Párás, hajnali fény itatja át a Yorkshire-i tájat. A nap első sugarai beszöknek Downton Abbey kastélyának magas, fényes ablakain. Odabent nagy a sürgés-forgás, a személyzet már talpon van. A konyhában plafonig csap a gőz a készülő reggeli felett, fürge lábak szelik át a termeket, szorgos kezek sepernek, porolnak. A Crawley-család ilyenkor még az igazak álmát alussza. Csak órákkal később ébrednek.
A 20. század első felének legmeghatározóbb történelmi eseményeit felvonultató sorozat első képkocái az angol vidéki kúriák mindennapjaiba engednek bepillantást: az arisztokraták és az ő kényelmüket megteremtő személyzet életébe. A Downton Abbey mégsem egy mindennapi tévéműsor. Több mint 120 millió nézőt szögezett a tévéképernyő elé, és ezzel a legnépszerűbb sorozattá vált a brit televíziózás történetében.
Talán örök rejtély marad, hogy minek köszönheti a hatalmas népszerűségét, az viszont biztos, hogy 21. század embere számára egy ismeretlen világ tárul fel, az alkotók ablakot nyitottak egy letűnt korra, amelyben két, lehetőségeikben egymástól távol álló társadalmi osztály elválaszthatatlanul szoros kapcsolatban él egymás mellett, miközben a kastély impozáns díszletei között emberi drámák zajlanak.
A sorozat az VII. Eduárd nevével fémjelzett korszak után két évvel, a Titanic katasztrófájának másnapján veszi kezdetét. Az arisztokrácia fénykorának napjai a végéhez közelednek. Crowley-ék uradalmának ezután még két gondtalan év jutott. A világháború után, ahogyan egy időre Downton is, a vidéki kúriák nagy része kórházzá, szanatóriummá alakult, ahol a sebesült katonákat ápolták, az éhbérért dolgozó társadalmi osztályok tagjai pedig lankadó lelkesedéssel álltak újra munkába, többé nem tűnt csábító lehetőségnek, hogy kosztért, kvártélyért és némi zsebpénzért áldozzák az életüket arra, hogy kiszolgálják az arisztokrácia igényeit. Míg birtokaikat az emelkedő adók mellett az uradalmak élén álló családok egyre nehezebben tartották fenn, a szegényebb rétegek előtt új lehetőségek nyíltak: egyre több ember számára vált elérhetővé a továbbtanulás, és kiszélesedtek a munkalehetőségek. 1931-ben 1,3 millióan álltak a nemesség szolgálatában, 700 ezerrel kevesebben, mint a század elején. 1961-re 100 ezerre csökkent a kúriákban szolgálók száma, ezzel együtt a brit történelem egy korszaka ért véget.
A Downton Abbey című sorozat forgatási helyszíne: a Highclere Castle (Fotó: Getty Images)
Fent és lent
Az arisztokrata családok és a személyzetük életstílusa nem is állhatott volna távolabb egymástól. Miközben az alkalmazottak éjt nappallá téve robotoltak, hogy működtessék a sokszor ötven hálószobás kastélyokat, gazdáik partikkal vagy éppen tengerentúli utazásokkal ütötték el az időt. A Downton Abbey kastélyának otthont adó, hampshire-i Highclere Castle falai között körülbelül harminc fős személyzet dolgozott, de a nagyobb házakban akár az ötvenet is elérhette az ott dolgozók száma. „A dolog iróniája, hogy ez a két osztály nem élhetett egymás nélkül” – írja Jacky Hyams a The Real Life Downton Abbey: How Life Was Really Lived in Stately Homes a Century Ago (Az igazi Downton Abbey: Hogyan éltek valójában a főúri kastélyokban egy évszázaddal ezelőtt – a szerk.) című könyvében.
A társadalom csúcsán álló arisztokrata családok az Egyesült Királyság területének a 90 százalékát birtokolták. Vidéki otthonaik értéke meghaladta az 5 millió fontot, amely ma 300 millió fontnak felel meg. A multimilliomosok kúriái a vidéki kikapcsolódás, az extravagáns vacsorák, a több napos vadászatok, a kapcsolatépítés helyszínei voltak.
A korban, amikor még nem létezett Facebook vagy Twitter, és az emberek nem tudhattak meg egymásról mindent a közösségi médiafelületeken, a társasági eseményeken adták tovább azokat az információkat, amelyeket körük szereplőiről megtudtak. Vagyis pletykálkodtak, és persze ítélkeztek mindenki felett, aki nem illett bele az arisztokrata skatulyába, aki vétett az írott és íratlan szabályok ellen, ezért különösen fontos volt, hogy a grófoknak és a grófnéknek, ne csak az élete, az otthona is makulátlan legyen. Ezt úgy érhették el, ha kifogástalanul működő személyzetet tartottak. Egyetlen ballépés vagy rossz mozdulat elég volt ahhoz, hogy felboruljon a rend, ami többnyire a szolgáló azonnali elbocsájtásával járt.
