„Feljebb! Nem, most ne oda lépj, kibicsaklik a bokád! Ezt fogd meg itt, nézd!” Hány meg hány szülőt néztem és hallgattam, amint a gyerekeiket instruálták! Mászás közben, játék közben, írás, evés, más gyerekekkel való interakció közben. Nagyon szórakoztató és egyben döbbenetes élmény, hogy mennyire nem hagyjuk a gyerekeinket próbálkozni, tapasztalni, hibázni, élni.
Még kezdő játszóterező voltam, amikor egy totyogó épp a lábamnál huppant a popsijára. Ösztönösen utánakaptam, mire az apukája rám szólt, hogy hagyjam csak. Először meglepődtem. Aztán pedig arra gondoltam: jé, tényleg, igaza van.
Azóta is figyelem a jelenséget. Szülőket, akik a könnyű esés után egyből felkapják a gyerekeiket ahelyett, hogy hagynák, hogy maguk tápászkodjanak fel. Akik nem bírják kivárni, amíg a gyerek kisilabizálja a következő betűt, és már kimondják helyette a majdnem elolvasott szót. Akik maguk adnak nevet a gyerek új babájának. Akik nem bízzák a civakodó kis barátokra, hogy egymás között lerendezzék a konfliktust, hanem közbeavatkoznak. Akik a gyereknapon elrángatják érdeklődő kicsinyüket egy fatáblás játéktól, mondván, „ez még nem neked való, hanem nagy, okos gyerekeknek”.
Sokat gondolkoztam azon, hogy miért nem bírjuk őket – jó értelemben – magukra hagyni ezekben a helyzetekben. A következő lehetséges okokat gyűjtöttem össze:
1. Féltés
2. Bizalomhiány
3. Türelmetlenség
4. Felsőbbrendűség-érzés
5. Félelem attól, hogy a gyerek, vagy ahogyan reagálunk/nem reagálunk egy helyzetre, szégyenbe hoz bennünket mások előtt
6. A hiszti megelőzésére való törekvés
Természetesen velem is számtalanszor előfordult és biztosan még ma is előfordul, hogy kigombolom azt a nehezebben csusszanó gombot vagy kimondom a keresett szót (erre felnőttek esetében is hajlamos vagyok). De alapvetően igyekszem türelemre inteni magam és várni, hogy a gyerekem megoldja a helyzetet.

Ott vagyok vele, figyelek, de nem cselekszem, nem gondolkodom, nem beszélek helyette (pláne nem a nevében), ha nem muszáj.

Nagy rajongója vagyok a jó gyereknevelési könyveknek, és a szóban forgó témáról is rengeteget tanultam például a Gyereknevelés dán módra című könyvből (szerzők: Jessica Joelle Alexander és Iben Dissing Sandahl, HVG Könyvek, 2017.). „Képzeljük el, hogy segítünk egy gyereknek az erdőben átmászni egy kidőlt fa törzsén. Ha szüksége van rá, először a kezünket nyújtjuk neki, majd talán csak az ujjunkat, és ha eljön az ideje, elengedjük a kezét. De nem cipeljük, vagy nem toljuk át a fatörzsön. Dániában a szülők igyekeznek nem közbelépni, csak ha feltétlenül szükséges. Bíznak abban, hogy gyerekeik képesek új dolgokat kipróbálni, és teret adnak a számukra, hogy kiépíthessék magukban az önbizalmat.”
A könyvben azt is állítják, hogy a játéknak és a saját határok feszegetésének kulcsszerepe van a stresszel való megküzdés megtanulásában. A játék során megtapasztalt „üss vagy fuss” viselkedés ugyanazokat az idegpályákat aktiválja az agyban, mint a stressz. „Csak nézzük meg, ahogy a gyerekek a mászókáról lógnak, fára másznak, vagy leugranak a magasból. Kipróbálják a veszélyes helyzeteket, és csak saját maguk tudják, hol vannak a határaik, és hogyan kezeljék a helyzeteket. Fontos, hogy ők szabják meg azt a stresszmennyiséget, amit még kezelni tudnak, mert már önmagában ez is lehetővé teszi, hogy úgy érezzék, maguk irányítják az életüket. A fiatal állatok és főemlősök ugyanezt csinálják. Szándékosan teremtenek veszélyes helyzeteket; fákon hintáznak és leugranak, miközben tekeregnek és forognak, ami megnehezíti a földet érést. Megismerik a félelmet – és a leküzdésének lehetőségeit is.”
Nekem nagyon sokat jelentett, amikor ezt olvastam. Hajlamos vagyok túlfélteni a gyerekemet, de ezek után egy kicsit lazább lettem a játszótéren. Megértettem, hogy az egyébként elég óvatos gyerekem valószínűleg csak olyan dolgokat fog kipróbálni, amikre képesnek érzi magát: nem kell helyette eldöntenem, hogy ide felmehet, de oda már nem: hadd próbálja meg!

Arra is rádöbbentem, hogy ha az önbizalmát szeretném erősíteni, azt nem csak, vagy nem elsősorban azzal érhetem el, hogy dicsérem őt. Sokkal többet ér, ha lehetőséget biztosítok számára arra, hogy önállóan megoldhasson dolgokat: ebből lesz sikerélménye, amiből aztán majd az önbizalma fakad.

Az önállóságra neveléssel kapcsolatban azonban még van hová fejlődnöm. Azt hiszem, az otthoni és a saját maga körüli teendők közül még mindig túl sok mindent megcsinálok a gyerekem helyett, talán mert nem állok meg időről időre, és nem gondolkodom el azon, hogy mik azok a feladatok, amiknek a teljesítését már tőle kellene elvárnom – és amikből akár jó közös mókát is teremthetnénk. Azt hiszem, ez lesz a következő projektem. A projekt tárgya pedig elsősorban nem a gyerek – hanem én magam. Milyen megoldásokat tudok kitalálni, mennyire tudok következetes lenni, hogyan reagálok váratlan helyzetekben… Hiszen a gyereknevelés számomra legalább annyira szól a saját magam neveléséről, formálódásáról. Többek között ezért is olyan nagy kaland.

Kiemelt kép: Canva