Amerikát megjárt sikeres színésznő, végzett állatorvos-asszisztens, elkötelezett kutyás, aki mostanában pilatesszel és Masterson Method lóterápiával is foglalkozik.
Köztudott rólad, hogy nagy kutya- és úgy általában állatbarát vagy. Gyerekkorodból hozod az állatok iránti rajongást?
Úgy emlékszem, hogy mindig volt valamilyen állatom. Tényleg mindenféle, ahogy ez lenni szokott a lakásban élő gyerekeknél, ahol a szülő – teljes joggal – nem akar kutyát. Főleg nagy testűt nem, amilyenre én vágytam. Így ameddig a körülmények ezt nem tették lehetővé, jött minden: volt teknős, papagáj, hörcsög. Még egy csupasz tengerimalac is, a Manci. Szegény Mancinak utólag visszatekintve nem voltam túl jó gazdája. De akármilyen kisállatom is volt, mindig kutyára vágytam, kutyás képekkel plakátoltam ki a szobámat, nyúztam a szomszédét, mígnem 18 éves koromban végre úgy alakult az életünk, hogy jöhetett Christopher, egy labrador fiúcska, akivel tizennégy és fél csodálatos évet töltöttünk együtt. Nagyon megszenvedtem, amikor elment.
Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy Christopher biztosan elégedett lenne mostani kutyusoddal, a husky-agár keverék Honey-val, akit egy menhelyről fogadtál örökbe. Miért volt fontos számodra, hogy menhelyről válassz kutyát?
Egy kutya elvesztése borzasztó fájdalmas dolog. Az ember először nem is tud másik állatra gondolni, úgy érzi, képtelen lenne még egy kutyát úgy szeretni, sőt megcsalja az első kedvencét, ha lesz egy második – a gyászfolyamat ilyen furcsa érzésekkel jár. Viszont januárban ment el Christopher, én pedig már nyáron elkezdtem azt érezni, hogy jó, tényleg lehet élni kutya nélkül, de minek? Itt fogalmazódott meg bennem, hogy ha nekem is jól esne, ha lenne kutyám, és egy elhagyott kutyusnak is jó lenne, ha hazavinném, biztosan Christopher is az áldását adná erre. Kicsit „spiri” lesz, amit mondok, de nemcsak az nagyon érdekes, hogy Honey nagyjából akkor foganhatott, amikor Christopher elpusztult, de képzeld, amikor először hazahoztuk őt, olyan volt, mintha mindig is itt élt volna. Tudta, mi hol van, hova kell feküdni, mindent. Végtelenül természetes volt az egész átmenet és a mai napig azt mondom, hogy a legjobb döntés volt őt hazahozni.
Karakterben is hasonlít egymásra a két kutya?
Mind a kettő egy áldott jó lelkű, békés, nyugodt idegrendszerű, végtelenül kedves és barátságos kutya. Honey persze olyan szempontból más, hogy ő nagyon-nagyon féltékeny, ami szerintem a menhelyi életből jön: egyszerűen nem tűr meg más kutyát, az ő kertje az ő kertje, a lakásba se igen enged be mást. Christopher nem volt ilyen, a különbség talán nemükből is adódik, hiszen mindketten jó humorú kutyák voltak, de Honey azért mégis csak királylány, egy primadonna, akinek megvannak a maga kis játékai, miközben ki se néznéd belőle, hogy ha arra van szükség, milyen harcias tud lenni. Egy Jeanne d’Arc.
Szonja és Honey egy fotózáson 2018 decemberében. (Fotó: R. Á.)
Úgy beszélsz róluk, mintha emberek lennének: azt mondod humoruk van, jó lelkűek…
Társként, családtagként, barátként kezelem őket, az biztos. Sokan mondják, hogy egy 3-4 éves gyerek szintjén vannak, és sok szempontból igen. De jóval több is van bennük, csak minden attól függ, te hogy kezeled őket. Én nem gügyögök velük, és megbeszéljük a nehéz dolgokat is, például azt, ha el kell utaznom. Vannak elvárásaim is, mert úgy látom, Honey például nagyon szeretne ezeknek megfelelni, az motiválja, ha „anya” kedvére tehet. Természetesség van a kommunikációnkban. Nem nézem hülyének és nem gondolom róla, hogy „csak” egy kutya. Inkább a szőrös gyerekem. Mint a lovam, Dani.
Vele is beszélgetsz?
Persze. Ő is hatalmas forma, neki is remek a humora, például kifejezetten szeret beégetni mások előtt. Ha nincs ott más, bármikor szépen kijön velem a karámból, de ha látja, hogy néznek minket, akkor megáll és huncut fejjel bámul rám, nem jön az istennek se. Én szeretem ezeket a játékokat, mert ettől lesz igazán jó a kapcsolat ember és állat között. És meg lehet tanulni a testbeszédüket is: hihetetlen, hogy mi mindent el tudnak mondani. Évekkel ezelőtt elpusztult az egyik ló két karámmal följebb. Amikor kimentem a lovardába, Dani el akarta mesélni nekem, mi történt, odaballagott hozzám, megbökött és az üres karámra mutatott a fejével. Lenyűgöző, nem? Azért, mert szavakkal beszélni nem tud, még rengeteg mindent meg tud fogalmazni.
Ehhez azért kell egyfajta nyitottság, érzékenység a másik oldalról is. Hogy alakul ez ki? Mi kell ahhoz, hogy gazda és társállat között igazán mély legyen a kapcsolat?