Szolgálólány az 1900-as évek környékén (Fotó: Getty Images)
A sznobizmus az alkalmazottak körében is gyökeret vert a szolgálók szigorú, de átjárható hierarchiájában. A ranglétra csúcsán a komornyik, majd a házvezetőnő állt, őket követte a lakáj, a komorna és az inas. Minél lejjebb haladunk, a házban dolgozóknak annál kevésbé volt személyes kapcsolatuk a munkaadójukkal. A szolgálólányok ott és akkor dolgoztak, ahol és amikor nem állt fenn a veszélye, hogy a gazdáikba botlanak. Sokszor olyankor végezték el a feladataikat, amikor a család még vagy már aludt, ezért a műszakuk általában reggel hattól este tizenegyig tartott. Némely poszt nemcsak a szorgalmat és a szabálykövetést, az iskolázottságot is megkövetelte. A szakácsnak vagy szakácsnőnek például feltétlenül tudnia kellett írnia és olvasnia ahhoz, hogy összeállítsa a menükártyát.
A kemény munka ellenére a vidéki birtokok (és városi házak) szolgálóit alulfizették. A betöltött pozíciótól függően egy alkalmazott évente körülbelül 10 és 40 font között keresett, a komornyik fizetése akár a 100, a szakácsé pedig az 500 fontot is elérhette. Mindez leginkább arra volt elég, hogy támogassák a családjukat és évente hazalátogassanak.
Egy nagy múltú családnál dolgozni mégis megtiszteltetésnek számított, és a vidéki kastélyokban sokkal jobbak voltak az életkörülmények, mint a városi otthonokban.
A szolgálók naponta többször és változatosan étkezhettek, kényelmes ágyban aludhattak, friss levegőt szívhattak és egy fényűző házban dolgozhattak.
Szerelem, barátság, szex, munkakapcsolat?
Mai szemmel nem egyszerű megértenünk a kor szövevényes kapcsolatainak a természetét. A korénak, amelyben a hierarchikus rend, a társadalomban betöltött hely határozta meg az emberek működését. Talán a ranglétra két végén álló osztály közötti viszony az, amely elvarázsolta a Downton Abbey nézőit. A konfliktusok és a viszályok ellenére Lord és Lady Grantham embersége nem mondható szokványosnak. Még ha megbecsült tagjai is voltak az általuk működtetett gépezetnek, a komornyiktól a konyhalányig a személyzet minden tagjára valójában csak úgy tekintettek abban a korban, mint egy jól vagy rosszul funkcionáló alkatrészre.
Jól példázza ezt, ahogyan munkaadóik a megbetegedett alkalmazottakhoz viszonyultak. Nem minden lord érezte kötelességének, hogy a szakácsnője szemműtétjébe invesztáljon.
A legtöbb földbirtokos kifejezetten sajnálta a pénzt a szolgálók orvosi kezeléseire.
„A szenvedésük általában észrevétlen maradt, túl szerények és túl lojálisak voltak az anyámhoz, hogy beszéljenek róla. A dadánk, Alice vakbélgyulladásban halt meg, Beatrix Christopher, a harmadik szobalány tuberkulózisát pedig túl későn fedezték fel” – írja az A Kingston Lacy Childhood című visszaemlékezésében Viola Bankes, aki gyerekkorát egy Downtonhoz hasonló vidéki kastélyban töltötte.
Ne felejtsük el, hogy egy olyan világról beszélünk, amelyben a nemesi családok tagjait nem fűzték erős szálak egymáshoz. A férj és a feleség intim kapcsolata jórészt addig a pillanatig tartott, amíg nem biztosították a birtok jövőjét, vagyis, amíg meg nem született az első kisfiú. Sok házaspár ezután külön szobába költözött. Ugyan a párok nem hidegültek el minden házasságban, a feleség akkor sem volt egyenrangú a férjével, ha a legnagyobb harmóniában éltek. A válás semmilyen körülmények között nem jöhetett szóba, hiszen – a nő számára – ez egyet jelentett társadalmi kitaszítottsággal. Ennek ellenére vagy éppen emiatt nem volt ritka, hogy az arisztokraták szeretőt tartottak.
A szülők szinte alig vettek részt a gyerekeik életében.
Az anyák csecsemőkoruktól kezdve napi egyszer, egy meghatározott időben, általában az ötórai tea alatt láthatták csemetéiket, a gondozásukat dadák és nevelőnők vették ki a kezükből.
A legszorosabb kapcsolat a testvétek között alakulhatott ki, akik nagyrészt felnőttként is számíthattak egymásra.
