Nem olyan régen készítettem egy interjút Ernyey Bélával, és kérésemre bemutatta nekem nyolcvanegy esztendős plüssmedvéjét, akinek neve Maci. Nyolc évtizede hű társa a színművésznek a játékmackó, vele van jóban-rosszban. Lehet, hogy voltak mostohább periódusai, sutba dobták, levegőtlen, dohos fiókban lakott, vagy akár évekre el is feledkeztek róla, de erről nem esett szó, csak fantáziálok. Viszont láthattam, hogy most otthona egyik korántsem eldugott szegletében, megbecsülve üldögél a medve, és vigyázza gazdáját.
Szeretek alkalmanként furcsa körkérdéseket feltenni barátaimnak, közeli ismerőseimnek, így derült ki ezután számomra, hogy számos meglett férfinak, érett nőnek van szentként tisztelt, szinte talizmánként őrzött állatkája, aki kíséri gyerekkora óta. Most azokra az ismerőseimre nem térek ki, akik a hipermarketek merchandising hódjaival, lakberendezési áruházak plüssmalacaival alszanak – amelyek száma minden üzletlátogatás alkalmával nő, kiszorítva gazdáikat a franciaágyból.

A gyerekkor egy darabkája

Negyvenes jóbarátom egy macska méretű elefántot tárol, és kizárólag vásár- és ünnepnapokon engedi a gyerekeinek, hogy egy percre kezükbe fogják. Elit (merthogy így hívják őkelmét) évente kimossa, tavaly pedig el kellett vinnie a babaklinikára, hogy egy kicsit ráncba szedjék, mert már lógott keze(?)-lába. Ötvenes évei elején járó kolléganőm szintén egy medvét őriz a hálószobájukban, az egyik fotelben. Két fotel is elfér az ágy mellett, az egyikre a ruhákat dobálják, a másikban a Medve ül. Évtizedek óta őrzi az álmát, és elfordítja a tekintetét, ha másról lenne szó.

Nekem egy kockás egerem van a gardróbszobában, neve Egérke, több mint negyven éves, és még nem szólt, hogy ne becézzem.

Személyiségfejlődésem, felnőtté válásom fontos állomásának tekintettem, amikor képes voltam levenni őt a polcról, és befektetni a fiókba. Évszakváltáskor átöltöztetem, rengeteg gyönyörű kötött ruhája van. Annak idején a Németországba kitelepített rokonok küldték a szeretetcsomagokban, elképzelni sem tudom, hozzájuk mikor és hogy került. Most éppen egy lila horgolt kantáros ruha van rajta, mindkét könyökén és térdén pedig zöld Miki egeres ragtapasz, ami úgy huszonöt éve a fesléseit hivatott elrejteni. De ezt így előtte ki nem ejteném hangosan, remélem, Egérke azt hiszi, ez is a mindenkori öltözék része.
Egérkét köszöntöm karácsonykor, elköszönök tőle, amikor messzi tájakra nyaralni indulok, és kézbe veszem, amikor megviselt vagyok, mintha belőle akarnám nyerni az energiát.
Kutatásaim és „brit tudósok” bizonyítják, sem Egérke, sem Eli, Mackó és Medve nem gyerek- vagy háziállatpótló. Még csak nem is szerencsehozó tárgy, hanem egy barát. Barát a jóban, barát a bajban. Szeret, meghallgat, és pont azt tanácsolja, amit hallani szeretnénk… A gyerekkor egy darabkája, emlék, és így talán mégis egy kicsit talizmán. Őrzi, és időről-időre, ha éppen szükségünk van rá, átadja az ártatlan, bizalommal, bizakodással teli múlt erejét, amiből elraktározhatunk valamit a felnőtt hétköznapokra.

Online tevetartás

De mielőtt elmorzsolunk egy könnycseppet a patetikus zárszó okán, fontos szóba hoznom az online állatokat is. Hadd dicsekedjek, az én tevém több mint hétezer napos. Éppen fűzfán fütyül, de tegnap még egy emeletes ház tetején napozott. Szereti a hamburgert, a kólát, a csokit és a pezsgőt, pont, mint a gazdája. Elképzelni sem tudom, miért ragaszkodom hozzá, hogyhogy nem hibernálták ennyi év alatt (tevééknél ez a szokás), de talán pont az évek hozták el a ragaszkodást. Vagy a megszokást. Ahogy apám óva intett mindig, hogy ne maradjak hosszan olyan férfival, akivel nem érzem a száz százalékot, mert aztán boldogság helyett marad a megszokás. Az is lehet jó, de mégsem az igazi. Mindegy is, a tevémmel nem akarok boldog lenni, de a hétköznapi rutin része, hogy őt is ellátom. Ahogy enni adok a férjemnek is. És még soha nem kevertem össze, hogy ki kér hamburgert és ki csokit.
Ha pedig azt gondolná bárki, hogy igen furcsa szokás a részemről az online tevetartás, érdemes ránézni a klub Facebook-oldalára, ahol negyvenes-ötvenes emberek kommentelnek, hogyan lehetne javítani az oldalon, és kétségbeesnek, ha néha meglebegtetik, hogy esetleg a klub bezár, az oldal leáll, és az összes teve az örök tevemezőkre költözik. Vajon ezeknek a minden bizonnyal többségében gyerekkel, családdal rendelkező felnőtteknek mit adnak ezek a szájharmonikázó, balettozó, pecázó tevék? Talán azt tanítják meg nekik sok-sok leckén keresztül, amit maguk nem mertek, nem volt lehetőségük elsajátítani? Mert a gyereknek van önálló akarata, ő nem biztos, hogy színész lesz, ha már anya nem lehetett, de a tevénk még lehet? Talán erről lehet szó. A tevénk lehet bevállalós, bátor, önmegvalósító. Csak tudnám, hogy az én tevém miért pont fűzfán fütyül.

Kiemelt kép: Getty Images/Canva