Szeleczky Zita a második világháború előtti színjátszás és filmvilág egyik legnagyobbja, akinek már az 1940-es évekre több száz rajongói klubját tartották számon. Mai nyelvre lefordítva, ha lett volna Instagram, neki lett volna ott a legtöbb követője. Ahogy akkoriban mondták róla: a közönség már azért is imádta, ha megevett egy vajas kenyeret. Aztán jött a háború, és minden megváltozott. Szeleczky Zita neve a mai napig megosztó. 

Olimpikon vagy színésznő?

Szeleczky Zita Klára Terézia volt a születési neve, ezen nagyon a színpad kedvéért sem változtatott. Családja nem volt túl vagyonos, de szegénynek sem mondhatóak abban az időben, 1915-ben, amikor a jövő nagy színészreménysége megszületik. Kislányként tornászbajnok szeretett volna lenni, olimpikon. Rengeteget edzett, mozgott, sportolt. Közben azonban eljárt a nővérével a Nemzeti Színház előadásaira.
Egy időskori interjújában maga Szeleczky Zita mondta el, hogy édesapja és nővére nagy színházrajongó volt. Ellentétben édesanyja családjával. Ők, amikor a gimnazista Zita 16 esztendős volt, és felvetette, hogy színésznő szeretne lenni, azt mondták neki, majd, ha leérettségizik, újra szóba hozhatja, addig nem. Ismerős történet, akár ma is megeshetne bármelyik családban. Talán azt gondolták, a hátralévő két év alatt majd elfelejti ezt a hóbortot. De nem így történt. Akkor mondta az édesapja:

„Hagyjátok, mert őbelőle lesz a második Jászai Mari.” Majdnem igaza lett.

Ódry Árpádnál tanult a Színiakadémián. Szeleczky később úgy emlékezett vissza a felvételire, hogy 18 évesen 15-nek nézett ki, cérnavékony hanggal, s a tanárok nevettek, mikor ezen a hangon előadta az előre betanult verset. Azért nem hagyták annyiban, szavaltatták még egy darabig a lámpalázas fiatal lányt, végül pedig felvették. 
Ódry, a bálványozott tanára – akibe mellesleg Szeleczky kivételével a kor színházkedvelő fiatal leányai egytől egyig szerelmesek voltak – addig „gyötörte”, amíg megfelelően használni nem tudta vékonyka hangját.

Színházból moziba

1936-ban a Nemzeti Színház ösztöndíjasa lesz. A Csongor és Tündében Ledért osztják rá, holott ő Tünde szerepét vágyta. Végül eljátssza és nem is akárhogy: másnap az összes kritikus az ő játékáért rajong a lapokban.
Aztán őt is megtalálja magának a mozi, a korszak színi nagyjainak szemében vörös posztónak számító hangosfilm. A Méltóságos kisasszony című, mérsékelten sikeres film főszerepét kapta meg. Ódry, aki kifejezetten utálta a mozit, azzal vádolta, hogy „a sátán szolgálatába állt.”
Ahogy a színésznő kései interjújában visszaemlékezik: Ódry csak azzal a feltétellel engedte el filmezni, ha visszajön és elvégzi az akadémiát. Így is történt. Igaz, utána két évig nem is kapott filmfőszerepet.
De Szeleczky Zitát nem szédítette meg teljesen a filmvilág, bár tény, hogy rövid magyarországi karrierje alatt, 1936 és 1944 között 26 főszerepet kapott. És az is igaz, ha egy mozi plakátján meglátták a nevét, garantált volt az állandó telt házas vetítés. Mellette azonban több száz színpadi fellépése volt, és az sem lehet véletlen, hogy egy év alatt, 1937-re a Nemzeti Színház rendes tagjává avanzsált a kis ösztöndíjas színinövendékből.

