Ahogyan nagyon sok elvárás él a nőkkel szemben – ki a rendes nő, anya, hogyan kell élni, viselkedni –, ugyanígy rengeteg elvárás nehezedik a férfiakra, apaszerepükben is. A legtöbbnek kevésbé vagyunk tudatában, mert a férfi akkor férfi, ha erős, ha szuperhős vagy épp macsó. Csakhogy a legtöbb férfi nem ilyen. Egyszerűen ember, erényekkel és hibákkal, akinek az életét alaposan meg tudja keseríteni, ha nem fér bele a dobozba, amit a férfiakra szabunk. Ráadásul apa is csak egy van, és ő is szeretne jó apa lenni. Mert apának lenni jó! – most kezdi felfedezni sok férfi.

Tom mindig apának készült

Újságíró-gyakornokként dolgoztunk együtt Tommal, egy kedves férfi barátommal, cirka ezer éve Washingtonban a USA Today nevű napilapnál. Huszonéves egyetemistaként sokat beszélgettünk róla, hogy mi lesz, ha nagyok leszünk, felnőttek, családosak… Tom csak hüledezett, mikor meséltük neki, mennyire konzervatív a magyar családi munkamegosztás, mennyi mindent tekintünk a nők dolgának…. Tom már évek óta stabil párkapcsolatban élt, magától értetődőnek vélte, hogy ugyanúgy porszívózik, mosogat és főz otthon, mint Linda, a barátnője, aki szintén újságíróként napi tíz-tizenkét órát dolgozott. Tom tudatosan készült arra, hogy családot alapítanak: abban is megállapodtak, hogy ő lesz az, aki otthon marad a babával. „Linda ambiciózusabb volt mindig, fontosabb neki a munka, mint nekem – magyarázta –, sőt, többet is keres. Logikus, hogy én maradok otthon.”

Az USA-ban egyetlen nap fizetett szülési szabadság sem jár az államtól, sem a szülő nőnek, pláne nem az apának. Az újszülött szülőknek tehát maguknak kell megoldaniuk a csecsemő ellátását. Tomnak és Lindának két gyerekük van, tizenegy éves a fiuk, tizennégy a lányuk. Ma is gyakran írunk egymásnak, vagy beszélünk zoomon. Ő mondta azt a bölcsességet, amely nálunk is szállóige lett, hogy a szülőség „the hardest job I am happiest to do”, jelentése olyasmi, hogy „a legkeményebb meló, ami a legboldogabbá tesz”. Mikor arról kérdeztem, mi volt a legnehezebb az első években, otthon összezárva egy csecsemővel, mindig ugyanazt mondta: nem a napi huszonnégy órás gondoskodás, hanem megküzdeni az előítéletekkel.

Mr. Tekintély, apa helyett

Tom úgy élte meg, és ezt meg is kapta a legtöbb ismerősétől, sőt barátaitól is, hogy igazi papucs, férfiatlan, amiért ő marad otthon. Az USA-ban is inkább az az elvárás és a gyakorlat is – a lakosság több mint fele vallja –, hogy az a biztos, ha anya marad otthon. Tom hiába mondta, hogy egyáltalán nem vágyik munkahelyi babérokra, sőt. Mindig az volt az álma, hogy pótolja, ami gyerekkorában hiányzott: az apai szeretetet. A szülei ugyan nem váltak el, de sok-sok amerikai és akár hazai példához hasonlóan úgy nőtt fel, hogy édesapját alig látta. Tom annak a generációnak a tagja, amelyben az apák még alig tudtak bármit a kötődő nevelésről. Sőt, az elvárás is az volt feléjük, hogy inkább távolságtartó, fegyelmet parancsoló személy legyenek a gyerekek életében: Mr. Tekintélyszemély. Nem pedig egy hús-vér, érzelmekkel teli és akár esendő, de jelen lévő apa. Egész generációk nőttek fel szerető, támogató apa hiányában, vagy jelenlétében ugyan, de szenvedve távolságtartásától. Tom már kamaszként elhatározta, hogy ha valaha lesz gyereke, ő nem így akar szülő lenni.

Még a barátai sem akarták eleinte elhinni, hogy ő maga választotta ezt az utat. Pedig Tom úgy érezte, végre kiteljesedett, gyerekkori traumái gyógyultak, jóval elégedettebb lett az életével. Az egyik legnagyobb felismerése az volt, hogy soha többé nem akar megfelelni annak az ideálnak, amit férfiként elvárnak tőle és ő sokáig még csak tudatában sem volt: pedig kőkemény teher ez sok férfinak.

