Nagymamám élete utolsó éveiben előszeretettel osztotta meg velünk azon krimik cselekményét, amelyeket előző este látott a tévében. Bevallom, kicsit idegesítő volt, de ha jobban magamba nézek, én is sokat, talán túl sokat is beszélgetek arról, mit láttam a Netflixen. Pont ma ecseteltem valakinek a tudathasadásról megszerzett új információimat egy négyrészes dokumentumfilm megtekintése után.

Vannak helyek és vannak személyek, akiktől nagyjából ugyanazokat a beszélgetéseket várhatjuk minden alkalommal. Egy időben egy olyan kozmetikushoz jártam, aki rögtön, gyakorlatilag köszönés helyett azt kérdezte: „pasi?” Egy idő után el is hagytam. Ahogy gyarapszik az éveim száma, egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy egészségügyi problémáinkat ecseteljük velem egykorú barátnőimmel, de még ott tartunk, hogy a beszélgetés egy pontján általában megállapítjuk, hogy „ennyire még nem vagyunk öregek”, és gyorsan témát váltunk. 

Közben azt is tapasztalom, hogy kulturális élményeink egyre inkább kikopnak a beszélgetéseinkből.

Felhoztam ezt a kérdést egy operarajongó ismerősömnek, aki – mint ritka kivétel – nagyon szeret az operaélményeiről beszélgetni, és ő fogalmazta meg válaszában a nagy igazságot, miszerint nehéz ezekről az élményekről beszélgetni, hiszen évek óta nem tudunk normálisan kulturálódni. Eleinte azért nem, mert bezártak a kulturális intézmények, mostanában pedig azért nem, mert így is rengeteg előadás marad el vagy szerveződik át. Nem véletlen tehát, hogy beszélni is kevesebbet beszélünk ezekről. A pandémia okozta ingerszegénység, és az, hogy közben folyamatos az aggódnivaló, komoly nyomot hagyott beszélgetéseink minőségén. 

Az időjárástól az inflációig

Amikor kiderült, hogy cikket fogok írni arról, hogy hogyan változott meg a beszélgetési kultúránk az elmúlt években, elkezdtem direkt nagyon odafigyelni, miről beszélgetnek az utcán az emberek. Mivel mostanában extrém meleg volt, érthető módon (főleg az utcán) előszeretettel adnak hangot ezzel kapcsolatos érzéseiknek. Az időjárásról beszélgetni nagyon biztonságos és hálás dolog, nem igazán ad lehetőséget a konfliktusra és mindig szolgáltat újdonságokat. Ezt már a brit etikettből is évszázadok óta tudjuk. 

A Covid annál megosztóbb téma. 2020 márciusában teljesen átvette az irányítást az életünk felett, és legtöbben másról sem tudtak (és tudnak) beszélni. Te félsz vagy nem félsz? Beadatod az oltást vagy nem? Nyugati típusú vakcinát akarsz vagy nem válogatsz? Beadatod a harmadikat, negyediket? Elkaptad vagy nem kaptad el? Meghalt az ismerősöd? Meghalt egy szeretted? Omikronos vagy? Karanténban vagy? Karanténban van a gyereked? Gyűlölöd az online oktatást? Kenyeret sütöttél? Tönkrement a házasságod? A Coviddal kapcsolatos témák száma végtelen, és most, a kezdetek után két és fél évvel még mindig képesek beszélgetéseinken uralkodni. Főleg, hogy

a pandémia időszaka – ahogyan már fentebb volt szó róla – megfosztott minket tulajdonképpen minden olyan élménytől, amelyről azelőtt szerettünk beszélgetni. 

Szándékosan csak egyetlen bekezdést szentelek ennek a témának, mert óvakodunk mindenféle politikai állásfoglalástól, de a világban és hazánkban zajló események is olyan erővel zúdulnak ránk, hogy az utcán elkapott beszélgetések nagy része is ezekről szólt. Alaposan el vagyunk tehát látva olyan témákkal, amelyekről azért beszélünk, mert nagy mértékben befolyásolják mindennapjainkat, és egyszerűen muszáj beszélnünk róluk, hogy elviseljük őket. De vajon mi a következménye, ha túl sokat beszélünk ezekről, és közben azokról a témákról, amelyek feltöltenek, építenek, szórakoztatnak, nem esik szó? Szakértők szerint soha nem voltunk még ennyire kiéhezve a mély, jelentőségteljes beszélgetésekre, mint napjainkban. 