Házasság

A színésznő egy bálon ismerkedett meg későbbi férjével, aki nem a színház világából érkezett. Haltenberger Gyula gépészmérnök volt, és a bálon nem félt odalépni a bálványhoz, s felkérni őt táncolni. A táncból udvarlás, majd szerelem és házasság lett. Lehet, hogy nem a legtökéletesebb házasság.
Két év múlva már nem is laktak teljesen együtt, egybenyíló lakást béreltek, de Szeleczky megmondta előre, mire számíthat egy férfi az életében úgy, hogy ő napi 20 órát dolgozik. Háztartásra egyáltalán nem volt ideje, és vélhetően a házaséletre sem nagyon. A színésznő a vele a ’90-es években készített interjúban is említést tesz időbeosztásáról:
„Reggel ötkor keltem, nem is voltam magamnál, jött a produkciós kocsi, elkezdtek dolgozni rajtam a sminkmesterek, aztán a nyolckor elkezdtünk forgatni, utána tízre át kellett mennem a Nemzetibe, nem is ettem, utána vissza a filmgyárba, este pedig előadás, onnan estem haza, ettem, lefürödtem és fáradtan estem az ágyba.”A művésznő házasságának vége mégis arról árulkodik, mennyire szerethette őt a férje. A történet akár Orwell 1984-ében is szerepelhetne. Mikor a háború végén Szeleczkynek menekülnie kellett az országból, férje, akivel akkor már nem voltak együtt, azt hazudta a hatóságoknak, hogy felesége öngyilkos lett Sopronban. „Úgy kell neki megérdemelte a sorsát” – mondta döbbenetes, asszonya elárulásaként ható vallomásában a politikai rendőrségen a férj. Csakhogy ezzel időt nyert külföldre menekült szerelmének. Néhány évvel később, Szeleczky Zita távollétében mondták ki válásukat.

Végjáték

Szeleczky Zita  a német megszállás alatt is játszott, de legnagyobb hibájának az utókor azt tartja, hogy fellépett az akkori hatalom rendezvényein. A legfőbb vádpont ellene az volt, hogy elszavalta a rádióban is Petőfi Sándor Föl a szent háborúra! című versét. „ Az egész életemmel fizettem érte, elítéltek népellenes bűncselekmény miatt” – mondta erről a fellépésről a ’90-es években. Afférja volt korábban a Nemzeti Színházzal is, ahonnan sértődötten távozott, s ezt a háborús politika ki is használta. Egyre több interjú jelent meg vele lapokban, amelyben olyan mondatok szerepeltek, amiket később aztán felhasználtak ellene, de amiket nem egészen biztos, hogy valóban el is mondott. Utolsó fellépése után, amikor a szovjet hadsereg már Magyarországon volt, a nyugati határra ment, s Ausztriába szökött a bátyjával.

Szeleczky Zita a katonák között 1940-ben (fotó: Fortepan / Fortepan/Album005)

Szabályos vadászat indult utána, amíg Ausztriában és Olaszországban tartózkodott. Időskori tévés interjújában így beszélt erről: „Tudtam, hogy exponált voltam, de miért exponált az, aki magyarnak érzi magát és aki úgy érzi, hogy annyira népszerű, hogy a magyar katonák követelték a fellépését? Én szívvel-lélekkel mentem kórházakat látogatni, kívánság-hangversenyeken léptünk fel. És én féltem, ha jönnek az oroszok, mit csinálnak velem.”
Hosszú és veszélyes útja végén Argentínában kötött ki családtagjaival, színházat alapított, élete további részét a magyar kultúra terjesztésének szentelte, számos országot bejárva fellépéseivel. 
„Az isten segítségét kértem mindenhez és utána belevágtam” – mondta a ’90-es években készült tévés interjúban az akkora anyagi gondokkal is küszködő színésznő.
1990-ben, a rendszerváltás után tért vissza Magyarországra, 1993-ban felmentették az 1948-ban ellene hozott vádak és ítélet alól, és megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is. A távollétében, 1948-ban született ítélet érdekessége, hogy az első tárgyaláson meg sem jelentek fő vádlói, a másodikon pedig többen mellette vallottak közülük. 1999-ben halt meg, végakaratának megfelelően szülőfalujában, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Nekézseny községben, családja kriptájában helyezték örök nyugalomra.

Szöveg: Fecske Mónika, kiemelt kép: Bojár Sándor / Fortepan