Julianna Margulies napjait hét éven keresztül az töltötte ki, hogy egy megcsalt ügyvédnő helyébe képzelje magát, akinek a bíróságon a férjét kell védenie. Miután lezajlottak A férjem védelmében című sorozat forgatásai, és kiléphetett Alicia Florrick szerepéből, 39 fokos lázzal esett ágynak, bárányhimlő kényszerítette három hetes ágynyugalomra. A betegség lehetőséget adott arra, hogy visszataláljon önmagához, hogy elgondolkodjon azon, ki is ő valójában, és milyen körülmények formálták őt azzá az emberré, akivé vált. Ekkor kezdett bele a Napsugárlány című memoárjába. Margulies sikerekről és kudarcokról, elakadásról és fejlődésről szóló könyve nem egy egyszerű önéletrajzi kötet – útmutató, amiből erőt meríthetünk, hogy folytassuk az utunkat önmagunk kiteljesedése felé.

1. Nem tehetsz mindenkit boldoggá

„A szüleim házassága jószerivel véget is ért addigra, mire megszülettem” – fog bele a visszaemlékezésbe Margulies. A válás után édesanyjával és két nővérével rengeteget költöztek. Éltek New Yorkban, Párizsban, Sussexben. Volt, hogy egy bentlakásos iskolához tartozó egyik szűk, dohos szolgálati lakásban húzták meg magukat, néhány hónapig pedig egy Volkswagen mikrobusz jelentette az otthonukat.

A gyökértelen gyerekkor évei alatt édesanyja, az egykori balett-táncos Francesca kétségbeesetten keresete önmagát, ehhez az is hozzátartozott, hogy újabb és újabb férfiak jelentek meg az oldalán. Margulies rajongásig imádott édesapját, Pault ritkán látta. Kamaszkorának abban az időszakában, amikor egy óceán választotta el őket, évente egyszer látogathatta meg, ilyenkor gondosan eltitkolta előtte az otthoni életkörülményeiket, hogy a találkozások gondtalanul teljenek. Szerette volna boldognak látni azokat, akiket szeret.

„Nem emlékszem, hogy volt-e olyan időszak az életemben, amikor nem éreztem mások érzelmi hőfokát” – írja. „Mindent elkövettem, hogy megkönnyítsem az anyám életét, vacsora után hosszabban ültem az ölében, vagy próbáltam megnevettetni.” Édesanyjáról kapta a Napsugárlány becenevet is, amit, ahogyan ő fogalmaz, kitüntetésként viselt, pedig a címke komoly terhet rótt rá.

Margulies gyerekként úgy érezte, hogy folyamatosan bizonyítania kell. Akármilyen nehezek voltak a körülményeik, ő mindig igyekezett helyt állni, nem számított, hogy új kontinensre költöztek, iskolát váltott vagy éppen nélkülözött. Egyedül az számított, hogy elrejtse sebezhetőségét, mert attól tartott, ellenkező esetben csalódnának benne a szerettei. Hosszú évekbe telt, mire megtanulta, hogy nem szoríthatja folyton háttérbe a saját szükségleteit, hogy nem a gyengeség jele, ha segítséget kér, és hogy a sebezhetőségével együtt szerethető.

A férjem védelmében című sorozatban Chris Noth oldalán

2. Ne cipeld egy életen át a múlt terheit

A válás után Margulies édesapja Párizsba költözött. Hamarosan exfelesége és a három lánya is követte őt a francia fővárosba. „Anyám ez idő alatt elbűvölő francia férfiakkal kísérletezett. Jean-Jacques-kal, Jean-Georges-zsal, Jean-Paullal, Jean-Jeannal. Igyekezett felfedezni az igazi »énjét«.” Az egykori balett-táncos életében a férfiak egymásnak adták a kilincset. Akármerre járt a világban a három kislánnyal, mindig akadt valaki, akivel megpróbálta betölteni a válás után keletkezett űrt. Néhányan pár hétig-hónapig voltak jelen a család életében, mások akár évekig is húzták, de végül mindegyiküknek Francesca adta ki az útját.

Margulies már gyerekként megfogadta, hogy felnőttként homlokegyenest máshogyan fogja élni az életét, mint ahogyan édesanyja, többek között mindent meg fog tenni azért, hogy a párkapcsolatai működjenek, és nem tekint válóokként egy ügyetlenül megválasztott karácsonyi ajándékra vagy egy rossz szokásra. Azonban évekkel később – éppen, amikor színészként kezdett felragyogni a csillaga – pont a fogadalma miatt ragadt benne egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatban.

 „Jobban szorongtam amiatt, hogy fájdalmat okozok neki, és megismétlem anyám hibáit, mint a saját boldogságom miatt” – emlékszik vissza a tíz évig tartó kapcsolatra. „Itt álltam egy fantasztikus karrierrel, az orrom előtt számtalan lehetőséggel, de én inkább visszafogtam magam, és maradtam egy kapcsolatban, ami megnyomorított.” Harmincöt évesen döntött úgy, hogy nem ragaszkodik tovább a kapcsolathoz csak azért, hogy bebizonyítsa, tanult Francesca hibájából, és szakított a barátjával.

