Mióta az emberiség létezik, azóta formálódik a halállal való kapcsolatunk. Hiszen bár az elmúlás is a része, mégis a különböző korokban, társadalmakban és vallásokban is máshogy állunk hozzá. Manapság a nyugati társadalmakat gyakran éri az a „vád”, hogy elszakadva a természeti népekhez fűződő gyökereinktől, már nem kezeljük természetesen, félünk tőle, és túlontúl tabusítjuk (és még a halottakkal sem tudunk őszinték lenni). Mivel nem szeretünk az életünk végére gondolni, azt hisszük, hogy örökké tart – ami miatt csak a legvégén jövünk rá, mennyi mindent nem tettünk meg, de akkor már késő.

Bronnie Ware ausztrál ápolónő, aki több évet töltött a palliatív ellátásban, ahol életük utolsó 12 hetében lévő betegeket gondozott. A haldoklók epifániáit az Inspiration and Chai nevű blogon rögzítette, amely olyan nagy figyelmet keltett, hogy megfigyeléseit The Top Five Regrets of the Dying (A haldoklók öt legfontosabb megbánása) című könyvben foglalta össze.

Mint Ware írja, az emberek életük végén fenomenális tisztánlátásra tesznek szert, az ő célja pedig az volt a bloggal és a könyvvel is, hogy tanuljunk a bölcsességükből. „Amikor arról kérdeztük őket, hogy megbánták-e valamit, vagy hogy mit csinálnának másképp, ezek a közös témák újra és újra felbukkantak” – magyarázta a Guardiannek. 

„Bárcsak lett volna bátorságom ahhoz, hogy önmagamhoz hű életet éljek, nem pedig azt, amit mások elvárnak tőlem!”

„Ez volt a leggyakoribb megbánás az összes közül. Amikor az emberek rájönnek, hogy az életük már majdnem véget ért, és tisztán visszatekintenek rá, könnyen észreveszik, hogy mennyi álmuk maradt beteljesületlenül. A legtöbb ember álmainak még a felét sem váltotta be, és úgy kellett meghalniuk, hogy tudták, hogy ez az általuk hozott vagy nem hozott döntéseknek köszönhető. Az egészség olyan szabadságot hoz, amelyet csak nagyon kevesen vesznek észre, amíg még rendelkeznek vele” – mondja a nővérből lett írónő.

„Bárcsak ne dolgoztam volna olyan keményen!”

„Ez minden férfi betegtől elhangzott, akit ápoltam. Hiányzott nekik a gyermekeik fiatalsága és a partnerük társasága. A nők között is volt, aki ezt bánta meg, de mivel a legtöbbjük az idősebb generációból származott, sok női beteg nem volt kenyérkereső. De az összes férfi, akit ápoltam, mélységesen sajnálta, hogy életének nagy részét a munkahelyi lét taposómalmában töltötte.”

„Bárcsak lett volna bátorságom kifejezni az érzéseimet!”

Sokan elfojtották az érzéseiket, hogy megőrizzék a békét másokkal. Ennek eredményeként pedig beérték egy középszerű élettel, és soha nem váltak azzá, akivé igazán képesek lennének válni. Sokan olyan betegségeket szereztek, amelyek az emiatt magukban hordozott keserűséggel és haraggal kapcsolatosak.

„Bárcsak kapcsolatban maradtam volna a barátaimmal!”

„Gyakran csak az utolsó hetekben tudatosult bennük igazán, hogy miért fontosak a régi barátok, akiket nem mindig lehetett már felkutatni. Sokan annyira belefeledkeztek a saját életükbe, hogy az évek során elszaladtak mellettük az igazi barátságok. Mélyen megbánták, hogy nem szántak a barátságokra annyi időt és erőfeszítést, amennyit megérdemeltek volna. Mindenkinek hiányoznak a barátai, amikor haldoklik.”

„Bárcsak hagytam volna magam boldogabbnak lenni!”

Ez meglepően gyakori az ápoló szerint. „Sokan a végéig nem jöttek rá, hogy a boldogság választás kérdése. Megragadtak a régi mintákban és szokásokban. A megszokás úgynevezett »kényelme« túlcsordult az érzelmeikben, valamint a fizikai életükben is. A változástól való félelem miatt úgy tettek mások és önmaguk előtt, mintha elégedettek lennének, holott legbelül arra vágytak, hogy újra rendesen nevessenek, és újra legyen bolondság az életükben.”

A nővér szerint a legtöbb ember még az álmai felét sem váltotta be, és annak tudatában kellett meghalnia, hogy ez az általa hozott vagy nem hozott döntéseknek köszönhető. Szerinte addig kell változtatnunk, ameddig egészségesek vagyunk, mert az egészség akkora szabadságot ad, amit addig nem veszünk észre, amíg el nem veszítjük.

Kiemelt kép: Getty Images