A játszótársam, mond, akarsz-e lenni?
A két költő teljesen más körülmények közül jött: Kosztolányi Szabadkán született értelmiségi családban, apja a helyi gimnázium fizika- és matematikatanára, később igazgatója volt. Gyerekkora viszonylag békésen telt, a kicsi Dide a nagyapjától hallott 48-as történeteken nőtt fel, hiszen a nagyapa honvédként Bem seregében szolgált. A gimnáziumban kitűnő tanuló volt, mégis kirúgták, mivel egyszer durván összeszólalkozott a magyartanárával, amiért az magyartalannak titulálta egy dolgozatát. A vizsgáit magánúton tette le, kitűnő eredménnyel. Ezzel szemben cimborája budapesti zsidó, később kikeresztelkedett és evangélikus hitre áttért családból származott. Apja művelt tisztviselőként dolgozott, a Magyar Filozófiai Társaság alapító tagjai között szerepelt. Fricike a Markó utcai főreál gimnáziumba járt. Bizonyítványa nem volt mindig kielégítő, volt, hogy több tárgyból is bukott.

Somlyó Zoltán (Fotó: Wikipedia)

Útjaik 1910-ben keresztezték egymást először. Kosztolányi ekkor huszonkettő, Karinthy húsz éves volt. A találkozásba egy kis humor is keveredett, ami talán már előre leírta a két zseni barátságát. Egy közös barát mutatta be őket egymásnak. Ők a szokás szerint kezet akartak fogni, de ekkor Karinthy kalapját elfújta a szél, így kénytelen volt utána rohanni. Később szerencséjükre – és a miénkre is – délben még egyszer összefutottak a korzón, ahol aztán már beszélgettek és beültek az akkor a Nyugat főfészkének számító Bristolba. Az ebéd után kisebb vita alakult ki, hogy ki fizesse az ebédet. Kár, hogy ezt se Karinthytól, se Kosztolányitól nem tudjuk meg, akik egyébként leírták az esetet. Az azonban kiderül, hogy ezután még sok ebédet költöttek el a Bristolban, és rendszeres vendégei voltak a New York, Hadik és Centrál kávéházaknak. Az útjaik soha többé nem váltak el. A duó néha trióvá alakult Somlyó Zoltán pályatársuk személyében. A legenda szerint ők hárman alapították a Balkán Egyletet, ami zászlajára tűzte a polgárpukkasztást és folyamatos csínyek kreálását. Hármuk kapcsolatát eleveníti fel Kosztolányi Esti Kornél című novellaciklusában Esti, Sárkány és Kaniczky személyében. De a duó mégiscsak duó, az igazi hamisítatlan páros mégis csak Frici és Desiré.

Humorban nem ismertek tréfát

Ha barátságukról mozifilmet csinálnának, a közönség sírva röhögne a vetítés alatt. A két író minden létező dologból, minden életszituációból viccet csinált. A nyárspolgári szokásokat, a nagyképűséget és ostobaságot különösképp szerették kiparodizálni. Tréfáikba általában nem vontak be nőt, de többször előfordult, hogy Harmos Ilona alias Kosztolányi Dezsőné kegyeiért hangosan versengtek az utcán, sőt, állítólag néha verekedést is színleltek. Kedvenc nyilvános jeleneteik közé tartozott továbbá a kutyákra való licitálás az állatkereskedésben. A leglátványosabb mégis inkább az lehetett, ahogy hátrafelé versenyezve futottak az utcán. Megnéztem volna annak az átlagos budapestinek az arcát, aki szokásos napi teendőit végzi, siet a dolga után, aztán egyszer csak meglát két felnőtt férfit hátrafelé rohanni a nagykörúton.

