Időpont: két előadás közötti másfél óra. Színhely: a Rózsavölgyi Szalon öltözője. Beszélgetőtárs: Molnár Piroska. Íme, a többi…

Mit csinálsz ilyenkor, a délutáni és az esti előadás közötti órában?
Általában, ha sok a tanulnivalóm, akkor azzal foglalkozom, vagy a már futó darabokat ismételgetem át, most viszont úgy terveztem, inkább kicsit pihenek és keresztrejtvényt fejtek. Illetve fejtettem volna, ugye…

Egyébként hihetetlen a te szellemi kapacitásod! Ahogy tucatnyi darabot tudsz változatlanul megtanulni és fejben tartani. A szövegtudás a színészek legnagyobb lidérce már fiatalabb korban is…
Azt hiszem, bizonyos korhoz elérve a mi pályánkon többnyire választani kell: az elménkre próbálunk ügyelni, vagy a fizikumunkra? Én utóbbit elengedtem, viszont az agyam még nagyjából rendben van. Nevek nem jutnak eszembe, de a szövegekkel nincs még különösebb gondom.

És miként lehet a memóriát karbantartani?
Egész életemben sokat olvastam, ez biztosan segített valamennyire szellemileg. És a rejtvényfejtés is. Meg egyébként valószínűleg született adottságom is…

Tudod, hogy Csortos Gyula a bemutatókon még nem tudta a szerepeit? „Majd ha siker lesz, akkor megtanulom” – mondta.
Ezt nem tudnám csinálni. Bele is halnék, ha nem lenne makulátlan már próbára is a szövegtudásom. Ezért is van, hogy idővel azért igyekszem észrevétlenül kevesebbet vállalni.

Fotó: RTL KLUB

Piroska, drága! Szerinted van az országban olyan színpad, koncertterem, pódium, forgatás, ahol az elmúlt tíz napban ne fordultál volna meg legalább háromszor?
Azért van egypár, de most ez nagyon összesűrűsödött. Be kell fejeznem egy szlovák filmet még, ami a pandémia miatt elcsúszott. Közben ott a hazai sorozat negyedik évada, száz éve a Bors néni, egy tucat, évek óta futó darab több színházban. Amit nem volt szívem visszautasítani, hogy a Zeneakadémián A katona története című előadásra a rendező, Ascher Tamás engem kért fel a mesélő szerepére. Úgy volt, hogy egyetlen előadás lesz, de már most hónapokra előre tele a naptár… De hát Sztravinszkij műve zseniális, Ascher fantasztikusan izgalmas rendező, és nagyon szeretem Kelemen Barnáékat is.

Jó, de ahhoz képest évek óta mindig elmondod, hogy most már lassan kihátrálsz a szakmából…
Hát igen. Úgy mondanám, hogy igyekszem. De nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra becsukni az ajtót magunk után. Nem lehet megcsinálni sem a kollégákkal, sem a közönséggel.

Miért tetszik annyira frenetikusan jónak lenni?!
Nemrég hallottam egy nagyon édes mondást, egy majdnem százéves nénitől. Arra a kérdésre, hogy van, azt mondta: „Hát, fönntartom a látszatot.” Bölcsebben nem lehetett volna megfogalmazni. Ezt én is elmondhatom magamról: igyekszem fenntartani a látszatot. Mert az igazság az, hogy minden elindulás otthonról egy kaland. Előtte már a fürdés, fölöltözés, harisnyahúzás… És hát a korai kelés a forgatásoknál. Annál katasztrofálisabb nincs, mert, ugye, az évek múltával az ember éjszaka nagyon rosszul alszik, és nem akarok rászokni az altatóra, inkább nézem a Netflix-filmeket, és akkor azt veszem észre, hogy na, már reggel hat óra van. És nagyon jólesik egy-egy nap, amikor ki sem kell mozdulnom otthonról.

MTI/Bruzák Noémi

Mondd, az hogyan lehet, hogy téged még soha nem kaptak modorosságon? Pedig a legnagyobbak is egy koron túl rendre erre építenek, sőt, el is várják tőlük.
Nem győzöm hallgatni a szemrehányást a parodistáktól, hogy engem nem lehet utánozni, rólam nem lehet paródiát készíteni, mert nincs egy olyan jellegzetességem, amiről felismerne a közönség, amitől be tudnának azonosítani. Nem is kell! Eszembe sem jutott, hogy kéne valami tipikus gesztus, hangsúly, színpadi megoldás. Felvenni valamit, ami szinte a védjegyem. Nem, nem! Ez soha nem volt kérdés. Egy színész minden szerepben, alakban találja meg a csak arra jellemzőt, ami semmi másra nem alkalmazható. Éppen tegnap éjjel néztem egy filmet Shakespeare-ről. Kenneth Branagh játszotta a drámaírót, egy elképesztő Shakespeare-maszkkal. És hát, ugye, ő híres erről, Poirot-nak is teljesen különleges karaktert talált ki. A feleségét Judi Dench alakította, aki csak egy korabeli frizurát viselt, de egyébként ugyanúgy nézett ki, mint a James Bondban, mégis Shakespeare felesége jelent meg, amikor feltűnt. Akkor mennyit ad a külső a szerephez? Ugyanolyan hiteles lehet, mint amilyen a belső átalakulás. A tehetség hitelesít bármilyen megközelítést. Borzasztó jó ilyen nagy színészeket nézni, mert az ember elámul az egyszerűségüktől, meg hát sokat lehet tanulni belőlük.

