Igen furcsa dolog azt érezni, hogy „hiányzik a régi testünk”… Persze, nem meglepő mindez, ha arról van szó, hogy mostanában olyan egészségi problémával nézünk farkasszemet, amelynek létezéséről évekkel ezelőtt még csak nem is tudtunk. Ennél viszont sokkal gyakoribb az az eset, amikor egyszerűen csak a korábbi testalkatunk (vékonyságunk, teltségünk, feszességünk, bőrünk állapota) után sóvárgunk szinte betegesen. 

Gyengébb pillanatainkban a fotóalbumot, vagy a számítógépet és a telefonunkat bogarászva keserűen megállapítjuk magunkban: „Hát igen. Na akkor még igazán jól néztem ki! Még az a kis, rózsaszín miniszoknya is milyen pompásan mutatott rajtam! Ma már rám sem jönne/Ma már csak lötyög rajtam…” És egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedünk egy olyan, különös gyászfolyamatban – amely eredendően senki halálával sem járt.  A Huffington Post úgynevezett testkép-terapeuták segítségével magyarázza el, mit tehetünk a bénító „testgyász” ellen.

Mi az a testgyász?

Kezdjük tehát azzal, hogy leszögezzük: a korábbi testünk (vagy az a test, amilyen nekünk sosem volt, de bárcsak megadatott volna) beteges idealizálása nem hogy felesleges – egyenesen káros is az egészségünkre, a testgyász ugyanis egész életünkre kihathat.

„A testgyász magában foglalja az összes olyan csodálatos dolog elvesztésének a gyászát is, amiről azt képzeltük, hogy megtörténik, ha egyszer elérjük az ideálisnak vélt alakot

– mondja Samantha DeCaro klinikai szakpszichológus. – Ez magában foglalhatja azt is, hogy gyászoljuk azt az értékes időt, energiát és pénzt, amit korábban egy olyan súly, alak, méret vagy megjelenés elérésére fordítottunk, amit végül nem is akartunk, vagy nem sikerült elérni, esetleg mélyen sajnáljuk azokat az alkalmakat, amikor figyelmen kívül hagytuk vagy megbüntettük a testünket, mert az nem úgy nézett ki, ahogyan szerintünk kellett volna.”

Bár a zsírfóbiát, krónikus betegségeket, diszkriminációt vagy evészavarokat megélt emberek lehetnek a leginkább érintettek ebben a problémában, alapvetően bárki küzdhet testgyásszal. „Gyakran mondogatunk magunknak olyan dolgokat, mint például: »Ha (ilyen és ilyen testem) lenne, boldog lennék, sikeres lennék, az emberek jobban kedvelnének, a partnerem jobban szeretne«… Ezek által a vágyak és asszociációk által aztán elkezdjük összefüggésbe hozni az életünkben lévő ürességet a testünkben bekövetkező változások hiányával… Sajnos ez a törekvés hiábavaló és soha véget nem érő; csupán a vereség és a kétségbeesés érzését állandósítja életünkben” – vélekedik Amber Claudon, a Lightfully Behavioral Health program alelnöke. 

Fotó: 10’000 Hours/Getty Images

Mi lehet hát a megoldás erre a problémára? 

A sikert, a mély kapcsolatokat, az egészséget és a boldogságot más módon kell megtalálnunk az életben – legyen az egy rég elfeledett hobbi, a szeretteinkkel együtt töltött idő, a büntetés helyett szórakozásból végzett testmozgás (például a zumba), életmódváltás, vagy bármi más, ami nekünk örömet okoz.  

Ne felejtsük el azt sem, hogy sokak csupán csak amiatt próbálhatnak elbizonytalanítani bennünket saját kinézetünkkel kapcsolatban, mert a mi önutálatunk számukra profitot jelent. (Becslések szerint a diétaipar mintegy 72 milliárd dollárt ér jelenleg.)

Bri Campos testkép-tréner például egy négy feladatból álló módszerrel segíti ügyfeleit a testgyász feldolgozásában. Ennek lépései a következők:

1. Tudatosítsuk a szorongást okozó gondolatokat! Mondjuk ki például, hogy „Szerintem a kinézetem miatt vagyok szingli/szegény/boldogtalan”. (Néhány esetben már ez önmagában elég ahhoz, hogy ráébredjünk, meggyőződéseink tévesek, sőt, talán egyenesen abszurdak.)
2. Kérdőjelezzük meg ezeket a gondolatokat! Ha ez nem történt meg automatikusan, tudatosan próbáljunk meg ellenérveket hozni az állításokra, keressük meg a logikai buktatókat a gondolatmenetben!  
3. Ássunk a probléma mélyére! Gondoljuk át, miért is gondoljuk épp azt, amit – a testünkről? Esetleg valaki más ültette el ezt a gondolatot évekkel ezelőtt a fejünkben, mi pedig minden további nélkül hittünk neki? Ő milyen okból mondhatott ilyet nekünk? Mikor, milyen helyzetben fészkelte be magát először az agyunkba az adott gondolat?
4. Keressük az olyan emberek társaságát, akik azonosulni tudnak az élményeinkkel,vagy legalábbis tiszteletben tartják azokat! Egy támogató, megértő közösség, csoport, klub bármilyen érzelem feldolgozásában rengeteget segíthet. 

DeCaro elsősorban abban hisz, hogy amennyiben elfogadjuk az érzéseinket, és felismerjük, hogy azok nem tartanak örökké, máris hatalmas lépést tettünk a gyógyulás irányába. „Érdemes lehet tudatosítani, hogy minden érzelem csupán átmeneti jellegű, és az ezekkel való szembenézés elkerülése hosszú távon inkább erősíti az elnyomott traumákat, mintsem megszabadítana bennünket azoktól” – mondja. Beszéljünk érzelmeinkről, írjunk naplót, sírjunk, fejezzük ki a fájdalmunkat művészeten keresztül, keressünk egy biztonságot adó közösséget és/vagy terapeutát!

Nisbet pedig azt hangsúlyozza, hogy legyünk a szokásosnál is együttérzőbbek és türelmesebbek önmagunkkal. „A legjobb, amit tanácsolhatok annak, aki testgyásszal küzd, hogy legyen radikálisan együttérző önmagával. Ez az egyetlen testünk, az egyetlen életünk, és a testünkkel szembeni tapintat és megbocsátás segíthet abban, hogy »hazatérjünk« önmagunkhoz” – foglalja össze.

Ne feledjük, a

nosztalgia kegyetlen és csalóka dolog, hiszen sokkal szebbnek mutat egy olyan kort, amelyet csak utólag vagyunk képesek idealizálni.

Gondoljunk csak bele! Régen tényleg minden jobb volt? Azon a képen, amelyiken (a fenti példánál maradva) a rózsaszín miniszoknyában feszítek egy középiskolai buliban, éppen tizenhét éves vagyok. Mi is történt akkor? Milyen gondolatok jártak a fejemben? Milyen családi problémák is gyötörtek pontosan? Hogyan készültem az érettségire?… Máris kevésbé érzem úgy, hogy „na az volt az igazi élet”.

Kiemelt kép: Getty Images