Harmos Ilona Kosztolányi Dezsővel és fiúkkal, Ádámmal 1918-ban. (Fotó: Wikipedia / Székely Aladár)

Frici és Dide, ha esetleg elfáradtak az utcán megrendezett random akcióktól, leültek a telefon mellé és a telefonkönyvből véletlenszerűen kiválasztott embereket „zaklatták”. Példának okáért egyszer felhívtak minden Holló és Hollós vezetéknevű embert és arról érdeklődtek, megfürdették-e már csemetéjüket. Máskor egy kortárs szerzőt hívtak fel és legnagyobb rajongóiként egekig magasztalták legutóbb megjelent írását. Ezeknek a telefonbetyárkodásoknak egy fokkal durvább változata volt az, amikor egymásnak ugrasztották a kor nagy bankvezérét, Lánczy Leót és a Kotányi-féle paprikavállalatot.
Ennél már csak az volt jobb, hogy egy időben rendre röhögőgörcsöt kaptak a temetéseken. Havas Gyula temetésén az szolgáltatta a humorforrást, hogy a gyászbeszédet mondó Osvát Ernő valamilyen okból kifolyólag mindenáron a még élő Tóth Árpádot akart elbúcsúztatni. Aztán a később valóban elhunyt Tóth Árpád temetésén egy rejtélyes módon odakerült toalettszappan okozta a derültséget.

Azért vannak a jó barátok…

Természetesen az ugratásokból egymást sem hagyhatták ki. Kosztolányiék egy éjszaka telefoncsörgésre ébredtek. Harmos Ilona vette fel a kagylót. Doornból jött a hívás, ahol férje néhány nappal ezelőtt a száműzött II. Vilmos német császárt látogatta meg. A vonal túlsó végéről Kosztolányit kérték a telefonhoz. Kosztolányi átvette a kagylót, akinek az ismeretlen hívó szabadkozott, hogy bocsásson meg, amiért ilyen késői órán zavarja, de egy elég kényelmetlen ügyről van szó. Távozása után észrevették, hogy lába kélt az ezüst étkészlet egy darabjának. Mivel rajta kívül senkit nem gyanúsíthatnak, őfelsége főudvarmestere kéri, hogy az író juttassa vissza az elvitt darabot. Persze Kosztolányi hamar rájött, hogy a főudvarmester alakja Karinthyt rejti. Egy másik alkalommal Karinthy a New Yorkban ücsörgött Kassák Lajossal és Faludy Györggyel. Egyszer csak gondolt egyet, egy virágcserépből kivett egy kavicsot, megmosatta a pincérrel és belerakta a szájába. Elváltoztatott hangon felhívta Kosztolányit, mint az Esztergomi Nőegylet titkára és arra kérte a költőt, hogy szerepeljen a darabukban, olvassa fel egy versét. Kosztolányi szabadkozott, de amikor közölték, hogy a szerepléséért 100 korona járna, azonnal szabaddá tette magát. Becsületére legyen mondva, megemlítette, hogy Karinthyt is meg kéne hívni a rendezvényre. Erre az a válasz jött, hogy akkor meg kéne felezni a pénzt. Kosztolányi erre azt javasolta, adják neki oda a 100 koronát úgy, hogy Karinthy ne lássa. A „titkár” ebbe beleegyezett, de azt mondta, erre csak a nyáljelenet után kerülhet sor. „Miféle nyáljelenet?” kérdezte a gyanútlan költő. Erre Karinthy kivette a szájából a kavicsot és a saját hangján szólt a telefonba: „Amikor én letolom a gatyámat a színpadon, te meg kinyalod a s*ggem!”
Karinthynak kifogyhatatlan ötletei voltak barátja megviccelését illetően. Egyszer egy csapat gyereket bérelt fel, hogy keressék meg Kosztolányit és kérjenek tőle autogramot. Az országos hírnevére rendkívül hiú író lelkesen osztogatta az autogramokat, de egy idő után észrevette, hogy ugyanazok a gyerekek jönnek újra és újra autogramért. „Mond fiam, minek neked annyi aláírás?” kérdezte az egyik gyerkőcöt.

