Csonka Balázs pszichológussal, a Selfguide pszichológiai műhely alapítójával arról beszélgettünk, milyen hatással van a pszichénkre az áremelkedés és az Euró árfolyam, az adóoptimalizációban apadó családi kassza és az állandósult szorongás, na meg az, ha nehéz helyzetekben elmulasztjuk a saját félelmeinkkel való szembenézést.

Fordítsuk meg egy kicsit a szokásos, ön kérdez, a kliens válaszol felállást! Hogy van? Hogy érinti a pszichológust, hogy mostanság mindig történik valami?
Ha a hét első felének változásairól kérdez, úgy én is elsősorban állampolgár vagyok, csak másodsorban szakember, ugyanúgy megélem, ugyanúgy hatással vannak rám a történések, mint bárki másra. A különbség talán annyi, hogy aki rendszeresen foglalkozik magával és a saját folyamataival, jobban képes szétválasztani a valós külső fenyegetettség hatását azoktól az alapvetően belső folyamatoktól, amelyeket ezek előhívnak. Az ember érzelmi reakciói a jelen fenyegetéseire magukban hordozhatják a személyes, vagy akár a családi múlt hasonló traumáit is a háború utáni kollektivizálástól a kilencvenes évek létbizonytalanságáig.

És hogy vannak a kliensei? Mennyire jönnek fel a közélet témái – a Covid, a háború, az áremelkedés – az üléseken?
Abszolút jellemző, hogy megjelennek ezek a témák, hiszen ezek valós nehézségek. A pszichológia számára ugyanakkor az egyén vagy a rendszerek (amilyen például egy párkapcsolat vagy egy család) alkalmazkodása a fő kérdés. Mi a történések hatásaival tudunk dolgozni, akár egy közvetlen szinten, akár abban az értelemben, hogy milyen belső tartalmakat (érzéseket, gondolatokat), milyen működésmódokat hoznak ezek a felszínre.

És milyeneket? Megbetegítheti például az embereket – akár testileg, akár lelkileg/mentálisan – a körülöttük lévő bizonytalanság?

Csonka Balázs pszichológus

Johan Huizinga egy nagyon érdekes fejezettel indítja A középkor alkonya című írását. Az a címe, hogy Az élet feszültsége. Ebben azokat a mindennél alapvetőbb stresszforrásokat járja körbe, amelyek a középkor emberének élményvilágát összehasonlíthatatlanul mássá teszik a néhány évszázaddal későbbi emberéhez képest. A fejezet kulcsszava szerintem a totális kiszolgáltatottság. Kiszolgáltatottság a természet erőinek, a háborúknak, a végrehajtó hatalmaknak, az információk hiányának, szűrésének, stb. Ez szól egyrészt az állandó és masszív fenyegetettségről (elfagy-e a termés, átvonul-e egy hadsereg, életben marad-e az újszülött, stb.), másrészt a kontroll teljes hiányáról, vagyis hogy az embernek gyakorlatilag nulla ráhatása van a történésekre. Ez a kiszolgáltatottság-élmény napjainkban újra extrém erőssé vált.
A kérdésre visszatérve, ami megbetegíti az embert, az alapvetően az, ahogyan a bizonytalanságra, feszültségre reagál. Ez azért nagyon fontos, mert ez egy közbülső folyamat, az értelmezés, a megélés az, ami fölött kontrollunk van – miközben a konkrét eseményekre igen gyakran nincs. A sikeres megküzdés a kettő kombinációjából fakadhat.

Foglalkozhatunk egyrészt a saját ráhatásunk maximalizálásával (hordhatunk maszkot, felkereshetünk egy adószakértőt, elmehetünk tüntetni, használhatunk kevesebb energiát, stb.), másrészt viszont fontos látni azt is, milyen belső folyamatokat mozgósít bennünk a jelen helyzet, és hogy ennek mi a valós része.

