány világában. Akit komolyabban érdekel, az jöjjön be – nyitva van a kapu. 

Mennyire akarunk bemenni, vagy legalább benézni azon a kapun? Tapasztalatai szerint mennyire mozgatja a ma emberét a világ megismerésének vágya, és mennyire tud hiteles információkhoz jutni az, akit igen? 
Vannak, akiket érdekel, hogy működik a körülöttünk lévő világ, mások elzárkóznak vagy közönyösek, és olyanok is vannak, akiket inkább összezavar az, ami a tudományból eljut hozzájuk. A coviddal vagy az oltásokkal kapcsolatban mindegyikre láttunk példát, de jól szemlélteti ezt például a génmódosítás témája is.

Vannak, akiket nem érdekel, hogy miből van, amit megesznek, mások a hozzájuk eljutott információk alapján szinte rettegnek a génmódosítás minden formájától

– már legalábbis amiről tudják, hogy az. Így fordulhat elő, hogy míg az RNS alapú vakcinát bevesszük – és jó is, hogy bevesszük –, a szárazságtűrő kukoricát emberiség elleni bűntettnek tekintjük. Vagy ott van az aranyrizs. Ázsia egyes részein, Pakisztánban, Indiában az egyik leggyakoribb probléma az A-vitamin hiány, hiszen az emberek naponta egy marék rizst esznek, amiben nincs karotin. Emiatt évente körülbelül 200 millió gyerek lesz súlyosan A-vitamin hiányos, és több százezren vakulnak meg. Néhány kutató összefogott, és csináltak egy úgynevezett aranyrizst, amibe beépítettek egy baktériumból származó, béta karotint előállító gént. Ebből az a bizonyos egy marék nagyjából fedezi is az A-vitamin szükségletet. Mit gondol, miért nem eszik még egész Ázsia aranyrizst? 

Mert túl költséges vagy macerás az előállítása? 
Egyik sem. Azért nem esznek ma aranyrizst, mert aktivizálta magát és nagy médiavisszhangot vert a Greenpeace azzal, hogy ez az aranyrizs egy trójai faló, nem kell nekünk, mert csak ajtót nyit mindeféle hajmeresztő génmódosításnak. A helyiek megijedtek ettől. Dühös nem azért vagyok, mert egy zöld szervezet ellene van a környezetünkbe való indokolatlan bevatkozásnak, hanem azért, mert egy milliók életét megmentő ötletet így lesöpörnek az asztalról. És cserébe tudja, mit javasolnak az ottani embereknek? Azt, hogy egyenek változatosan. Ezek a legszegényebb emberek, akik tényleg egy marék rizsen élnek, vegyenek salátát, brokkolit meg banánt. 

Fotó: Németh Gabriella

Értem a felháborodást, és könyvét olvasva is éreztem, hogy szociálisan kifejezetten érzékeny, szolidáris, néhol politikus lett ez a munka. Az állatvilág helyett ezúttal az ember van a középpontjában, fajunk kapcsán pedig legtöbbször az egyszemélyes kultúrák problémakörét érinti. 
Nagyon foglalkoztat hogy a modern idők mennyi sok problémája vezethető vissza az individualizmusra és arra, hogy felbomlottak az ember élhető, kisebb közösségei. A közösségek felbomlása, ami együtt jár a családok összetörpülésével is, arra vezeti az egyént, hogy úgy viselkedjen, mintha egyszemélyben közösség lenne.

Régebben, a közösségi kultúrákban lehetett tudni, hogy milyen elvekhez kell igazodni annak érdekében, hogy a közösség értékes tagjának tekintsenek minket, de ez elveszett.

A mai ember megválaszthatja, hogy mit csinál, mit hisz el és hogy ő maga milyen legyen. Iszonyú sok lehetőséged van, de csak látszólag te döntöd el, hogy merre mész. 

Nem igaz, hogy végtelen lehetőségünk van, vagy nem vagyunk rá képesek, hogy döntsünk?
Azon a szinten, ahol most dönteni akarunk, nem vagyunk rá képesek. Egy kis közösségben jó tanács az, hogy keresd a hozzád hasonlókat, barátkozz értelmes, jóravaló emberekkel, és szép életed lesz. De ha a kis közösség nincs, helyette van egy nyolcmilliárdos, online összekötött halmaz, akkor abból hogy választasz? Nem afelé megyünk, hogy gyerekek, itt ez az iskolai osztály, ebből próbáljatok jó közösséget formálni, hanem hogy iratkozzatok fel a TikTokra, kössetek laza ismeretségeket a világ minden táján. Ez a minden eddiginél szélesebb nyilvánosság azért is veszélyes, mert az ember a nyolcmilliárdból az egy akar lenni. Mintha az lenne az egyetlen érték, hogy ki milyen óriási dolgot tud véghezvinni, vagy ki milyen sikeres, vagy ismert ebben az óriási közösségben.