A mély beszélgetések ereje

Az emberiség a kezdetektől fogva arra használja beszélgetéseit, hogy formálja a világot maga körül. Akár online, akár élőben zajlanak, beszélgetéseink rendszerezik, építik, megteremtik és újraértelmezik kollektív valóságunkat. A Covid okozta pandémiában szinte teljesen megfosztottak bennünket mély beszélgetéseinktől. Diskurzusaink a túlélésről szóltak, nem feltétlen a Covid túléléséről, hanem az önmagából kifordult, teljesen megváltozott élethelyzetünk túléléséről. 

Mély beszélgetéseinknek óriási ereje van. Ezeken keresztül bizalmat építhetünk egymással, és közös tettekre szánhatjuk el magunkat. Ha mélyebb kérdéseket teszünk fel, ha képesek vagyunk teljesen odafigyelni a másikra és sikerül közös álláspontra jutnunk egy beszélgetés által, akkor képesek vagyunk változtatni is a dolgokon. Amikor mély beszélgetést szeretnénk folytatni, a sekélyes small talkot magunk mögött hagyva valóban kicsit (vagy nagyon) mélyebbre kell merészkednünk. Egyes definíciók szerint egy beszélgetés attól lesz mély, és az különbözteti meg a small talktól, hogy bővül a tudásunk általa. Persze tanulhatunk újdonságokat a mosógépszerelőtől vagy az orvosunktól is, azonban beszélgetésünk attól lesz igazán mély, amit tanulunk általa.

Ha egy beszélgetésnek köszönhetően megtanulunk valamit saját magunkról, a másikról vagy a világról, akkor valóban mély diskurzusban volt részünk. 

Kirsty Gardiner, a University of East London szociálpszichológusa szerint az önkifejezés alapvető emberi igény. Szerinte a mély beszélgetések egyik legfontosabb alappillére, hogy szeretjük felsorakoztatni saját szempontjainkat. A legtöbben ki vagyunk éhezve azokra a lehetőségekre, amikor megoszthatjuk a gondolatainkat a másikkal, és amikor új dolgokat tudhatunk meg azokról a dolgokról, amelyek igazán érdekelnek bennünket. Ha mindazt, ami a fejünkben zajlik, szavakba önthetjük, és közben érdeklődő fülekre találunk, akkor részünk lehet abban az élményben, hogy megértésre lelünk. 

Ezekben a beszélgetésekben persze a hallgatónak is óriási szerepe van (máskülönben nem lenne szükség párbeszédre, megelégednénk azzal is, ha csak úgy simán papírra vetnénk gondolatainkat). A jó hallgató lehetőséget ad nekünk arra, hogy valaki más szemén keresztül láthassuk önmagunkat. Egy igazán mély beszélgetésben a beszélő és a hallgató szerepe folyamatosan cserélődik. Az a folyamat, amelyben ki tudjuk fejezni a gondolatainkat, meghallgatnak bennünket, és ezáltal mi is közelebb kerülünk önmagunk megértéséhez, olyan fajta kapcsolatot hoz létre, amely a fentebb említett szakember szerint valóban mély beszélgetést tesz lehetővé.

Ez a kapcsolódás az emberi természet egyik legfontosabb igénye. Ha azt érezzük, sikerült kapcsolódnunk a másik emberhez, az elégedettséggel tölt el bennünket, és ezáltal boldogabbá tesz. 

Nemrég megnéztem egy sorozatot (tessék, tényleg sokat beszélek/írok erről), amelyben egy szerelmespárt azzal vádoltak a barátaik, hogy éjjel-nappal az ágyban vannak, és soha sem beszélnek például a tudományról. A sorozatban aztán hosszú epizódokon keresztül küzd ez a két ember a szerelméért, majd miután megvívta egyéni és közös csatáit, a záró jelenetben leülnek egymással szembe, és elkezdenek a csillagászatról beszélni. A happy end része, hogy tartalmat adnak saját eszmecseréiknek. Valószínűleg sokunk happy endjéből hiányoznak ezek a tartalmas beszélgetések, de szerencsére csak rajtunk múlik, hogy van-e merszünk visszatalálni a mélyvízbe.

Kiemelt kép: Getty Images