Az arisztokrata gyerekeket dadák és nevelőnők hada nevelte fel (Fotó: Getty Images)
Akármilyen meglepő, a ház asszonyához sokszor a komornája állt a legközelebb. Ő volt az, aki az alagsori pletykákat szállította, és aki tudott a grófné minden titkáról, akár beszámolt róluk, akár nem. (Semmi sem beszédesebb egy mosásra váró fehérneműnél.) Előfordult, hogy munkaadója a véleményét is kikérte, bár többnyire csak ruhákról, kalapokról és frizurákról kérdezte.
A kapcsolatok mind az alagsori, mind az alagsor feletti körökben széles skálán mozogtak. Léteztek boldog arisztokrata házasságok és a sorból kiálló, szerető szülők, és élethosszig tartó barátságok szövődtek a szolgálólányok között, de akadtak olyan grófok vagy a hierarchiában elfoglalt helyük alapján önmagukat az erkölcsi normákon kívül helyezők, akik kihasználták a szolgálólányok védtelenségét. Ha pedig egy lány teherbe esett, nem nézett túl fényes jövő elé, amint kitudódott a terhessége, elbocsájtották.
Terülj-terülj asztalkám Mrs. Patmore módra
A felső körökben rendezett társasági események középpontjában mi más állhatott volna, mint az étkezés. A házigazdák vendégeik előtt ízlésesen berendezett, virágkölteményekkel díszített otthonukon és a kívánságaikat leső személyzet szakértelmén túl a piknikeken, vadászatokon, partikon és vacsorákon tálalt fogásokkal is bizonyíthattak.
Ha ma a brit konyhára gondolunk, a fish and chips, esetleg a párolt zöldségek lebegnek a szemünk előtt, pedig a múlt században virágzott a gasztronómia Nagy-Britanniában. Osztriga, kaviár, homár, marha hátszín, gyöngytyúk, teknőcleves; különféle pudingok, péksütemények, pástétomok, levesek (Mrs. Beeton 19. századi háztartási bibliájából kiderül, hogy több mint ötszázféle leves receptjét ismerték), desszertek kerültek az asztalra – sülve, főve, grillezve, hidegen vagy melegen tálalva, szószokkal nyakon öntve. Az elképesztő ételkölteményeket zselével, szezonális bogyós gyümölcsökkel, tésztaformációkkal és zöldségekből kifaragott figurákkal díszítették, és drága borral, pezsgővel, sherry-vel öblítették le.
Miközben mind vidéken, mind a városban a szegények napi két fogásból próbálták biztosítani az energia- és tápanyagbevitelüket, és ünnepnapnak számított, ha hús vagy hal került az asztalra.
Az arisztokraták napi négyszer ültek asztalhoz, kiadós fogásokat ettek, és sosem nélkülözték a húst. (Persze a kalóriadús értrend is egészségügyi problémákhoz vezetett.) Számukra az étkezés nemcsak emberi szükségleteik kielégítését jelentette, hanem szigorú szabályok szerint zajló rituálét, amelyen lehetőségük volt új kapcsolatokra szert tenni és a régieket ápolni.
Egy Eduárd korabeli család piknikezés közben (Fotó: Getty Images)
A sorozatban a változásokkal együtt, amelyeket az egymást követő történelmi események hoztak, a brit konyha is átalakult. A század elején, még a viktoriánus korra jellemző á la russe, azaz orosz stílusú vacsorákat rendeztek, amelyeken akár nyolc fogást is felvonultattak. Az ebéd ennél szerényebben telt, az inasok három-négyféle ételt tálaltak. A nap első étkezése pedig leginkább a mai svédasztalos reggelikhez hasonlított, a család a tálalószekrényen sorakozó, melegen tartott tételekből szedett magának, derül ki Annie Gray A hivatalos Downton Abbey szakácskönyv című könyvéből.
A személyzetnek gyakran jutott azokból az ételekből, amelyek nem fogytak el a család asztalánál, de többnyire egyszerű ételeket ettek – húst répával, káposztával, burgonyával, esetleg valamilyen ragut, desszertnek pedig rizspudingot –, ezeket a szakács külön az ő számukra készítette el a grófnő mennyiségre és minőségre vonatkozó előírásai alapján. Az ételek mellé sört ittak, amelyből a férfiak kétszer akkora adagot kaptak, mint a nők.
Miután az uralkodó rajongott mindenért, amit a franciákhoz lehetett kötni, a francia konyhaművészet is az Eduárd-korban vált népszerűvé. A fényűzés netovábbjának számított, ha egy család francia szakácsot alkalmazott az otthonában. Ekkoriban a brit receptek – a piték, a sültek, a pudingok – is hódítottak. A legnagyobb változást aztán az első világháború hozta, a fejadagok és az élelmiszerhiány időszaka nem szólhatott a fényűzésről, és az arisztokrácia végleg elbúcsúzott az egymást követő fogások végtelen sorától.