Ha például borzasztóan szorongok, hogy tönkre fogok menni családostól, annak egy része valós fenyegetettség, hiszen ténylegesen nehéz időszakot élünk. Előfordulhat azonban, hogy sokkal borúsabbnak, sokkal félelmetesebbnek látom a helyzetet a valóságnál, mert mondjuk a szüleim éppen ilyen szorongásban élték végig a kilencvenes éveket, és már gyerekként meg kellett élnem az anyagi bizonytalanság rettegését. Előfordulhat az is, hogy mindez kiterjed más területekre, például magamat élem meg inkompetensnek, mert nem tudok gondoskodni a családomról, és/vagy félni kezdek, hogy emiatt elhagy a partnerem, stb.

Hogy tudjuk felismerni, hogy nem a jelen történéseire reagálunk, hanem a múltuk befolyásolja a viselkedésünket?
Alapvetően mindig a jelen történéseire reagálunk, és a múltunk is mindig befolyásolja a viselkedésünket. Azt a kérdést érdemes feltenni magunknak, hogy az adott helyzetnek van-e a számunkra valamilyen személyes jelentése, ami felerősíti, vagy akár minőségében megváltoztatja a megélésünket. Aki például mostanában szorongást, félelmet él meg, az egy valós fenyegetettségre adott adekvát érzelmi reakció. Ezek az érzések azonban sokkal erősebbek lehetnek valaki számára, akinek a biztonságvesztés, a kiszolgáltatottság valamilyen módon (például egy átélt trauma által) ismerős megélések, így a jelenben ezek a korábbi érzések is aktiválódnak.

Milyen hosszú távú hatásai lehetnek annak, hogy három éve – hol ezért, hol azért – ki vagyunk zökkenve a normális kerékvágásból? Milyen irányban formálhatják ezek az élmények a személyiséget?
A hosszú távú, krónikus stressz nemcsak szimplán a személyiségműködést formálja, de a társas kapcsolatokat is és szerintem ez a legnagyobb baj.

Az élet alapfeszültsége ugyanis nagyon keményen lecsapódik a kapcsolatokon, a családokon, a különféle szerepeinken.

Nem arról van tehát csak szó, hogy az ember szenved mondjuk a gazdasági bizonytalanságoktól, hanem arról is, hogy ezáltal gyakorlatilag ideges, frusztrált emberek veszik körül mindenhol. Nagyon érdekes ilyen szempontból, hogy ki mit kezd a saját feszültségével.

Milyen módszereink vannak?
Az egyik nagyon jellemző ilyen működés a feszültségek elnyelésére való törekvés, amikor a külső feszültséget az ember egy belső feszültséggé alakítja. Ha például a párom vagy a főnököm kitartóan nyomaszt a család vagy a cég anyagi helyzetével, ezt belsővé tudom tenni, és a továbbiakban magamat nyomasztani ugyanezzel. Hibáztatni ugyanezért, ami nyilvánvalóan szorongást fog eredményezni. Viselkedéses szinten pedig szabadkozhatok, spórolhatok, vállalhatok sokkal több munkát, stb. Vagyis elkezdem magamat emészteni, túlvállalni, tönkretenni.
A másik ilyen, amikor a belső feszültségemet a környezetemre teszem át. Például a saját belső félelmeim feszültségével azt kezdem, hogy elkezdem a páromat, beosztottamat, gyerekemet, munkatársamat stb. kritizálni, hibáztatni. Vagyis elkezdem a rendszereimet emészteni, túlterhelni, tönkretenni.

Egyik sem hangzik túl jól. Mi lehet a helyes megküzdési stratégia ezekben a nehéz helyzetekben?
Egyéni szinten mindenképpen az, hogy a saját érzéseimhez hozzá tudjak férni, meg tudjam őket fogalmazni és ki tudjam őket mondani. Hogy ne az legyen kimondva, hogy a másik pazarol, a másik nem vállal eleget, hogy a másik mit csinál rosszul, hanem az, hogy én félek. Az eldurvuló és/vagy elhúzódó veszekedés alappillére, hogy nem az hangzik el, amiről valójában szó van.