Ön mit tekint értéknek ezzel szemben? 
Szeretném, ha a mindent lehet mellé odaírnánk azt is, hogy a kiteljesedéshez fontos, hogy legyen egy olyan jól ismert, hozzánk közel álló, fogható, tapintható, szagolható közösségünk, amelyik befogad, és ahova mi is szeretnénk tartozni. És hogy ezt nekünk nem Zanzibárban kell keresnünk, hanem a jóval közelebbi környezetünkben, és nem kell attól félni, hogy jó ajánlatokról maradunk le közben.  

Könyvében arról is ír, hogy valódi globális kultúra még nincsen, miközben a hétköznapokban azt tapasztaljuk, hogy lassan csak az van, többek között a fentebb már említett közösségi felületeknek hála, a középosztálybeli gyerekek a világ minden táján hasonló kultúrát fogyasztanak. 
Ilyen határozottan nem mondom, hogy nincs globális kultúra, de fontosnak tartom, hogy definiáljuk, mi az a kultúra. Szerintem az emberek, állatok, technológiák, beszéd iszonyú összeszervezett elegye, amely képes életben tartani az embereket, állatokat, és képes arra, hogy a következő generáció is éljen. Na most ehhez iszonyú nagy szervezés szükséges, amit minden kultúra belülről hordoz, és ehhez óriási energia, világos közös célok és közös akciók kellenek. Ma ez még nincs meg, hiszen olyan mindannyiunkat érintő dolgokban nem tudunk össszehangoltan cselekedni, mint a környezetvédelem. 

Lehet, hogy a környezetvédelem ügye lesz a most alakuló globális kultúra szervezőeleme? A közös érdek egyre többek számára világos. 
A környezetvédelmet el kell az embereknek magyarázni, és jól kell elmagyarázni. A te is tehetsz valamit jelen formájában egyszerűen nem igaz, mert nem az a megoldás, hogy nem veszek szívószálat – persze ne vegyek –, hanem együtt kellene kényszeríteni a politikusainkat a kellemetlen intézkedések meghozatalára. Sajnos a tegyél a magad szintjén valamit elve nem fog változást hozni, pláne, hogy a nyolcmilliárd ember töredékének van csak lehetősége bármit is tenni. Kicsit olyan ez, mint az aranyrizsnél az egyenek változatos táplálékot felszólítás. A hétköznapi ember politikai szerepvállalására, kényszerítő erejére lenne szükség a változáshoz, de ezt mozgósítani a legnehezebb. 

Sikerülni fog valaha?
Az emberek soha nem hajlandók előre felismerni, hogy milyen kellemetlen dolgok jönnek – árvíz, tűzvész, háború, számtalan példa van. Amikor bekövetkezik valamilyen nagyon komoly katasztrófa, és az életek forognak kockán, akkor viszont hajlandók bármit megcsinálni, akkor a döntő többség hajlandó összeállni, szót fogadni, és akkor fogunk tudni majd cselekedni.

Az embernek van egy olyan tulajdonsága, amit alárendelő képességnek neveznek, az állatoknál is van, de az embernél különösen fejlett.

Akkor működik igazán jól, amikor össze kell fogni és együtt kell megoldani egy problémát, védeni az életünket – mint például a covid kapcsán, amikor világszinten történtek országokon átnyúló intézkedések – vagy levadászni egy mamutot. Ezt lehet látni akkor is, amikor kitör egy tűz: ismeretlen, hozzá nem értő emberek összeverődnek, kerül víz és vödör, lesz valaki, aki mondani fogja, hogy tedd ide, hozd oda, és a többiek elkezdenek szót fogadni. Ez viszont csak komoly ingerekre következik be, prédikációra nem. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy tegyünk le a meggyőzésről, és ne mondjuk az embereknek, hogy te is tehetsz valamit. Fontos, hogy a téma napirenden legyen, hogy amikor eljön az idő, akkor már fel legyünk készülve és ne álljunk ott értetlenül, hogy ezek a barmok miért zárták el a vizet meg a villanyt.

A környezetvédelemhez kapcsolódik egy másik izgalmas, aktuális kérdés, az állatjólét ügye, az állatok jogai. Könyve egyik szórakoztató fejezetében részletesen és nagyon ironikusan ír arról, hogy a természetben miért nincs olyan, hogy kegyelem: például „a növényevőknél nyugdíjasproblémák nincsenek”. Nekünk, embereknek van jogunk ilyen könnyedén gondolkodni állatok leöléséről? Mit gondol az állati jogokról? 

