Jó szomszédság, rossz szomszédság… 29-es lapszámunkban a szomszédok közti viszonyról írtam, és miközben a téma mélyére ástam, sok történetet megismertem, amik közül nem mindegyik fért bele a lapba. Következzen itt egy csokor, a pozitív és kedves sztorikból, szomszédságról, barátságról, szerelemről.

Világmegváltás félúton

A Covid-mizéria hozott össze bennünket. A kert volt az életterünk, így hát kialakult, hogy minden áldott este találkoztunk a szomszédékkal az ő és a mi kertünk határán. Ki-ki leült a saját székére a saját térfelén, a poharakat pedig a két kertet elválasztó betonsávra tettük. Merthogy ebből aztán borozás és világmegváltás lett, tisztára, mint a kollégiumi években. Egyidősek vagyunk, és sok mindenben hasonlítunk, lassacskán szoros közösség jött létre köztünk. Azóta is nagyon jóban vagyunk, mindenfélét kölcsönadunk egymásnak – például hangya- és tetűirtót, tojást –, a múltkor pedig felesben vettünk láncfűrészt. Ha szükséges, etetjük egymás állatát (sőt, a kijárós macska az ő ablakukban napozik, és oda jár kaját kérni, ha mi nem vagyunk itthon). Húsvétkor locsolkodunk, május elsején ünnepséget rendeztünk, felöltöztettük a fákat, és akadályversenyt szerveztünk egymásnak és a gyerekeknek. Megosztjuk egymással a maradék ételünket, bevásárolunk egymásnak, és egy héten legalább egyszer mindenképpen megbeszéljük a legfontosabb eseményeket. Tiszta idill, egy hazai Lila akác köz. Egyébként az utca házainak lakói maguk is egy nagyobb közösséget alkotnak, vannak, akik közösen járnak kirándulni. Az utca pár éve Halloween-ünnepséget rendez a gyerekeknek, adventkor pedig, december elsejétől mindig másik ház vállal ablakdíszítést, a többi ház elmegy megnézni, a díszítő ház pedig megvendégeli az utca többi lakóját forralt borral, sütivel, kenyérrel.
Linda, utazásszervező, tanár, tolmács

A kutya összehoz

A szomszéd épületet a tulajdonos bérlőknek adta ki. Sokat zajongtak, állandóan sírt náluk a gyerek, folyton nagy volt náluk a jövés-menés. Mások is panaszkodhattak rájuk, mert a tulajdonos végül felbontotta velük a szerződést. Még mondtuk is otthon, hogy a költözésük napján majd pezsgőt bontunk, mert onnantól végre nyugtunk lesz. Aznap úgy alakult, hogy elmentünk kirándulni, és véletlenül nyitva felejtettük a kertkaput. A szomszéd tulajdonos hívott, hogy a bérlő kísérte vissza a kutyánkat, aki kiszökött. Háromszor. Ezek után felhívtam az illetőt, hogy megköszönjem: a költözése napján nyilván ezer más dolga is volt, mégis foglalkozott a kutyával. Eléggé elgondolkoztam a saját előítéleteimről.
Eszter, közgazdász