Az egyik az idő, a befektetett energia. Ahhoz, hogy igazán megismerj valakit, időt és energiát kell szánni rá. Ez az állatoknál is így van. Fontos a következetesség is, a rendszer, mert ez ad biztonságérzetet. És még egy dolog: az őszinteség.
Az állatoknak nem lehet hazudni. Vagyis megint csak: lehet, de nem érdemes.
Úgyis észreveszik. Dani az egyik legnagyobb tanárom ebből a szempontból. Ha rossz kedvem van, amikor kimegyek hozzá és úgy csinálok, mintha nem is, akkor áll és néz szemrehányón, hogy ezt ugye nem gondolod komolyan? Muszáj ilyenkor kinyitni a szívét az embernek és az érdekes az, hogy ilyenkor magához is közelebb kerülhet.
Az őszinteség mellett mire tanítanak még a kedvenceid?
Arra, hogy képes legyek az adott pillanatnak élni. Az állatok nem izélnek a múlton, nem rágódnak a jövőn, maximum azon, hogy jön a vacsoraidő. Nincs bennük ez a – ránk annyira jellemző – „mi lett volna, ha?” érzés, nincs önmarcangolás, nincsen visszafelé gondolás és a jövőtől való rettegés sincsen. Az van csak, ami most van, és ez tök jó, sokat is gyakorlom velük, hál’ Istennek.
Egy olyan világban, amikor minden bizonytalan, nagyon jó, ha valaki ráirányítja a figyelmedet arra, hogy márpedig a jelen pillanatnál nincs biztosabb.
Nemcsak gazdaként figyeled meg az állatok viselkedését – ha jól tudom, érdekel ennek az elméleti, tudományos háttere is.
Abszolút. Amerikában elvégeztem egy állatorvos-asszisztensi képzést, ott indult ez az egész állategészségügyi sztori nálam. Dolgoztam két évig állatkórházban, kisállatokkal, majd az itt szerzett tudást szerettem volna továbbvinni a lovakra is. Így találtam rá a Masterson módszerre, amivel most sokat foglalkozom és ami egy nagyon komplex diagnosztikai és állapotfelmérő/javító módszer lovak számára. Segít levezetni a stresszt, ellazulni – ez kifejezetten például sportlovak számára nagyon fontos, mert fájdalmaktól szabadítja meg őket és javítja a teljesítményüket is.
Nekem úgy tűnik, szereted a kihívásokat, ha állatokról van szó: kutyát mentesz és középkorú, kicsit hajszolt lovat veszel magadhoz.
Szeretem a kihívást, de nem ez alapján választok. Ami Honey-t illeti, a kihívás egy menhelyről hozott kutyával elsősorban a bizalomépítés, de hát más helyzetekben is el kell nyerni az állat bizalmát ahhoz, hogy jól tudjunk együttműködni. Danit pedig egy lovasiskolából hoztam el, ahol rengeteget dolgozott korábban, és amikor hozzám került, 17 éves volt. Úgy vettem át, hogy jól van, akkor majd széppé teszem a nyugdíjas éveit. Ehhez képest most 25 éves és heti három-négyszer lovagolunk együtt. Mivel éveket húzott le a pályán, oda nem megyek vele, inkább bebarangoljuk az erdőt, és élvezem, hogy most már neki is az öröm jut.
Sok öröm jut annak, aki állatot tart, de lemondás, teher is akad. Neked mi okoz nehézséget kutyásként, lovasként?
Az egyik, amit szerintem minden állattartó érez, az az anyagi teher, hiszen felelősen állatot tartani nagyon sokba tud kerülni. Aki kutyát tart, pontosan tudja, milyen összeget emészt fel, ha megbetegszik a kedvencünk, lónál ezt körülbelül öttel kell beszorozni, emellett látni is iszonyú kemény, amikor az állatnak valami baja van. Időt is bőven kell rájuk szánni, akár más feladatok vagy programok rovására, mert olyan nincs, hogy nem mozgatjuk le őket, vagy nem kapnak elég figyelmet. Ehhez nekem is kicsit át kellett szerveznem az életemet.
Megváltoztak a prioritások?
Igen. Volt az életemben 15 olyan hihetetlenül aktív év, amikor egyszerre volt film, színház, tévé és ez adta meg azt az egzisztenciális biztonságot és ismertséget, ami miatt ma megtehetem, hogy ne vállaljak el mindent. Nem mondom, hogy mindig én vagyok az állatokkal, mert van olyan, hogy reggeltől-estig forgatás van. De az mindig nagyon fontos, hogy tudjam, jó kezekben vannak. Azt szoktam mondani, hogy Honey a szüleim személyi edzője: ha dolgom van, ők vigyáznak rá, és nekik is és a kutyának is nagyon jó, hogy sokat mozognak együtt. Dani bértartásban van, ami szuper, hiszen tudom, hogy ott mindig jól bánnak vele. De ha le kell lovagolni, márpedig le kell, akkor ott vagyok és a barátok, és a család is tudja hogy ez az első, ehhez igazítom az egyéb programokat is. Állatot tartani kicsit olyan, mint a gyerekes lét. Lehet mellette sok mindent csinálni, de mindig a gyerek igényeihez kell igazodni. Cserébe viszont a mérleg másik serpenyőjében is rengeteg van.
Szöveg: Balázs Barbara, kiemelt kép: Nők Lapja