Az apavarázserő

Ma sem érdekli, hogy a felesége többet keres, hogy sokkal sikeresebb a munkájában, magasról tesz rá, hogy sokan papucsnak tartják, vagy akár lúzernek – mert ő elégedett. Az, hogy annyi időt és figyelmet szentel a gyerekeinek, amennyit jónak érez, minden területen kifizetődik, a házasságában, anyagilag, de mindenekfelett: érzelmileg.

És ahogyan beszélni tud az apaságáról! Mindig mondom neki, ha az apaságot reklámoznák, ő lenne az ideális főszereplő. „Varázsereje van annak, hogy gondoskodhattam egy kicsi emberről, hogy én lehettem az, aki megeteti, aki felemeli, akihez odabújik, aki megvigasztalhatja, akinek adott esetben bírnia kell a dühét, a frusztrációját. És persze a sajátomat is, mert tényleg kevés nehezebb meló van egy kisbaba ellátásánál. Mégis, ennél nagyobb kiváltságot soha nem tapasztaltam meg, és úgy érzem, a gyerekeimmel való együttlét gyógyította saját apátlanságom érzését: az, hogy a karomban tarthattam, hogy a karját a nyakam köré fonta… A világ legszerencsésebb emberének érzem magam. Szerencsére ezt a feleségem is így érzi, és minden módon ki is fejezi a megbecsülését. Sőt: nagyon hálás, hogy bűntudat nélkül dolgozhat – mert neki meg a munkája adja azt a sikerélményt, amit én csak otthon tapasztaltam meg eddig.”

Pedig például a McKinsey kutatócég felmérése szerint az apák, akik otthon maradtak, száz százalékban elégedettek voltak döntésükkel, és ugyanígy döntenének ma is, nyolcvan százalékuk tapasztalta, hogy jobb lett a párkapcsolata, csupán egyötödük aggódott azon, hogy a karrierje csorbát szenved. Kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy olyan szoros kapcsolatot tudtak kialakítani a gyerekükkel, amilyenről nem is álmodtak, és ez boldoggá teszi őket.

A férfidoboz

Tom azóta is újságíróként dolgozik, és szakterülete lett a férfiakat sújtó előítéletek elemzése: ha például bármelyik amerikai vagy akár európai sorozatot vagy tévéadást vesszük górcső alá, fehér, okos, jóképű, erejük vagy hatalmuk teljében lévő férfiakat látunk túlnyomó többségben. Hősöket, akiket mindenki ünnepel és irigyel, de nem apaszerepükben. Vagy épp az ellenkezőjét, a rosszfiút, a macsót, a megkérdőjelezhető erkölcsű, mégis sikeres, vagy annak beállított férfit. A másik sztereotip véglet a nyuszi, a jófiú, a papucs, a lúzer. Nagyon beszűkülnek a lehetőségek, ha a férfiakról – elsősorban a médiában – sugárzott képet tekintjük. A férfi alig lehet sikeres, ha nem fér a férfidobozba: ha például nem szeret sportolni, ha nem ambiciózus, nem akar sok pénzt keresni, nagy karriert befutni… Mert többre értékeli a magára, szeretteire, vagy akár a hobbijára fordítható időt, ha szeret és tud az érzelmeiről beszélni, akkor nem tartozik abba a skatulyába, amelybe előszeretettel soroljuk a férfiakat – is.

Win-win

Létezik sok tabudöntő könyv, egyikük Anyapara címmel nemrég jelent meg magyarul, ugyanerről szól, csak a nő szemszögéből. Sarah Fischer, a német szerző, arról mesél, mennyi idejébe és szenvedésébe telt, amikor – a szülői szerepek terén szintén konzervatív felfogású Németországban – kislánya születése után szembesült azzal, hogy a gyereke édesapja bizonyos értelemben jobb anya. Neki elégedettséget és sikerélményt nyújt a babával való együttlét, míg Sarah, aki tévés producerként imádta a munkáját és rengeteg utazott, szenvedett attól, hogy otthon kell lennie. Komoly küzdelmébe került, önmagával is, hogy elfogadja a helyzetet, és saját magát: belássa, hogy mindhárman jobban járnak, ha az apa marad otthon a babájukkal, ő pedig dolgozhat. Az ő története is arról a taburól szól, hogy mekkora bátorságra volt szükség szembemenni az elvárásokkal, és elviselni, hogy anyaként elítélik.

Hazánkban az apáknak öt, azaz öt darab nap jár apasági szabadságként. Finnországban nemrég emelték fél évre. Ahogyan mondani szokás, innen szép nyerni. Mert az nem kérdés, hogy ha több apa vállal „anyaszerepet” is, mindannyian nyerünk.

Rácz Zsuzsa

Fotó: Getty Images