„Tetszik tudni, ötven Kosztolányiért jár egy Karinthy” – hangzott az előre betanult válasz.

Persze azért Kosztolányit se kellett sajnálni, hamarosan jött a felelet. Ugyanígy ő is fogadott fel gyerekeket, akik körbevették Karinthyt és aláírást kértek tőle. Amit aztán vissza is adtak. A költő megkérdezte, hogy mi a probléma, mire jött a szintén bemagoltatott válasz: „Ja, hogy ön nem Kosztolányi? Akkor nem kell.”
Kosztolányi egyébként a „nyáljelenetes” szívatásra is visszavágott, kétszer. Karinthy titkárának két levelet küldött. Az elsőben audienciát kér, melynek: „egyetlen tárgya: s*ggemnek Karinthy Mester által való azonnali k*nyalása”, a másodikban sürgeti, hogy minél előbb kerüljön sor erre a „neki csekély, de nekem rendkívüli nagy szívességre, amelyre kértem”. A „nyáljelenetnek” még mindig nincs vége, Kosztolányi a legelegánsabb költői jobbhorgost a Nyár, nyár, nyár című akrosztichon megírásával küldte barátjának a következő előszóval: „Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek, de kicsit talán a Kálomistának is küldöm azzal az instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves poémát, minden irányban”. Ha az instrukcióknak megfelelően „minden irányban” olvassuk a verset, a sorok első kezdőbetűinek összeolvasásából a sokak által ismert titkos üzenet jön ki: Ny*ld ki a s*ggem, Karinthy!

Kosztorinthy

A két költő sülve-főve együtt volt, gyakran összekeverték őket azok, akik csak felületesen halottak róluk. Pedig csak a lelkükben, gondolkozásukban volt rendkívül sok közös vonásuk, külsőben nem különbözhettek volna jobban. Harmos Ilona szerint „Külsőben semmiképpen sem hasonlítottak egymásra, annál inkább lelki alkatban. Fütyültek minden hivatalos tekintélyre, a sajátjukéra is. Kosztolányi akaratlanul is tudott tekintélyt tartani, míg Karinthyval mindenki, még a környezetébe került legsilányabb szellemű ember is frére et cochon módján bánt, vagyis mintha együtt őrizték volna a disznót”. Kosztolányiné nem csak férjét, hanem Karinthyt is rendkívül jól ismerte, mivel először Karinthyval találkozott 1908-ban. Azonnal megtalálták a közös hangot, sok időt töltöttek együtt, és egy pici szerelmi szál is kötődött közöttük. De a kémia nem volt elég erős ahhoz, hogy esetleg házastársakká váljanak. Harmos Ilona végül az 1910-ben megismert Kosztolányihoz ment feleségül, 1913-ban, két évre rá megszületett egyetlen gyermekük, Ádám. Épp Karinthy volt a kerítő, aki összeboronálta őket. Külön pikantériája a történetnek, hogy Ilona megismerése előtt Karinthy Ada nevű nővérét (Karinthy Ada tanítónő, híres festő és illusztrátor volt – a szerző megjegyzése) eredetileg Kosztolányinak szánták.

A két művésznek még a családi kapcsolatai is keresztezték egymást. Sőt, néha a róluk szóló történetekben is összekeverték őket.

Közös jellemvonásaik közé tartozott még, hogy nagyon szerették a kártyajátékok minden formáját. Gyakran látogattak az Otthon Körnek helyet adó Dohány utca 76. alá, ahol hódolhattak ez irányú szenvedélyüknek. Kosztolányi Dezsőné Karinthy Frigyesről című könyvében említ egy anekdotát.

E szerint történt egyszer, hogy – Karinthy vagy Kosztolányi, nem tudni – elvesztette egy játék során mindenét, nem tudott már mit fölajánlani, így utolsó megoldásként a tehetségét rakta fel az asztalra. Pechjére azt is elvesztette.