Csányi Vilmos etológus szerint a közösség a túlélés záloga. A hétköznapokban viszont sokszor épp a közösségeknek a szétesését és a szolidaritás hiányát figyeljük meg. Ön mit gondol erről?
A közösségek működéséhez az etológiai definíció szerint közös akciók, hiedelmek és szabályrendszer szükséges, amiből idővel kialakul egy csoporthűség. Történetileg ez oda vezet vissza, hogy együtt kell tudni működni egy-egy adott probléma megoldásában, ami már a legkisebb rendszerek esetében is igaz. Egy kétszemélyes rendszer, mondjuk egy párkapcsolat esetében tehát az lenne az alapvető hozzáállás, hogy együttműködünk az előttünk álló kihívások megugrásában. Ez szerintem egy alapvető viszonyulásmód, aminek a gyerekek szocializációjában már kulcsszerepe kellene, hogy legyen. Hogy az iskolában nem az a lényeg, hogy én ötöst kapok, a Petike meg hülye, ő egyest, hanem hogy akár munkacsoport, akár osztályszinten például meg tudunk-e oldani közösen egy feladatot. Vagyis hogy nem azt jutalmazzuk, ha én okosabb vagyok, hanem azt, ha támogatóan tudok a másikhoz viszonyulni.

Létezik olyan, hogy egy társadalom kollektív pszichéje, lelkiállapota? Ha igen, ön szerint hogy van ma a magyar társadalom?
Abszolút, és az én számomra elég ijesztő is, amit látok. Ha nagyon röviden kell megfogalmaznom, én azt látom, hogy a magyar társadalom gyerekszerepben van, annak minden kiszolgáltatottságával.

Mit ért gyerekszerep alatt?
Ide kapcsolódóan a felelősségvállalás minden szinten megtapasztalható hiányát és a kiszolgáltatottságot, a mélyen megtanult tehetetlenséget.

Milyen folyamatok vezettek el ehhez az állapothoz, akár hosszabb távlatokba tekintve?
A jelenben leginkább releváns problémának én az urbanizáció hiányát látom. Magyarországon nem jött létre egy meghatározó, öntudatos polgárság, vagy ami mégis, az jobbára kisebbségeket jelentett (az erdélyi szászokat például). A másik ilyen tényező természetesen a mindenféle nagyhatalmi megszállások traumái egészen a huszadik század végéig.

A masszív kiszolgáltatottság és tehetetlenség-élmény, a folyamatos félelem és az öntudat hiánya pedig alapvetően lehetetlenné tesz egy demokratikus működést, egy kollektív értelemben vett felnőtt felelősségvállalást.

Akkor nincs is remény, hogy ebből a gyerekstátuszból kijöjjünk?
Egyelőre az egyetlen jel, ami erre mutat, az, hogy egy egyre szélesedő réteg kezd el tudatosan foglalkozni magával, a saját működésével, a saját belső folyamataival. Ez a felnőtt felelősségvállalás legelemibb, egyéni szintje.

Igen, csak amikor az ember meg kell, hogy nézze, belefér-e a kedvenc felvágott, vagy ideje olcsóbbra váltani, kétszer is meggondolja, költ-e olyan úri huncutságra, mint a terápia. Mit gondol erről? Kiránthatjuk magunkat a saját hajunknál fogva?
Ez most egy óriási kollektív krízis, ami elég gyorsan eléri az egyének, családok szintjét. A magyar emberek lelki egészségét tekintve egyébként sem állunk különösebben jól, de az alapvető biztonságvesztés, hogy az emberek egy nagy része folyamatosan retteg az elszegényedéstől, és jogbiztonság hiányában már középtávon is tervezhetetlen az élete, az nagyon hamar elvezet az egyéni krízisekhez, a kapcsolati válságokhoz, a gyerekek lelki egészségének hanyatlásához. Ilyen értelemben a legnagyobb bajt én nem abban látom, hogy drágábbak a dolgok, hanem hogy nincs idő és lehetőség az alkalmazkodásra, vagyis arra, hogy az ember a saját hajánál fogva kirángassa magát a nehézségekből.

Szöveg: Balázs Barbara, kiemelt kép: Getty Images