Én úgy gondolom, hogy jogai az embernek vannak, hiszen az ember teremti a jogot, ez a kultúra része, és csak a fajtársaskra vonatkozik. Az egy más kérdés, hogy emberként alkotunk-e jogokat az állatok védelme érdekében, még fontosabb, hogy mennyit akarunk és mennyit tudunk ebből betartani. A biológia még mindig arról szól, hogy az egyik megeszi a másikat, ez ténykérdés. Minket ma már oroszlánok kevésbé esznek meg, de a föld alatt a mi húsunkat is lerágják. Ezt el kell fogadni, ilyenek vagyunk. Azon viszont lehet vitatkozni, hogy akarunk-e ezen változtatni, és ha akarunk, akkor ennek milyen módozatai vannak. Az egyik, hogy átállunk növényi alapú táplálkozásra. Nem régen láttam egy filmet egy sertéstelepről – egy ott elszabadult disznó visítását és halálfélelmét látni felkavaró volt. Teljesen egyértelmű volt, hogy ez a szerencsétlen állat kínlódik és érez, és hogy szörnyű gyilkosság történik. Innen nézve etikátlannak tűnik a húsevés, viszont régen falun, még az előző nap is szeretgette a nagymama az állatot, amit másnap levágtak. Nehéz ezt jól feloldani.

Mi ütközik itt ellentmondásba? 
Az, hogy az ember biológiai lény, és ennek dacára van kultúrája. Lehet azt mondani, hogy az ember ma egy olyan kultúrát akar, ami maximálisan szakít a biológiával. Nyilván nem tud teljesen, mert eszünk, lélegzünk, de a viselkedésünket szabályozhatjuk. Ez választás kérdése és nem biztos, hogy ha nagyon megvitatnánk, mindenki erre szavazna. Aztán lehetséges olyan verzió, hogy elfogadjuk, hogy ragadozók vagyunk, ez ezzel jár, de ezt csináljuk finoman, ne durván, ne élvezkedjünk benne, és annyi elég. Vagy pedig álljunk át teljesen, és vállaljuk ennek a költségeit mindenféle értelemben. 

Csányi Vilmos – Levegőt, Open Books, 4499 Ft

Ezek a kérdéseink eleve csak azért merülhetnek fel, mert részben igába hajtottuk a természetet; a legtöbben úgy gondoljuk, kiemelkedő intelligenciánk okán. Könyvében viszont arról ír, hogy az intelligencia relatív. Gondolhatjuk magunkat nagyon okosnak, de egy nálunk sokkal egyszerűbb élőlény is intelligens, ha saját környezetében jól él túl. Ha nem vagyunk intelligensebbek más lényeknél, miért lett belőlünk főnök? 
A közösség a kulcs. A közösségekkel az ember egy olyan viselkedést tudott létrehozni, amit a többiek nem. Az, hogy a közösség ki tud tűzni valamilyen kollektív célt, azt el tudja magyarázni mindenkinek, aki részt vesz benne, és a résztvevők szerepét ebben a kollektív cél elérésében meg tudja határozni, óriási dolog. Az emberben genetikailag rögzült ennek az igénye, ha megfigyeli, még a mai politikában is azt látja, hogy az a párt, személy, csoport, aki meg tud fogalmazni egy jól körvonalazott társadalmi célt, és azt tudja mondani, hogy figyelj, neked ebben ez a dolgod, az nyeri meg a választást. És az a munkahely működik, ami igyekszik közösséget is formálni.

És mi lesz velünk, ha épp ez a közösségi működésünk reccsen most meg? 
Sokáig élt közösségben az ember, most már ezek az ősi közösségek nincsenek, helyettük egyszemélyes közösségek vannak, de nem telt el még elég idő ahhoz hogy azt mondhassuk, ezek nem működnek. Lehet, hogy ez is egy működési mód, és úgy is lehet évezredekig élni, hogy mindenki individualista, és nem lesznek közösségek. Lehet, nem tudom. Én mégis azt gondolom, hogy az alapvető alkata az embernek az, hogy közösségeket alkosson, és ha jön majd egy periódus, ahol ezek újra ki tudnak alakulni, akkor biztos vagyok benne, hogy működőképes lesz, mert ezt már láttuk, hogy működik. 
Lehet, hogy ez a másik is működőképes, csak az már nem a mi életünkben fog kiderülni. 

Szöveg: Balázs Barbara
Kiemelt kép: Németh Gabriella