Már férjnél volt, amikor Jon J. Muth Zen üzenetek című könyvében rátalált egy történetre. A tanulságos anekdota két szerzetesről szólt, akik egy városba értek. Az úton egy nő méltatlankodott, a nagy sár miatt nem tudott kiszállni a hordszékéből anélkül, hogy összesározza a ruháját. A fiatalabb szerzetes szó nélkül sétált el mellette, de az idősebb a hátára vette, átvitte az úton és letette. A nő egy szót sem szólt, félrelökte a segítségére sietett férfit, és elviharzott. A két szerzetes folytatta az útját. Órákkal később a fiatalabb felcsattant, sérelmezte ahogyan a nő a társával bánt. Az idősebb erre csak annyit felelt: „Én órákkal ezelőtt leraktam azt a nőt. Te miért cipeled mindig?”

A történet Marguliest arra tanította, hogy ne cipelje tovább a múltbéli sérelmeket, és ne hibáztassa többé a szüleit azokért a döntésekért, amiket ő maga hozott meg.

3. Minden rosszban van valami jó! (Tényleg.)

Mégis mi a jó abban, ha egy karrierje küszöbén álló színésznek kitörik az elülső foga? Semmi. Margulies legalábbis így gondolta, amikor egy szerencsétlenül végződött biciklizés után hiányos fogsorral és felpüffedt szájjal nézett édesapjára, aki arra buzdította, hogy gondolkodjon el rajta, mi lehet a baleset jó oldala.

Margulies ekkor már napok óta ki sem dugta az orrát a szobájából, a fizikai fájdalmat és az önsajnálatot tévénézésbe fojtotta. Paul egy jegyzettömböt és egy tollat adott a kezébe, hogy jegyezze fel a balesetből származó jó dolgokat. Eleinte semmi sem jutott eszébe, de ahogy telt az idő és múlt a fájdalom, egyre szaporodtak a bejegyzések a kis füzetben. Margulies felismerte, hogy milyen szerencsés, amiért van egy gondoskodó nővére, aki E-vitaminnal kenegette a száját, hogy hegmentesen gyógyuljon; egy édesanyja, aki csapot-papot hátrahagyva utazott Angliából New Yorkba, hogy megbizonyosodjon afelől, nem történt komolyabb baj; egy mostohaanyja, aki magazinokkal igyekezett elterelni a figyelmét; egy barátnője, aki viccekkel és dalokkal próbálta megnevettetni; rengeteg barátja, akik virágot küldtek neki. A felsorolást azzal fejezte be, hogy hálás az édesapjáért, aki arra biztatta, hogy olyankor is keresse az élet napos oldalát, amikor úgy érzi, kilátástalan a helyzete.

A baleset pozitív hozadékainak listája pedig nem ért véget. Margulies a kicsorbult fogának köszönhetett egy élethosszig tartó barátságot is. Később, amikor problémája akadt az implantátummal, a véletlenszerűen felcsapott telefonkönyvből választott fogorvost, aki szakértelemmel és empátiával kezelte a problémáját, és aki hamarosan a barátjává vált. Amikor pedig már befutott színészként dolgozott, az újra feléledő fájdalom és egy komoly szájsebészeti műtét emlékeztette arra, hogy nem robotolhat a saját igényeinek figyelembevétele nélkül.

A Vészhelyzet forgatásán

4. Egyedül te tudhatod, hogy mi tesz boldoggá

Margulies huszonöt évesen már játszott off-Broadway darabokban, megfordult Amerika néhány vidéki színházának színpadán és vendégszerepelt tévésorozatokban, vagyis fontos mérföldkőhöz ért: a színészetből élt. Ennek ellenére a nagy áttörés még mindig váratott magára. Miután Los Angelesbe költözött, hogy közelebb lehessen a barátjához, meghallgatásról meghallgatásra járt. Így került a Vészhelyzet rendezői, Rod Holcomb és Michael Crichton és producerei, John Wells és Steven Spielberg elé. A meghallgatás olyan jól sikerült, hogy felajánlották neki Carol Hathaway szerepét, és ajtót nyitottak előtte a hírnévre.

Margulies hat évadot töltött a sorozat New York-i kórházának díszletei között. Világszerte ismertté vált, 1995-ben Primetime Emmy-díjat kapott a legjobb női mellékszereplő kategóriájában. Időbe telt, hogy a nővé érett, egykor sokat nélkülöző kislány hozzászokjon a gondolathoz, a pénz már nem jelent problémát számára. Margulies szerződése 2000-ben járt le, és ő úgy döntött, hazaköltözik New Yorkba és visszatér a színházhoz. A híres drámaíró, Jon Robin Baitz szerepet írt neki a Tíz ismeretlen című darabjában, ő pedig alig várta, hogy eljátszhassa.  Arra azonban nem számított, hogy a szerződése meghosszabbításával együtt huszonhét millió dollárt ajánlanak fel neki.