MTI Fotó: Nándorfi Máté

És te tudod, mi az, ami hajt még téged? Mindent elértél már ezen a pályán, ebben a szakmában a kollégák nagyrabecsülésétől a közönség imádatáig.
Úgy szoktam mondani, hogy van bennem valami bornírt kötelességérzet, ami nem hagyja, hogy ne csináljam meg, amit elvállaltam. De ezen kívül semmi olyasmi nem hajt, hogy mit akarok még elérni. A maximumra törekvés ez. Nem bírom elviselni, ha a vállalt kötelességemet nem sikerül a tőlem telhető tökéletességgel teljesítenem…

Mert akkor, ugye, összeomlik a világ…
A Brazovics-ház az minimum. Azt nem szerettem. Nem szerettem, soha nem szerettem lógni. Nem voltam az a lógós típus, inkább amolyan húzó ló. Én mindig a húzók közé tartoztam. Igen.

Nem is irigyelted azokat, akik ezt könnyedén veszik?
Akkor miért csinálják? Akkor mi örömük van a játékban? Mit éreznek egy sikeres előadás eufóriájából? Hogy esetleg elrontják a többiek erőfeszítéseit?

MTI/Mohai Balázs

Neked mennyire fontos a taps? Élvezed?
Nem nagyon foglalkozom vele. Az jó, amikor sikere van egy előadásnak, de ezt nem csupán a taps jelzi. Az előadás elején már érezzük, hogy most velünk van-e a közönség, vagy nincs velünk. Akkor mindenféle trükköket bevetünk, hogy hogyan hozzuk föl a dolgot. Persze erőltetetten nem szabad, mert akkor még jobban eltartja a közönség magától. Ott csak a nagyon erős koncentráció segít, és az, hogy az ember ne rutinból csinálja, hanem szülje újra a dolgot. Azt lehet érezni. Akkor mindenki kicsit megpróbál megújulni. Mert már az első néhány mondatra adott reakciókból lehet tudni, hogy aznap este odaadó-e a közönség, vagy nem.

Hogy most rossz a közönség?
Van olyan, igen. Előfordul, hogy valahogy olyanok ülnek a nézőtéren, akik nem fogékonyak, és nem jön össze a kapcsolat. De azért akkor sem őket hibáztatjuk, hanem magunkat, mert nem jól közelítettünk.

Elképesztő, hogy mennyi fájdalmat, mélységet, eufóriát tudsz adni a szerepeidben. Annyi igazi érzelmet közvetítesz, mindenféle játék, manír meg bármi nélkül…
Hernádival nagyon jóban vagyok, és vele sokat beszélünk arról, mennyire elhasználja az embert ez a pálya. Mondtam neki, azt még értem, hogy mind a két térdem kivan, hiszen nyolc évig játszottuk a Hyppolit, a lakájt, és folyton spárgába ugrottam. Azzal a súllyal, sokszor bemelegítés nélkül, mert akkor érkeztem Kaposvárról. Azt mondja Juci, nem kell ehhez nyolc év spárga, nézz meg, nem spárgáztam, most mégis sokszor cafatokban vagyok… Igen, ez a pálya elhasználja az embert. Ha igazán benne van, tehát ezer százalékig próbálja csinálni, teljes szívvel-lélekkel, és nem kíméli magát. Szerencsére a hangom úgy-ahogy megmaradt, ami, ugye, ebben a korban már elég ritka, de ez is sokba kerül az embernek. Én végig, ha csak lehetett, hangképzőhöz jártam. Egészen az utolsó pillanatig, míg szegény Zsazsa meg nem halt. De azért most is állandó edzésben tartom a hangom.

smagpictures.com

Érzelmileg ennyit adni, ilyen hőfokon és ilyen szenvedéllyel, hogy nem ég el ebben az ember?
Dehogynem! Csak, tudod, amikor lejössz a színpadról, akkor azért egy kicsit lecseng. Aztán újra megpróbálod belehelyezni magad abba, ami éppen a szereped. Igen, ez borzasztó tud lenni, ha az embert tényleg már csak egy hajszál választja el a nyolcvantól.

Azért azt te is tudod, hogy húsz év múlva is ugyanennyit fogsz játszani.