Peti áll a ház előtt

Dőlnek az emlékek, ahogy visszagondolok gyerekkorom helyszínére.
Egy közös udvarban nőttünk fel, Balatonfüreden. Egy hosszú, viszonylag széles, murvás út mentén sorakoztak a házak. Az iskolából hazafelé mindig tudtam, melyik házból milyen illat fog kiszivárogni, ki fűt szénnel, fával, vagy éppen kinél sül a keszeg olajban. Miénk volt a jobb oldali sáv utolsó háza. A nyári melegben jellemzően mindenkinél nyitva volt a bejárati ajtó, a függönyt ki s be táncoltatta a huzat. Ha a függöny nem táncolt, az azt jelentette, senki nincs otthon.
Különböző jeleink voltak a szomszéd fiúval a bal oldali hátsó házból. Fütyültünk egymásnak, ha éppen nagyon ráértünk a rekkenő nyári hőségben és játszani akartunk egy kicsit, vagy később, amikor nagyobbak voltunk, beszélgetni. Peti minden reggel várt a ház előtt, mint a dalban, együtt mentünk iskolába. Ő bés volt, én ás. Ha késésben voltam, nem fütyült, türelmetlenül verte az üvegablakot, hogy siessek. Egyszer megrepedt az egyik, mert úgy gondolta, dob egy követ jelzésképpen.
Hugi néni, aki Petiék alatt lakott – szintén az udvar hátsóbb részében –, mindig hozott a süteményből, amit sütött. Nyugdíjas volt, a helyi moziban dolgozott, nekem mindig ingyen volt a popcorn. Petinek is.
Az udvar alsóbb részében, az úthoz közelebb történtek az érdekes dolgok. Guszti bácsi horgászni járt, kint pucolta a halakat, és mivel mi is aktív pecások voltunk, mindig vártuk, hogy nekünk adja a halak úszóhólyagját. Kincsként futottunk el vele, ha éppen a macskák meg nem előztek minket.
Apám is horgászott. Karácsonykor mindig, mindenkinek jutott a halászlébe ponty és keszeg. Ha valami hiányzott, kisegítettük egymást. Egy kis ikrával, apróhallal.
Ha jött valakihez a mentő, egy emberként vitték a gyerekeket az idősebbek távolabb, nehogy meglássanak valamit. De azért néha láttunk ezt-azt, főleg Peti BMX-es időszakában, amikor mi magunk nyúztuk le karunkat lábunkat, sőt Peti lábába egyszer a BMX recés pedálja is beleállt. Ilyenkor mentem kopogtatni az anyukájához, hogy már megint történt valami. Volt, hogy a kinti ruhaszárítójukon csimpaszkodtunk, holott tudtuk, tilos, de egyből ráugrottunk, ha nem voltak rajta ruhák. Peti le is esett egyszer, eltört a keze.
Nekem pedig az első fogam úgy esett ki, hogy biciklivel nekiestem az udvart a másik udvartól elhatároló rozsdás kerítésnek. Persze a biciklivel száguldoztunk fel és le, ami bosszúságot okozott a többi szomszédnak, mert nagy port kavartunk.
Telente közös hólapátolás zajlott, iglut akartunk építeni, de nem voltunk elég kitartóak.
A szüleim sokat dolgoztak, nem voltak otthon reggelente, így Emma néni, Guszti bácsi felesége jött ébreszteni néha, nehogy elkéssek a suliból.

Tímea és Peti

Amikor nagyobb voltam, beépítettük a tetőteret, és izgatottan terveztük Petivel, hogy majd egy tekerhető huzalon üzenünk egymásnak, ha majd ők is beépítik a tetőteret. Sajnos mire ez megvalósult, elköltöztünk a közös udvarból.
Volt kis kertünk is Petivel. Mindenféle kitalált nevet adtunk a növényeinknek. Peti anyja néha tett bele valami értelmeset is, és öntözte a növényeket.
Peti jött át meglocsolni először minden húsvétkor.
Mágnessel fésültük át az udvart, hátha találunk valamit, órákig bogarásztunk, kerestük a rozsdás vasszöget, amibe aztán beleléptem, és jöhetett a tetanusz.

Egyedül voltam otthon, amikor apu összeesett és meghalt előttem. Akkor Peti anyukája átvitt magukhoz, míg anyám meg nem jött a melóból…

Mindenesetre én sosem féltem, még ha egyedül is maradtam otthon, mert tudtam, valaki mindig otthon van és segíteni fog. Ez volt a megtartó közegem, és úgy gondolom, a többi gyerek is jól érezte magát ebben a közösségben.
Sokan még mindig ott laknak. Akik még élnek. Ha tehetném, visszavásárolnám a házunkat.
Tímea, négygyerekes főállású anya