Távoztakor a portás úgy köszönt el tőle: „Alászolgája, Pekár úr!” (Pekár Gyula alakja a tehetségtelen költő megtestesítője volt akkoriban).

Ha meghalok, lesz, aki megsirat

Ne higgyük, hogy a két férfit csak a humor és viccelődés kötötte össze. Köztük valóban mély, őszinte baráti szeretet volt. Ha ma élnének, biztos csináltatnának a felkarjukra tetoválást „best friends forever” szöveggel. Kétségkívül más barátság volt ez, mind a korabeli többé alkotóé, akik barátság gyanánt hosszan elemezték és értelmezték egymás műveit. Persze Frici és Dide is ismerte egymás műveit és mindig dicsérték egymást, őszinte véleményt mondtak egymás alkotásairól. Itt eltekintünk Karinthy Frigyes Kosztolányi Dezső: A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései című ciklusától, ahol Karinthy Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című verseskötetének verseit parodizálta ki (ezt, és még sok más kortárs szerző alkotásait figurázta ki Karinthy az Így írtok ti című könyvében – a szerző megjegyzése).

Kosztolányi és Karinthy. (Fotó forrása: Minden másképp van. Karinthy Frigyes összes fényképe, szerk. Kovács Ida, PIM, 2016)

Az elmúlás kegyetlensége, hogy előbb-utóbb mindenkit utolér, vagyontól, foglalkozástól, társadalmi hovatartozástól függetlenül. A halállal való szembenézést a két férfi úgy próbálta megkönnyíteni, hogy – nem meglepő módon – abból is viccet csináltak. Arany Zsuzsanna Kosztolányi Dezső élete című könyvében arról ír, hogy egy alkalommal, amikor a két jóbarát egymás ugratásával múlatta az időt, a két évvel idősebb Kosztolányi kifogyott az ötletekből, ránézett barátjára és határozottan kijelentette: „Akármit mondasz, akármit írsz, te fogsz előbb meghalni.” Persze Karinthytól azonnal jött a felelet: „Te fogsz előbb meghalni.” Addig-addig győzködték egymást, míg Karinthy Kosztolányinak nyújtotta a kezét, mondván „Fogadjunk egy tízesbe. Ha te halsz meg előbb, adsz nekem egy tízest.” Végül Kosztolányi halt meg előbb, 1936. november 3-án hosszú, rákkal való küzdelem után 51 éves korában. Adósa maradt Karinthynak.

Barátja elvesztése után Karinthy magába zuhant.

Decemberben a Nyugat adózott emlékének, melyben sok kollégája megemlékezett róla, természetesen Karinthy is, aki megható sorokkal búcsúztatta kebelbarátját: „Kinek meséljem el, hogy annak lássa, aminek látni kell – kit érdekelhetne mohóbban, szilajabban, okosabban és nemesebben, mint Téged, Didus, a temetésed, amiről megígértem, hogy beszámolok? Mert próbáltam erre gondolni és amarra az élők közül és kisült, hogy mindig újra az jön ki belőle, ahogy ott állok, koporsód mellett a könnyezők között: mit szólnál, Didus, a temetésedhez? Mert ez már, úgy látszik, nem megy másképpen, s ez már így lesz velem, egy életen át, nem segít rajta, hogy meghaltál: ha valami nagyszerűen szépet, vagy nagyszerűen szomorút látok, élek át, vagy akárcsak hallok vagy olvasok – gépiesen jelentkezik a kérdés, mit szólna ehhez Desiré? Aminthogy, ugye, Nálad is sokszor volt ez így: ezt el kell mesélnem Fricinek. Hiszen egy életen át játszottunk, izgatottan és lelkendezve, a Szerepet játszottuk ezer álarcban, mélyebb szenvedéllyel, mint a tulajdon magánéletünk komédiáját.” Végül Frici két évvel követte barátját. 1938. augusztus 29-én hunyt el, szintén 51 éves korában.

Kiemelt kép: Wikipedia / Canva