Élete egyik legnehezebb döntése előtt állt. Kikérte a barátai, a családja, az ügynökei véleményét, sokan arra biztatták, hogy fogadja el az ajánlatot, hiszen könnyen lehet, hogy sors nem sodor elé még egy ilyen lehetőséget.

„Az összes érv a »pénz« szóra volt kihegyezve. A beszélgetések után mindig arra gondoltam: Egyetlen ember sem mondta, hogy azért, mert szereted ezt csinálni. Hat éven át keményen dolgoztam, és élveztem az időt, amit a sorozatban töltöttem. És e miatt a munka miatt kaptam a lehetőséget, hogy Jason Robardsszal játszhassak együtt Jon Robin Baitz darabjában. És ilyen lehetőség mikor adódik még egyszer?” – idézi fel a dilemmát.

Végül felhívta az édesapját, aki azt tanácsolta neki, nézzen mélyen magába, és gondolkodjon el, mi teszi boldoggá. Margulies kilépett a sorozatból, ezzel együtt pedig magára vonta a sorozat rajongóinak haragját. Beszélgetős műsorokban állították pellengérre, újságok cikkeztek róla, beképzeltnek bélyegezték. Mégsem bánta meg soha a döntését. „Az én életem volt, az én döntésem, és biztosan tudom, hogy ha még két évig maradok, nem lenne olyan az életem, mint amilyen most, és nincs olyan hely, ahol jobban szeretnék lenni, mint ahol most vagyok.”

Férjével, Keith-szel

5. Ne ítélkezz, amíg nem ismered az érem másik oldalát

Margulies a puszta véletlennek köszönheti, hogy megismerte a férjét. Miután végleg visszaköltözött New Yorkba, először tapasztalta meg, milyen egyedülállóként élni a pezsgő város nyújtotta lehetőségekkel. Rég nem látott barátokkal találkozott, színházba járt, belevetette magát az éjszakai életbe, a randipartnereit tekintve pedig csak egyetlen kikötése volt: ne legyenek színészek.

Egy este a színészvilág berkeiben rendezett szülinapi partira hívták. Ekkor találkozott Keith-szel. A férfi kétséget sem hagyott afelől, hogy jobban megismerné Marguliest, akit ugyan elvarázsolt a nyugalma és a magabiztossága, mégis tartotta magát a fogadalmához. „Figyelj csak – fordult hozzá – mielőtt még jobban megkísértenél, szeretném, ha tudnád, nem járok színészekkel.” Keith-t ez egyáltalán nem érdekelte – ő ügyvédként dolgozott. Két év múlva összeházasodtak, és egy évvel később megszületett a fiúk, Keiran.

Várandóssága idején Margulies éppen a dolgozószobájában szortírozta az iratait, amikor megtalálta az édesapjához írt, gyerekkori leveleit. Most, hogy ő is szülővé készült válni, szívet tépőnek tűntek az apukája után vágyakozó kislány sorai. Marguliest a hosszú évtizedek magába fojtott dühe öntötte el. „Miért nem akadályozta meg, hogy anyám elvigyen minket tőle? Miért nem makacsolta meg magát, és mondta azt, hogy ez már »elfogadhatatlan, ők az én gyerekeim is, és azt akarom, hogy itt legyenek«? Miért küldtem a leveleit egy elegáns címre, miközben mi az értelmi fogyatékos gyerekek intézetében laktunk, és lószőrrel tömött díványon aludtunk? Miért éltünk nyomorúságos körülmények között, amikor ő láthatóan jómódban élt?” – tette fel a kérdéseket először magának, majd telefont ragadt, és mindezt az édesapja szemére vetette. Akkor nem kapott választ, de pár nappal később levél érkezett Paultól, amiben leírta, hogy hogyan küszködött a reklámszakmában, hogy az ott kapott fizetése tette lehetővé a lányai iskoláztatását, és mennyire sajnálja, hogy nem tudott a lányai mellett lenni a nehéz pillanatokban.

„Többször elolvastam a levelét, mielőtt felhívtam – írja Margulies. – Elmondtam, hogy már értem, mennyire nehéz lehetett ez számára. Megmagyaráztam, hogy gyerekként nehéz felfogni, hogy a szülők is csak emberek, nekik is vannak gyöngeségeik, pillanatnyi hibáik, küzdelmeik. A gyerekek nem értik, hogy mind emberek vagyunk, akik az utat keresik. Mindössze arra volt szükségem, hogy azt mondja: »Bocsáss meg, többet kellett volna tennem.«”

Kiemelt kép: Getty Images