Egy pöttyös ruha

Ez a történet a ’70-es években játszódik Kisbajomban, a falu végén. Apám és anyám egymás szomszédjában nőttek fel, de egy ideig nem is voltak köszönőviszonyban. Anyukám ma is emlegeti, apukám milyen sok „csúnyaságot” csinált akkoriban. Például anyám nyolcadikos korában húsvétkor apám szólt neki, hogy jöjjön már oda, mert egy tyúk odaszorult a kerítéshez. Anyám odaszaladt, és akkor apukám egy vödör vizet zúdított a nyakába. Aztán apám elment katonának, és amikor a leszerelése után visszajött, úgy emlékszik, anyám éppen kukoricát darált a tyúkoknak az udvar közepén egy pöttyös miniruhában. Apám biztos abban, hogy anyám fel akarta hívni magára a figyelmet, bár anyám nem emlékszik erre. Aztán apám már egy kicsit érettebb fejjel próbálkozott: anyám tizenhat éves korában áthívta őt, amikor hoztak egy rakomány kukoricát, hogy segítsen lepakolni. A következő húsvétkor átment meglocsolni őt, de ott ült egy másik fiú is, és apám megsértődött, azt hitte, hogy anyám már foglalt, de szerencsére hamarosan kiderült, hogy nem. Anyám tizennyolc éves korában leérettségizett, és összeházasodtak. Ennek jövőre lesz ötven éve. Számomra ebből az a nagy szerencse is származott, hogy a nagymamáim egymás szomszédságában éltek, egyszerű dolgom volt, ha mindkettejüket meg akartam látogatni. Az az emblematikus miniruha egyébként, ami állítólag arra volt hivatott, hogy apámat elcsábítsa, fehér alapon sötét pöttyös. Apám szerint kilátszott belőle anyám feneke, ám anyám szerint erről szó sem volt.
Péter, író, utazó

Ismeretlen ismerős

Úgy tizenöt évvel ezelőtt történt, hogy a házunkban az eső emeletre költözött egy család. A férfi mindig is szimpatikus volt, a folyosón gyakran összefutottunk, mindig váltottunk pár szót. Egyszer csak látom, hogy egy nagy bőröndöt húz maga után. „Hát te? – kérdeztem. – Merre utaztál?” Kiderült, hogy üzleti úton járt, és ahogy tovább beszélgettünk, azt is elmesélte, hogy egy gyógyszercégnél dolgozik. Amikor kimondta a vállalat nevét, felkiáltottam, hogy hiszen nekem van ott egy Nagy Ádám nevű ismerősöm, akivel mint hirdetésszervező álltam kapcsolatban. „Én vagyok az” – mondta ő. Hatalmasat nevettem. A szomszéddal addig sosem mutatkoztunk be egymásnak, az üzleti partneremmel pedig addig mindig csak telefonon vagy e-mailben kommunikáltam. Nagyon mókás volt, és jó ideig még tovább virágzott a félig baráti, félig üzleti kapcsolatunk.
Kata, jelenleg étteremvezető

Itt a kulcscsomónk

Szembe szomszédok vagyunk (nem teljesen, de majdnem), és a Covid hozott össze bennünket. Mindenkivel tartottuk a távolságot, nem mentünk át senkihez, de a gyerekeknek mozogniuk kellett, így ők az utcán játszottak, bicikliztek, görkoriztak. Pont ugyanígy tettek a szomszéd gyerekek is, mi, szülők pedig közben, szépen tartva a távolságot, összebarátkoztunk.

Ma mindenben segítjük egymást. Ha elfogy a cukor, ha nincs ablakmosó folyadék, már szaladunk is át egymáshoz. Ha meglát, ahogy jövök hazafelé, behív egy kávéra.

Amikor náluk festés volt, mi pedig elutaztunk egy hétvégére, felajánlottam, hogy lakjanak nálunk, „parancsoljatok, itt a kulcscsomónk, itt van az összes kódunk”. Végül nem éltek vele, de maximális köztünk a bizalom. Mérföldkő volt a kapcsolatunkban, még az eleje felé, amikor csomagot vártam, de nem voltam otthon, és kértem a futárt, hogy a szomszédba vigye, majd a barátnőm átveszi. Kedves szomszédasszonyom később ragyogó arccal fogadott: „A futár azt mondta, a barátnőd vagyok!” Jót nevettünk, de valóban, ekkor mondtuk ki azt, amit mindketten éreztünk, hogy ez már igazi barátság, sőt, néha úgy érzem, mintha testvérek lennénk.
Zsófi, közgazdász

Kiemelt képünk illusztráció, forrás: Getty Images.