„Nincs jobb fegyver a fényűzésnél” (Lady Violet)
Az étkezés csak egy volt a temérdek lehetőség közül, amely alkalmat adott az gazdag családok számára, hogy társasági életet éljenek. A vidéki elit egyik tradicionális elfoglaltsága a vadászat volt. Az eseményt általában hétvégére időzítették, de előfordult, hogy két-három héttel hosszabbra nyúlt a tervezettnél. Az Eduárd király által szervezett vadászatokon a résztvevők több ezer madarat lőttek egyetlen hétvége leforgása alatt. Az ilyen és ehhez hasonló rendezvényeken általában 30-40 fős vendégsereg vett részt, akik vacsora után a kártyaasztalhoz telepedtek. Nők nem vehettek részt a vadászatokon. A korabeli etikettkézikönyv, az Etiquette of Good Society azt javasolja, jobb, ha félreállnak a férfiak, pontosabban a sportemberek útjából, hacsak nem hajlandók engedelmesen követni őket és szorosan mellettük maradni.
A nők az 1800-as évek végétől kezdve divatos klubokba jártak Londonban, zenei előadásokat szerveztek, a szüfrazsett mozgalmak megjelenésével együtt pedig egyre lelkesebben karoltak fel politikai és társadalmi ügyeket. A lovaglás kifejezetten népszerű szabadidős elfoglaltságnak számított, talán az egyetlen olyan tevékenység volt, amely a szabadságot jelentette a nők számára.
A technológia fejlődésével egyre jobban kinyílt a világ a gazdagok előtt, akik automobillal közlekedhettek, vásárló körutat tarthattak Londonban, kocsikázhattak a vendégeikkel, vagy meglátogathatták ismerőseiket, rokonaikat. Igaz, ekkoriban nem jelentett életbiztosítást a volán mögé ülni. 1909-ben Londonban összesen 3488 autóbalesetet regisztráltak, ebből 303 végződött halállal. Ha az arisztokraták hosszabb kirándulásra vágytak, felpakolták a személyzetet, a ruhakölteményekkel, ékszerekkel megpakolt utazóládákat és kalapdobozokat egy gőzmozdonyra, és meg sem álltak a Skót-felföldig. A század elején váltak népszerűvé az óceánjárók is, amelyek luxus körülmények között szállították utasaikat az Újvilág felé.
Az arisztokrata nők divatos szalonokban vásároltak (Fotó: Getty Images)
Munkaadóikkal szemben a személyzetnek igen kevés szabadideje volt. Egy héten fél nap és egy hónapban egy teljes nap szabadságot kaptak, amelyet vidéken többnyire sétával töltöttek. A feladataik elvégzése közötti szünetekben, főként esténként újságot olvastak, dominóztak, kártyáztak vagy énekeltek és zongoráztak. Vasárnapoként a családdal együtt jártak templomba, ilyenkor volt lehetőségük a környéken élőkkel és dolgozókkal ismerkedni, beszélgetni. Egyes háztartásokban az alkalmazottak minden hónapban egyszer táncos rendezvényt is szervezhettek.
Az év legkülönlegesebb napjaként a karácsonyt tartották számon. Az alagsort magyallal díszítették, ünnepi vacsorát ettek – sült marhahúst és Yorkshire pudingot, vagdalt húsos pitét és karácsonyi pudingot –, sört és puncsot ittak. Később a család megajándékozta őket.
A csomagjuk praktikus tárgyakat rejtett: egy új ruhát, kötényt, a munkájukhoz kapcsolódó eszközt vagy szerszámot.
A képernyőn keresztül az Eduárd-kor arisztokráciájának fényűzése, a mesébe illő ruhák, a drága ékszerek, a kilenc fogásos lakomák, az elegáns partik vonzónak tűnhetnek, de ezek a családok csak Nagy-Britannia népességének jelentéktelen hányadát tették ki, a britek 25%-a szegénységben, a 10%-a pedig a létminimum alatt élt. A Downtonhoz hasonló uradalmakhoz szegődött szolgálók is a nélkülözésből keresték a kiutat.
A nők minden társadalmi osztályban kiszolgáltatottak voltak. Még az irigyelt grófnék lehetőségeit is korlátozta a társadalom. Ugyan divatos ruhákban járhattak és szolgák hada vette őket körül, ez nem garantálta a boldogságukat. Fiatalon egyedül arra nevelték őket, hogy tökéletes feleségek legyenek, jellemzően előre elrendezett házasságokba kényszerültek, a rendszer elhidegítette őket a gyerekeiktől, mindennapjaik a személyzet előtt zajlottak, és nem hozhattak döntést még a saját életükről sem – aranykalitkában éltek.
Kiemelt kép: Getty Images, Canva
